Az érzelmek gyűjtőhelye ez, azt hiszem. Impresszióké, melyek néhol a szürrealizmusba, néha pedig a valóság megélt örömébe hajlanak. Vannak benne gyöngyszemek, és vannak benne félresiklások. Ha gyászolsz, anyát, apát, férjet, ez a te blogod. Mindent túl lehet élni, csak akarni kell. Ahogy értékelni, a jelenben élni, és vágyni a jobbra.
Gyászos véget ért az idealizmusom és hitem által preferált kapcsolatom. Húúú... de komolyan fogalmaztam. Szóval átbasztak megint, mint a fehérre szikkadt kutyaszart a palánkon - csak, hogy mindenkinek érthető legyen. Persze imádhatnám egómat, és szánathatnám magam, nyalogathatnám sebeimet is... akár. Ha lenne. De nincs, ahogy számos más, régi megszokásom sincs. Tehát nagyon jól érzem magam a bőrömben. Húzok innen a francba, és végre a saját életemet élhetem. Hihető? Kedveseim... húsz év copy-paste élet után hihető?
Félek, néha kurvára félek, és szeretnék inkább a megszokás ködös gőzében létezni, és nem tisztán látni. Időtlenül lebegni és megszokottan szenvedni, mert kicsiny, bűnökkel teli szaros világom abszolút kiszámítható volt. De mint tudjuk, nem vagyok az a megalkuvós fajta. A szenvedésnek is van egy bizonyos mennyisége, ami után már nem kéjjel tölt el az a tudat, hogy a nőnek az a jó, ha szenved. Fárasztó volt, hogy a saját drámámban kellett élnem.
A helyzet az, hogy valóban igaz a mondás: ha becsukódik egy ajtó, akkor kinyílik egy másik. A pláne ebben az, hogy a másik ajtóval mindig sokkal, de sokkal jobban járok. Permanensen. Úgyhogy, kedves blogomon agyadat rohasztó, felszólítalak, hogy higgy!
Két okból is. Egyrészt, mert hit nélkül megrogynál, mint a huzatot kapott piskóta, aminek az élvezeti értéke már messze nem olyan, mint kellene lennie, másrészt, mert más választásod úgy sincs. Feltéve, ha akarsz élni. Mármint valóban élni, nem csak lenni, mint egy bamba, gázokat termelő növény, akiből jobb esetben humusz lesz egyszer, és valamilyen módon mégis csak kénytelen hasznosulni, az energia nem vész el csak átalakul elvből kifolyólag.
Szóval, szerelmes vagyok. Aki ismer, az tudja, hogy ez nem újdonság... a szerelem bolondja vagyok. Voltam. Mindig. Ám ez most más, és tényleg más. Csak idézni tudom a Gymes szövegét... ,,szerelem, hús nélkül semmi". Könnyed, nem követelőző szerelem. Semmi, mégis valódi. Nullákból és egyesekből áll. Van-okból, és nincs-ekből.
És lőn, olyan szerelmet élek, amiben nem mérvadó a testiség. Imádom. Mosolygok. Szabad vagyok, végtelenül szabad. Nem vagyok teljesen testem rabja. Csak érzékelem azt. Nem használom eszközként. Szarok a hormonokra, viszont kurvára szenvedek tőlük. De a lelkem él, talán jobban, mint valaha. Van időm érezni. Mindenre van időm, ami fontos. Sajnálom régi önmagamat, sajnálom nőtársaimat, akik kettős láncon csaholva feszülnek meg, mint a tüzelő kutyák. Az ösztön kiélésének láncán, és a lélek nehéz acélpókhálójából szőtt láncon.
Pedig szerelmesnek lenni egyszerű: szeress és hagyd magad szeretni. Hallom lelkem belső, csilingelő és édes, mosolygós és kacagóan vidám hangját. Mert ezúttal nem a lelkem zártam kalitba, hanem a kémiát. Nem a lelkem nyirbálom, hanem testem szokásait, amik eddig csak a bajt hozták be azokon a bizonyos ajtókon. Ezért csapódott be mind. Reflexből. Már, ha van ilyenjük az ajtóknak. Az ember nem test, aminek lelke van, hanem lélek, aminek teste van. Kurvára nem mindegy ám...
Azért hajhásztam a szerelmet, mert testem rákényszerített. Lelkem szomját testemmel itattam.
Most én kényszerítem testemet, hogy azt élje meg, ami lelkem sóhaja. Tehát, nem erőszakolom meg lelkem a testem által. Persze nagyon nehéz. Elfojtani a szaporodás folyamatos próbálkozásának ősi ösztönét... de be kell látnom, nem vagyok szaporodásra éhes, bármi áron örökíteni akaró vírus, mert úgy tűnik, a kromoszómáimon kívül van agyam is. Akaratom, mellyel lehetetlen világokat, életeket, sorsokat, nappalokat és éjjeleket akartam megváltani eddig. Bármi áron. A helyzet az, hogy az embernek saját magát kell megváltania, de legalábbis engedni kell az érzésnek, hogy ezt kétezer évvel ezelőtt megtette már valaki helyette...
És lőn! Romantikában élek. Az álmaimban. A gyerekkori álmaimban. Azokban a bizonyos romantikus álmokban. Köszönöm a keringőt a Hold alatt, a tóparton. Köszönöm a mosolyokat. A beszélgetéseket. Azt, hogy minden bűnöm ellenére még ma is hajlandó volt arra, hogy reggeli futást imitálva fárasszam vég nélküli körmondataimmal.
Ha most férfi lennék, megkérném a kezét... ha most férfi lennék, valószínűleg nemet mondana, mert ő is férfi. Éppen ezért imádok most nő lenni. Mondjuk mindig imádok nő lenni, de ez most megy erőlködés nélkül is.
Könyvem nem csak e-book formában, hanem nyomtatásban is kapható.
Nyomtatásban itt lehet megrendelni, ára 1600 Ft.
E-book formátumban csak 800 Ft.
Jó szórakozást : )
Nem érdekel, miből élsz.
Azt akarom tudni, mire vágysz, és mersz-e találkozni szíved vágyakozásával.
Nem érdekel, hány éves vagy.
Azt akarom tudni, megkockáztatod-e, hogy hülyének néznek a szerelmed miatt, az álmaidért, vagy azért a kalandért, hogy igazán élj.
Nem érdekel, milyen bolygóid állnak együtt a holddal.
Azt akarom tudni, megérintetted-e szomorúságod középppontját, hogy sebet ejtett-e már valaha rajtad az árulás az életben, és hogy további fájdalmaktól való félelmedben vissza húzódtál-e már.
Azt akarom tudni, hogy együtt tudsz-e lenni a fájdalommal. Az enyémmel vagy a tiéddel. Hogy vadul tudsz-e táncolni, és hagyni hogy az extázis megtöltsön az ujjad hegyéig análkül, hogy óvatosságra intenél, vagy arra, hogy legyünk realisták, vagy emlékezzünk az emberi lét korlátaira.
Nem érdekel, hogy történt, amit mesélsz igaz-e.
Azt akarom tudni, tudsz-e csalódást okozni valakinek, hogy igaz legyél önmagadhoz, vagy hogy el tudod-e viselni az árulás vádját, azért, hogy ne áruld el a saját lelkedet.
Azt akarom tudni, látod-e a szépet, még akkor is, ha az minden nap szép, és hogy Isten jelenlétéből ered-e az életed. Azt akarom tudni, együtt tudsz-e élni a kudarccal. Az enyémmel vagy a tiéddel, és mégis megállni a tó partján, és azt kiáltani az ezüst holdnak, hogy: ,,IGEN!"
Nem érdekel, hogy ki vagy és hogy jutottál ide.
Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz középpontjában anélkül, hogy visszariadnál.
Nem érdekel, hol, mit, kivel tanultál. Azt akarom tudni, hogy mi tart meg belülről, amikor minden egyéb már összeomlott. Azt akarom tudni, tudsz-e egyedül lenni saját magaddal, és hogy igazán szeretsz-e magaddal lenni az üres pillanatokban.
Ajánlom a gyermekmolesztálóknak, erőszaktevőknek, hogy
tudják, utánuk is van élet. Ajánlom férjeknek és feleségeknek,
szülőknek, mielőtt nagyot hibáznának
Az elveszett gyerekek könyve ez, legyen valóban gyerek, vagy
csak egy felnőtt, akit ezzel a jelzővel illetnek. Egy írás, ami arról
szól, hogy bármikor bárki elveszhet, mert a világ túl nagy… és bármikor
bárki újra a világ része lehet, mert az emberi hit is elég nagy. Egyszer
csak eljön az a pillanat, amikor ítéletet mond az ember, saját magáról,
számba veszi hibáit. Nem a kicsiket, hanem azokat, amik romba
döntötték, döntik a családját. Érdekes meglátás: az a hiba, amit
elkövetsz, és nem tanulsz belőle – ugyanis azt teljesen felesleges volt
elkövetned. Egyébiránt, mi a hiba meghatározása? Az ember, maga. És az a
történés, ami tovább rugdos a tanulás folyamatában. Az irományról
annyit kell tudni, mielőtt az olvasásába belekezdesz, hogy célja nem az
volt, hogy bárkit is megalázzak. A cél az volt, hogy egy fejlődési
folyamatot írjak le, olyan szavakkal, amik arra a folyamatra jellemzőek.
Nem igazságokat írtam le, hanem az én igazságaimat. Ami nekem igazság,
az neked hazugság. Minden csak nézőpont kérdése. A könyv rólam szól, és
nem a bűnösökről, nem a világ bűnéről, nem a vádaskodásról. Hanem a
fejlődésről…
Ebook és nyomtatott könyv formátum, 160 oldalon, magyar nyelven érhető el.
Megteltem a szennyel. Olyannal, amit víz le nem mos.
Harag, kétségbeesés, tehetetlenség, düh, és mélységes fájdalom. Csupa olyan
dolog, ami beleragad a bőrödbe, mint a kátrány, vagy a padláspor. Részeddé
válik, és húz, le a mélybe. Beteggé tesz. Elsorvaszt. Sajnálhatnám is magam, de
nem teszem. Megszállt a nyugalom… ötletem van.
Zene kell. Inspiráló, tisztító, arcomat a nap felé
fordító. Rég táncoltam már. Rég énekeltem már. Talán már nem is tudok. Öröm
tánc. Örömének. Ami tisztává tesz… ami lepergeti rólad a mocskot. Szív tánc, szívének.
A tüdő megtelik levegővel, tiszta levegővel… és teli szívből énekelsz a napnak,
aminek sugarai átszűrődnek a fák ágain. Csukott szemed előtt vibrál az életadó
fény, ami egyszerre vág és simogat. Mint a kristály tiszta, magas, üveghangok.
Közvetlen kontakt a mennyországgal.
A talpam alatt a fű… taposok rajta, és szúr. Kivívja
magának a jogot a fájdalommal, a bántással, hogy szúrja a talpam. Néha fájdalom
kell ahhoz, hogy embernek érezd magad. Taposok rajta, az élő zöldön. Táncolok,
csukott szemmel. Szelíden ölöm a súlyommal a fűszálakat. A lábujjaim közé
akadnak a kemény és lágy táncléptek miatt. Tépi ki őket az életadó földből, ami
minden fűcsomó kiszakadásánál kifordul magából. Egy meztelen talp szaggatja fel
a földet… kifordította a tánc a földet a sarkából.
Csukott szemem bőre alatt vibrálás, fülemben zene,
eszeveszett hangos zene. Karjaim önkéntelenül mozognak, lassú, átélt íveket leírva,
ahogy csípőm, és egész testem is. Lágy mozgásba, apró mozdulatokba vannak zárva
a gondolataim, érzéseim. Hajam nem érinti a vállam… magával ragadta a lendület.
Kezdem elveszteni a kontrollt. És akkor megtörténik a csoda… eggyé válok a
világgal. Egyszerre érzem a világ minden szegletét. Kinyílik a szám, és éneklek…
a világnak. A fájdalom egyre kisebb, a hang egyre több. Tüdő és szív nyílik
meg. A túloldalról pedig az egész világ. Kapcsolódunk egymással. Nincsenek
gondolataim. Nincs vibrálása a napfénynek… teljesen kikapcsoltam az élet
hologramját a tudatomból. Valóban nincs rám hatással a napfény… csukott szemeim
előtt fényes szürkeséget látok. Hangok vannak, mozdulat van. Hangjaim vannak,
mozdulataim vannak, amik a körülöttem lévő világ szerves része. Ritmusával…
szabadságával. Igen… a szabadságával.
Kinyitom a szemem. Mozgok tovább, pedig nyitva van a
szemem. Ez a bátorság, azt hiszem. Az álomvilágból, a világmindenség
nyugalmából visszatérni az életbe és látni azt, amit pár perccel ezelőtt nem
vágytál látni soha többet. Szembe kell néznem a világgal. Csak tudni kell, hogy
hol a nadír… nekem ott, ahol most állok. A haldokló fűszálakon. Akiket fel
kellett áldoznom ahhoz, hogy képes legyek tovább élni.
Vannak pillanatok, amikor élve halsz. Vannak
pillanatok, amikor meg kell születned, újra, bármi áron. Mert nem élhetsz
tovább úgy, ahogy addig… és csak azt tudod, hogy szükségszerű élned.
Őrültek a kamaszok. Maguknak akarják a Napot, a Holdat, a
Csillagokat... hisz a Föld már meg van. Birtokolják, szeretettel,
gyűlölettel, ésszel, ösztönnel. Az ő energiájuk tartja mozgásban a
Földet. Bármit tesznek, érzelmeket váltanak ki, energiát, hatalmasat,
észbontót.
Bebújtam lányom mellé, a takaró alá. A hideg lábamat hozzá nyomtam az
övéhez. Megsimogattam a haját, ami szétterült teljes és hirtelen
szőkeségével a párnán. Néztem őt. Mozgott a szája. Foszlányokat értettem
csak a mondatokból. Hangsúlyokat, érzéseket. Beszélt, beszélt,
beszélt... mosolygott. Néztem pisze orrát, csacsogó, kicsi ívelt száját,
amivel gyerekkorában is karattyolt napestig. Személyiség lett. Felnőtt.
Mégis a gyereket láttam benne. Érzelmeket láttam az arcán, hasonlókat,
mint gyerekkorában. Nem... ugyan azokat. Egy takaró alatt voltunk, egy
család voltunk. A takarón kívül rekedt a rideg világ.
Tíz évvel ezelőtt aludtam utoljára, hosszú idő után édesanyámmal egy
ágyban. Világfájdalom volt bennem. Összegömbölyödve sírtam, mint
gyerekkoromban. Egymással szemben feküdtünk a takaró alatt. Kezével simogatta a homlokomat, míg álomba sírtam magam. Nem beszélt, csak
nézett. Érzelmeket látott az arcomon... azokat, amiket gyerekkoromban.
Ugyan azokat. Egy takaró alatt voltunk, egy család voltunk. A takarón
kívül rekedt a rideg világ.
Húsz percet töltöttem el vendégségben lányom takarója alatt. Aztán
elballagtunk a boltba, és chipszet, mexikói mártást, ketchupot vettünk.
Családi szóhasználat szerint ,kurvultunk'... a chipsz és kóla tiltott
dolog nálunk... ilyet csak a rossz emberek esznek-isznak... akik rosszat
akarnak a világnak és maguknak... Jó volt kicsit rossznak lenni... jó
volt kicsit ellentmondani elveinknek... illetve elveimnek, ami szerint
gyerekeimet neveltem. Két gyerek voltunk... Hazafelé, az utcán hideg
volt, minket mégis fűtött az összetartozás. Nem kellett gondolkozni a
szavakon, nem kellett megfelelni, csak létezni. Filmet néztünk. Jó volt
csendben maradni, és rágcsálni. Semmit tenni. Egymás közelsége újra
indította család kollektív tudatát. Megéltük ezt a napot. Meg kellett
élnünk ezt a napot. Túl sokáig voltunk egymástól távol.
Húsz évvel ezelőtt, meglátogattam édesanyámat. Egy éve nem láttuk
egymást. Mosott. Ott álltam a fürdőszoba előtt egy virággal. Percekig
néztük egymást. Fényes lett a szeme a sós létől, amit könnynek neveznek.
Elindult a szoba felé. Kinyitotta nagymamám szekrényét, és benyúlt a
ruhák alá. Egy hálós valamit vett elő... valami kórházi kötöző anyag
volt, ami jól mutatott sálnak is... tudta, hogy a sál a gyengém...
bármit a nyakam köré tekerek, amit lobogtathatok. A kezembe nyomta...
belenézett a szemembe. Átöleltük egymást... sírtunk. Egymás közelsége
újra indította család kollektív tudatát. Megéltük ezt a napot. Meg
kellett élnünk ezt a napot. Túl sokáig voltunk egymástól távol.
Hiányzik az, hogy gyerek legyek. Hiányzik az, hogy anya legyek.
Bárkinek a gyereke, bárkinek az anyja. Sok anyát akarok. Sok gyereket
akarok. Mert a világ ellen csak az anyai simogatás véd meg... és a
közelség, és a takaró, ami kirekeszti a világot.
Valamikor tavaly decemberben elindultam egy úton. Két tévút, néhány
generált érzelmi körtánc, néhány - ahogy János mondaná - elmeszökkenés
után, egy szédületes és lealázó buli, néhány lélekölő minőségű, kocsiban
elnyálazott smár után már tudom, hogy mi az utam.
Hűvösvölgy, álmaimban, az idill helye. Tündérmesék valósága,
valóságok tündérmeséje. Maga az élet, rengeteg fával, melyek kérgében
ott volt, van, és lesz mindig anyám gyerekkora. Az Ördög-árok,
melynek vize az Örök Élet vizével egyenlő az emlékeimben. Ott van annak a
hatalmas csodának a kicsi erdeje, melyről szebben meséltek nekem
gyerekkoromban, mint bármilyen más meseírók bármely más meséjét.
A
hűvösvölgyi mese anyám szívéből jött. Személyes volt története, személyes lett értéke, ami semmi más értékével nem ért fel.
Nem
volt benne boszorkány, sárkány, abszolút rossz. Nem volt benne drámai
feszültség és csúcspont. Maga a mese volt. A katarzis, elejétől a végéig, mert ismertem a
szereplőket. Minden fontosat tudtam róluk. Azt, hogy ki szeretett
pipadohányt rágcsálni, kinek mi volt a gúnyneve, ki kit utált vagy
szeretett. Szó sem esett arról, hogy szegény volt-e vagy gazdag, milyen
volt a háza, sem arról, hogy milyen magas. Bölcsen tette anyám,
hogy csak a lényeget láttatta meg velem: az ember viszonyát a másik
emberhez. Más volt akkoriban az ember szó jelentése, és ezt megértettem, magamévá tettem azokból a mesékből.
Sosem laktam ott, mégis mindig az otthont jelentette. Kevésszer
jártam ott, mégis minden zugát ismerem. Mintha megörököltem volna
anyámtól az emlékeket, a nyugodt zugokat, a kedélyes titkokat. Talán
még most is, a fák között, a Balázs vendéglő teraszán viháncolnak az
egykor ott lakott emberek lelkei.
Hűvösvölgy az egyszerű emberek
egyszerű életérzésének elegáns otthona. A lángosos zsírban tocsogó
süleményei sem riasztottak vissza attól, hogy a legjobb helynek
érezzem a világon. Talán azért, mert ott még nem sírtam, ott még sosem
voltam bánatos, ott mindig nevetős biztonságban voltam.
Amikor Nagyrétre mentünk, az ösvény szélén, a gyermeki száj számára
elviselhetetlenül fanyar somot szedtünk. Végre, bármilyen irányba,
bármilyen hosszan elszaladhattunk biztonsággal. Közeledve a szabadság felé, haladva az ismerősbe. Énekeltünk ,torkunkszakadtából', senkit nem zavarva. Ott, és és csakis
ott, természetes volt a jókedv. Akik kísértek minket, újra megélték a
gyermekkor biztonságának csodáját, percről percre, méterről méterre. Felnőttjeink
felnőttségének árnya, ott maradt a villamosmegállóban, mert nem kapott
vízumot erre a helyre. Ki volt tiltva, kozmikusan, bölcsen, örökre.
Amikor Istvánnal a hűvös-völgyi addiktológiára mentünk, a remény helye lett.
Minden alkalommal, amikor dolgunk volt az orvosnál, valaki leemelte vállunkról az elmúlt húsz év
őrületének batyuját. Tudjátok, azt a batyut, amit mindenki cipel, amit jobb
esetben tapasztalatnak, rosszabb esetben saját keresztjének nevez az ember. Szóval, ez a batyu, mindkettőnk válláról eltűnt... talán az angyalok emelték le, hogy könnyebb legyen őszintének lenni az addiktológus előtt...
A
lángos émelyítő zsírossága ugyan az maradt, és mint mindig, újból és
röhögve megfogadtam, hogy soha többet nem eszem abból a szarból. A nap
ugyanúgy sütött minden alkalommal, bele a szemembe, annak közepébe. A nap
sugara ott az élet reményét jelentette, jelenti, és jelenteni fogja. Fáj a sok napfénytől a szemed, mert azt akarja
Isten, hogy fájjon. Hogy tudd: itt és most élsz, a többi csak smafu. Amíg nem jártál ott, ostoba módon észre sem veszed a
nyilvánvalót: élni jó. Élni, nyitott szemmel, meglátva azt, ami
fontos és számít.
Van ott egy gyermekvasút. Egyszer ültem rajta, valamikor nagyon
régen. Nyári nap volt, sok felnőtt és sok gyerek várta a kánikulában a
lehetőséget, hogy feljusson rá. Kellemetlen volt a tömeg, utáltam, hogy
millió idegen emberrel kell megosztani az én nagy élményemet, a
vonatocskán utazást. Hangosan kívántam el őket a francba. Közönségesen hangosak voltak, nem hallottam tőlük a kerekek
kattogását. Nem éreztem a becsapódó szelet, mert azt felfogták
testükkel. Viháncolva nevették el az én átszellemült örömömet. Kicsiként, mindent
ihletetten akartam megélni, főleg az olyan dolgokat, amikre csak ritkán
adódott lehetőségem. Vádoltam őket azzal, hogy, nem tudják élvezni a
kicsi vonat kötött pályás keringőjét, a kicsi erdőben. Az én erdőmben, a mesevilágomban.
Sosem tudtam ,köpőcsövezni'. Hűvösvölgy tanított meg rá, most,
felnőttként. Az első nyálas papírgalacsin becsapódási pontja egy étterem
kerthelyiségében, egy idősebb, magányos hölgy tarkóján volt. Véletlenül, mert sosem voltam pimasz, csak rossz célzó. A második a
lányom arcán. Vihogtunk. Szégyentelen voltam... és jó volt ilyennek lenni. Rosszcsont voltam és
gyerek. A álomvilágomban.
Becsaltam gyerekeimet is az anyámtól megörökölt csodák erdejébe. Láttattam valamit
ragyogásából, egy töredéket, egy apró morzsácskát, mely kicsinysége
ellenére mégis olyan fényes szikrákat hányt, ami meggörbítette a teret,
és lehetővé tette az időutazást. Nem csak nekem... a gyerekeimnek is.
Anyám meghalt. István meghalt. Én élek. Most újra szembejött velem
Hűvösvölgy. Életet adó valóság meséjével. Az erejével.
Ott lesz anyám, az édes, az összes mesével. Ott lesz lénye, amiben én szabadon sétálhatok, míg le nem megy a nap.
Ott lesz István élni
akarásának összes apró, Hűvösvölgyben ragadt foszlánya.
Mutatja nekem az
utat, hogy biztonságban elérjek a nyugalmas és valódian megélt életbe.
Mi élők, a kisvasút egyik vagonjában leszünk, és méterről méterre, a
vasúti kerekek kattogásainak ütemére együtt fogunk nevetni, lélekkel
fogunk örülni a boldogságnak, amit még ez az élet nyújthat számunkra.
Sötét, nehéz út vezet Hűvösvölgy kapujáig, odáig, ahol a
villamosmegállóban hagyjuk majd, ugyanúgy, mint szüleink, a felnőtt létünket. Ahol leemelik hátunkról azt
a bizonyos batyut.
Gondolom, mindenkinek van batyuja, keresztje, ha úgy jobban tetszik. Ahogy van ilyen útja, ilyen biztonságot jelentő élettere is.
Csak remélni tudom, hogy van...
Vác állíltólag, a vasútállomás bemondója szerint, a kultúra városa.
Vác állítólag, az ott lakók szerint, a szelek városa. Vác, szerintem,
csak épületek összessége. Sok épület van itt, amihez kötődöm. Mert van múltjuk. Érzelmekkel. Emberekhez nem nagyon. Siralmas, de ez van. Ma, gondolatban
végig jártam a várost, számot vetve azzal, hogy ki vagyok én, és miért
vonz ez a borzalom, ez a lelki sivárság. Kezdjük hát azzal a hellyel,
ahol a legtöbb időt töltöttem: Petőfi utca 70.
Egy épület, melyet a Vácon raboskodók építettek. Éveken keresztül
látta mindenki a magas, rabokat és szabadságot elválasztó kerítést, és az őrbódét. Amikor húsz éve mindenhová autóstoppal jártam ez előtt az építkezési paraván
előtt suhant el az az autó, mely elvitt A pontból B-be. Az épületek
színe kikandikált a szigor bástyája mögül. Mivel mindig is finnyás
voltam a színekkel kapcsolatban, kifakadtam a libafos színt látva: nem
laknék itt, akkor sem, ha fizetnének érte.
És lőn... első lakásom,
melyet édesanyám vett nekem érdemtelenül ajándékba, csak azért, mert a
lánya vagyok, ebben a háztömbben volt. Boldogságot adott... biztonságot
adott falaival... családot adott. Harminckét négyzetméter gyönyör...
Ültem az üres lakásban egyedül, a padlószőnyegen, hátam a falnak
támasztottam, és csak néztem a beömlő fényt, ami a lábaim elé feküdt,
mint egy rossz kurva, kelletve magát. Csábítva, a biztonságos otthon
érzetét keltve. Sírtam. Talán mert éreztem, itt válok majd anyává,
érzővé, gondolkodóvá, kiszolgáltatottá, emberré, felnőtté.
A váci Duna partja is sokat adott. Meleg lelket és csókokat, céltalan
sétákat és könnyeket, gyerek kacagást, haverokat, akikkel almabort
ittunk és friss kenyeret majszoltunk, tizenévesen, amikor minden ellen csak lázadni képes az ember... kamaszként minden könnyebb...
akkor még nem látod az állandót... ahogy később nem láttam a Dunát, a szemtanút... az
elegáns hölgyet, aki elsimít mindent, és aki visszadobja emlékeidet húsz évvel később, ha te is akarod. Ha akarsz emlékezni. Láttam az ostoba konfliktusokat, melyekből csak
vesztesként jöhettem ki. A mosolyokat, melyek hamisak. Az emlékeket,
melyek igazak... igazabbak, mint a mostani, valós életem. A víz olyan,
mint a nő... életet ad, és elvesz, ha nem tiszteled különleges tulajdonságait.
Vajon
minden hullám ki ér a partra? Vajon minden kamasz aki akkor ott itta
velem az almabort, aki alapvetően önmaga egy lehetőség volt a
boldogságra, partot ért? Vannak olyan emberek, akiknek nem való a
Duna... azoknak nem való, akiknek nincs lelkük... akik az ördögtől
valók... mert nem kívánnak emlékezni, nem kívánják meglátni maguk szeretetét...
A Dóm tér rózsái közel álltak hozzám mindig. Kiskorom óta ott vannak,
és ott lesznek... mindig... legalábbis így gondoltam. Ezek a rózsák is az
állandóságot jelentik nekem, mint a Duna... Ott van a felirat a Dóm
homlokzatán, melyre csak felnézni lehet: IN
HONOREM ASSUMTAE IN CAELUM VIRGINIS ET S. MICHAELIS ARCHANGELI...
százszor olvastam el, vagy tán ezerszer. Bevésődött. Rózsák és latin nyelv... szabadon szárnyaló szél, mely elől csak egy
helyre tudsz elbújni: Isten házába.
Vasútállomás, peronok,
vagonok. Vonatok, amik elhozták anyámat hozzám Pestről. Vonatok, amik
elvittek engem és gyerekeimet anyámhoz Pestre. Tehervonatok, melyek
kocsijainak számolásából versenyt csináltunk. Emberek, üres tekintettel,
a semmibe bambulva. Nyári éjszakák, amikor jól esett várakozás közben
az, hogy Vác a szelek városa... mert kifújta a lélekből a port...
Szél! Bizonyítottad, hogy
tudsz jó is lenni! Kapj fel... engem, a gyerekeimet, a Dunát... és vigyél
innen messze. Olyan helyre, ahol az emberek az állomáson és az utcán egymásra
néznek, ahol az emberek egymásba is néznek... ahol nem csak az épületeknek
van lelkük, hanem a benne lakóknak is...
Mit jelent boldognak lenni? Egészséget? Szerelmet? Pénzt? Nekem
többnyire a zenét. A lélek zenéjét. Nyakamba hulló hangokat, bizsergést
az ujjbegyeimben, amivel képes vagyok arra, hogy hangot, ritmust
csikarjak ki a létből... Ezek a kicsikart hangok, ütemek a lelket
gyógyítják. Mások zenéje pedig manipulálják azt. Csak jól kell
használni.
A zene fogalma az, hogy amint elkezdődik, kiesünk a
harmóniából, aztán mindig visszatalálunk hozzá. A jól szerkesztett zene
olyan, mint a tökéletesen esztétikus szex... A jól szerkesztett zene,
ami hozzád, csak hozzád szól olyan, mint a tökéletesen esztétikus
szerelmeskedés... ez pedig az élet kezdete... biológiailag és érzelmileg
is...
A boldogság a harmónia, mely mindig visszatalál hozzád.
Megcsiklandozza a múlt jelen és jövő érzelmeit... az emlékeket és a
lehetőségeket egyszerre veti a lábaid elé... és te csak mosolyogni
tudsz, csak erre vagy képes. Pár percig tart csak. Élvezd ki. Úgy, mint
a tökéletes pillanatokat az életedben. Kösd össze agyadban a zenét és a
tökéletes pillanatot - legyen az akár boldogító, akár végletesen
drámai, akár mélységesen szomorú. Ha eme képesség birtokában vagy,
bármikor elő tudod húzni a bűvészkalapból A Pillanatot, amikor meghallod
azt a bizonyos zenét. Vagy tán még anélkül is...
Hallgasd a nyakadba hulló hangokat és érezd kedvesed simogatását az
arcodon. A képek és érzetek életre kelnek, önálló életre. Érezni fogod
az ölelést, ami befedi szemérmedet, látni fogod hajad, ami az extázis
végén a tekinteted elé hullik. Hallani fogod a mély, nyugodt, tüdőt
elöntő lélegzet élet-hangját.
Hallgasd a nyakadba hulló hangokat, és érezni fogod édesanyád
illatát. A képek és érzetek életre kelnek, és újra gyerek leszel, anyád
egyetlen, imádott, óvott és féltett gyermeke. Lelked energiáival érezni
fogod a biztonságot. Az abból kinyúló, tétován kereső nyúlványaival
rátapadhatsz a gyermek biztonságának érzetére. Életerőt,
megingathatatlanságot, felhőtlen gyermekörömöt kaphatsz. Tudni fogod,
hogy nem vagy egyedül. Soha nem is voltál és soha nem is leszel... mert ő
mutatta meg neked, hol leled a harmóniát. Ő, az édesanyád.
Hallgasd a nyakadba hulló hangokat, és hallani fogod gyereked
kacagását. A képek és érzetek életre kelnek, és te újra öleled összes
gyerekedet. A meg nem születetteket és az élőket. A testközelben
tartózkodókat és a saját életüket élőket. Ők a te munkád. Ők a te munkád
gyümölcsei. Ők a te családod. Látni fogod őket szülőként, és bár lehet,
hogy nem fog tetszeni a fantáziád, mégis a te részed lesz, a te munkád gyümölcse, vetülete. Ez te harmóniáid a
jövőben. El kell hát fogadnod.
A boldogság az élet. A boldogság az élet harmóniája. A boldogság az élet zenéjének a harmóniája. A boldogság te magad vagy.
Elhagytam a gyerekeimet. A gyerekeim
elhagytak engem. Valamikor másfél éve. A férfi a férjem lett. Azért,
mert szívemben tartotta az anyaság lehetőségét, amit miatta vesztettem
el. Hitte, hogy minden megadatik, csak akarni, tenni kell érte. És
szeretni. Nem ígéret volt, hanem munka, sok munka, az amit a szavak mögé
rakott. Házikó, kert, családi ebédek... hely, emberek, amik, akik még
nincsenek az életemben. Álmom volt, de túl törékeny volt ahhoz, hogy
megvalósuljon. Olyan törékeny, mint maga az ember. Mint a férfi, akinek
egyik percben még dobogott a szíve, a másikban pedig már nem. Összetört
egy test, és összetört egy földi lélek. Az enyém. Néha felnézek az égre,
és látom a sebesség lehetőségét. Olyan sebességét, ami elvette tőlem
őt, olyan sebességét, amire csak egy testen kívüli lélek képes, olyan
sebességét, aminek szele messze repítette tőlem az álmaimat.
Borért mentük. Kellett neki az normális, üzemszerű lét
fenntartásához. Nyár este. Csillagokkal. A boldogság, az egymásban élés,
az egylelkűség burkában ballagtunk haza. Mosolyogtunk. Mindig
mosolyogtunk. Megállt. Letette a két üveget a járdaszegély szélére.
Megfogta a két kezemet. Rám nézett. Meg akart győzni. Győzni akart.
Természetét akarta legyőzni. Rabságát akarta legyőzni. Szabadságot akart
az alkohol rabsága helyett.
Fussunk! - mondta - Olyan nagy kedvem van futni! - mosolyogta az a
szemeimbe. Felkapta a két üveg bort, bal kezével szorította, jobb
kezével pedig az én kezemet. Hittem, hogy az én kezemet erősebben.
Megindult, erővel. Magával rántott mosolygós akarata. Belezuhantam az ő
rendszerébe... bal, jobb, bal, jobb... egyre gyorsabban. Egyre nagyobb
léptekkel. Repültem, ahogy a fekete, bokáig érő, csipkével díszített
szoknyám. A mosoly nevetés lett. Fejem hátra hajtottam, élveztem, ahogy
erejével megránt, és nagyobbat tudok lépni lábaimmal, mint valaha. Az
esti és nyári szél szétnyílt előttem... előttünk. Elfogyott a járda,
elfogyott az éj, elfogyott a világ. Csak mi voltunk. Mi voltunk a világ.
Mi voltunk az éj. A boldog éj voltunk. A csillagok belezuhantak az
arcunkba... csiklandoztak. Szívkacaj és boldogság voltunk. Lélek
voltunk. Egymásban. A tökéletes pillanat. A pillanat, amikor megálltunk
egymás mellett. Bal kezében a bort fogta, jobb kezében az én kezem.
Hittem, hogy a kezemet erősebben.
A sebesség szabadsága vette el tőlem őt. A szabadság sebessége vette
el az álmaimat... már szabad vagyok. Egy test, egy lélek. Dönthetek
sorsomról. Egyedül.
Érzem, ahogy repül a fekete, bokáig érő csipkeszoknya... úszik a
világ felett, mert én futok. Rohanok. A boldogságba. Mert úgy döntöttem.
Egyik kezem szabad... a másikat fogja valaki, és húz. Az életbe. Vissza
a gyerekeimhez, egy másik álomba, másik tervbe. Remélem hosszú lesz a
járda, és erősen fogja a kezem, míg elérek a végéig, míg elfogy a világ.
És remélem, együtt nevet majd velem... csak annyira, hogy átjárja az
nyári, esti szél a tüdőm.
Egyszer
volt hol meg nem volt… ilyen a normális férfi. Egyesek szerint. Tehát nem örök, hanem esetleges. Keresgélünk. Éveink nehéz
óráit vagyunk hajlandóak beáldozni. Már ez a szó – beáldozni - is sértő a
férfiakra nézve. Pedig, ha tudnák, hogy egy iszonyatos ösztön hajt
minket, nőket, feléjük, mely a világ legpusztítóbb erejévé válik, ha nem válhat
teremtő erővé… akkor talán megbocsátanának nekünk ezért a szóért: beáldozni.
A
nő túlbonyolít mindent. Aztán magyarázatokat, ideológiákat gyárt. Magyarázatokat
saját gyengeségének elfedésére. Ideológiákat, melyek olyan hazugságok, amiket képes meghasonlás nélkül elhinni, hogy ne bomoljon meg az elméje. Magyarázatot ad tudatlanságára, melyek
abból fakadnak, hogy nem akar tanulni semmiből. Tudom én, hogy nehéz az,
hogy szembe kell nézni önmagunkkal. Hogy át kell lépni saját
árnyékunkon, és meg kell látni hibáinkat. Hogy analizálni kell, az ott
és akkor legfájdalmasabbat. Hogy meg kell látnunk saját gyávaságunkat.
Azokat a pillanatokat, mikor nem mertük kinyitni a szemünket, és nem
mertünk ránézni arra az önmagunkra, melynek görbe tükre a másik, a férfi
volt. Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél - mondják, tehát, a férfitól reakciókat kaptunk, melyeket a mi tulajdonságaink váltottak
ki. Amikor haragszunk a másikra, inkább saját magunkra kellene. Hisz
olyan tulajdonságok alapján kaptunk választ, melynek meglétével
magunkban, talán tisztában sem voltunk, vagyunk. Melyek nem jó
tulajdonságok, értékrendünk szerint. Mégis ott vannak. Összezavarodunk, és nem tudunk
velük mit kezdeni. Amivel pedig nem tudunk mit kezdeni, attól félünk. Ez
pedig tehetetlen dühöt vált ki.
Mi
nők vagyunk mindennek a kezdete. A bűné, a boldogságé, az életé. A
nyugalomé, az őrületé. A pokol és a mennyország is a nőben kezdődik.
Nagy felelősség a miénk. Nagyobb, mint gondolnánk.
Egy
dologgal tudjuk mindezt - ezt az Istentől kapott felelősséget, melyből
játékot, társasjátékot csináltunk - jóvátenni. Azzal, hogy gyerekeket
szülünk. Teremtünk. Életet. Lehetőséget.
Persze
nem mentem fel a férfiakat. Számos fura figura van köztük. Szinte csak az van. Csak
annyi a különbség köztük és köztünk, hogy ők nem kezdenek magyarázatokat gyártani saját
maguknak. Egyszerűbbek. Ugyanis, ők fel sem fogják, hogy van tükör, mely visszatükrözi őket. Ez pedig a nő, aki nélkül nem élhetnek.
És
hogyan tehetjük rendbe lelkünket? Vagy akár, azt is kérdezhetném,
hogyan csináld meg a lehetetlent… vagy azt is kérdezhetném, hogyan kell kanalat
hajlítani gondolattal… Nos... ennek a szép kérdésnek a válaszára egy filmben akadtam: Gondold azt, hogy nincs kanál.
Ockham borotvája… ennyire egyszerű. Ockham borotvája: filozófiai elv, mely szerint két, az adott jelenséget egyformán jól leíró magyarázat közül azt érdemes választani, amelyik az egyszerűbb.
Férfi
az, aki csodál téged. Férfi az, aki lelkesedik érted… és nem csak a
melledért, mert neki olyan nincs. Férfi az, aki megtanulta a szemed
színét. Férfi az, aki ismer… annyira, hogy tudja azt, hogy mikor kell
neked hazudni, hogy ne veszíts az önbecsülésedből egy fikarcnyit se.
Férfi az, aki gondolkodik helyetted, amikor az agyad elmegy legelni.
Férfi
az, aki érint... és ezt egy örökkévaló boldogságnak érzed. Férfi az,
akinek az érintése gyógyít, kívül, belül. Férfi az, aki megjegyzi a
szavaidat.
Férfi az, aki megtanul téged.
Férfi az, aki ölel… pont a derekadat, pont elég erősen, és pont elég gyengéden – egyszerre mindkettőt.
Férfi
az, aki ismeri önmagát. Férfi az, aki tud sírni. Férfi az, akiben látod
a fiút. Férfi az, akiben látod az apa biztonságát. Férfi az, aki ismeri
a korlátaidat… és segít ezeket odébb vonszolni, hogy nagyobb élettered
legyen.
Férfi
az, aki mosolyogva viszi a terheidet. Férfi az, akinek ösztönösen és
mosolyogva viszed a terheit. Férfi az, akinek nem égeti meg a tenyerét a
csillag, amikor lehozza neked az égből.
Férfi
az, akitől tanulsz. Férfi az, aki olyan dologra képes, amire te nem
leszel soha. Férfi az, akit tisztelsz. Férfi az, aki tisztel téged… mint
embert, mint nőt, mint anyát.
Férfi az, aki szépen beszél az édesanyjáról. Férfi az, aki szépen beszél rólad.
Férfi
az, aki képes benned élni… hogy te benne élhess. Férfi az, aki elkap
téged, amikor behunyt szemmel, kitárt karral dőlsz felé.
Férfi
az, aki tűri léted zaját... aki szereti léted zaját. Férfi az, aki érzi
a táncot… és aki érzi a te táncodat is. Férfi az, akinek női
ösztöneidből fakadóan meg akarod mutatni a ragyogásod… és azt, ahogyan
elnyelsz minden fényt a világból, és esőt csinálsz, mert szomorú és
kétségbeesett vagy.
Férfi
az, aki látja benned az angyalt… és aki látja benned az ördögöt... és
kordában tudja tartani mindkettőt. Férfi az, aki látja benned a kislány
bizonytalanságát a nagyvilágban. Férfi az, aki ezzel nem él vissza.
Férfi az, aki látja a szárnyaidat… és érzi a védőangyalaidat… és nem
fél.
Férfi az, aki ész nélkül tud szeretni téged, és ésszel tud uralni téged.
Férfi az, aki látja benned a lehetőséget. Férfi az, aki tudja, hogy teremtő vagy. Férfi az, aki segít teremteni.
Férfi
az, akinek a tenyerébe simul az arcod... mert pont oda illik. Férfi az,
akinek a tenyerébe hullik a lelked, és megőrzi azt neked sértetlenül.
Férfi
az, aki maga az erő. Férfi az, aki elég erős ahhoz, hogy meghajtsa a
fejét. Férfi az, akinek van hite. Férfi az, aki hisz Isten
létezésében... és hisz benned. Férfi az, aki hisz magában.
Férfi
az, aki megfogja a kezed. Férfi az, akibe karolhatsz. Férfi az, aki
igényli ezt. Férfi az, aki kívánja az érintést... aki tűri akkor is, ha
fáradt.
Férfi
az, aki érzi a tested forróságát… és aki érzi lelked forróságát is.
Férfi az, aki hajnalban simogat és csókol. Férfi az, aki beléd
feledkezik.
Férfi az, aki a bántó szavakat csókkal fojtja beléd. Férfi az, aki szeretetével a benned lévő pusztító erőt teremtővé teszi.
Férfi az, aki hallja benned a zenét. Férfi az, aki képes erre őszintén mosolyogva táncolni.
Csak
egy férfi van. A többi csak hímnemű humanoid, akik valamennyire
kompatibilisek veled. És, ha megtaláltad a férfit, már nincs szükséged
fétisekre, sem kívánságlistákra.
A
női lét gyönyörűségei közé tartozik, hogy minden reggel el kell
döntenem, hogy szép legyek, vagy okos. Komoly, és minden nőt érintő
dilemma ez… hogyan lehetek ma sikeresen önmagam… és hogyan tudom mindezt
eladni a világnak… azért, hogy ne halljak éhen. Mármint egyedül álló nőként. A válasz egyszerű: többnyire
képmutatással. Ami igen fárasztó, és hozza magával kistestvérét is, a
hazugságot.
A
férfiak által irányított hím soviniszta világban okos nem lehetek…
nincs elég főiskolám hozzá… Az sem megoldás, ha lenne, mert az megölné az egyszerű paraszti
eszemet. Zseniális érzelmi és értelmi csapda.
Így
kaptam reggelenként azon magam, hogy a tükör előtt púderezem az orrom, mint egy fruska.
Egy mészkőhegyet az arcomra pamacsoltam az elmúlt időszakban. Merthogy,
öregszem… már húsz éves korom óta… Amikor először rádöbbentem erre a
tényre, az idő múlására, mely karcokat hagy az arcon, elkezdtem gyűlölni
az időt. Ez a mai napig tart, csak púderhasználat közben már más a motivációm.
Jó
dolog öregedni, de rossz dolog belegondolni. Természetesen, nem azért
jó a tény, hogy öregszem, mert vágyom a klimaxot, az unalmas
öregasszonyos színeket, a naftalin szagot, a betegségeiket tétként
kezelő, és azzal pókerező vénülő barátnők csacsogását, a gyógyszer
alapanyagú reggeliket és a töménytelen unokát, akik gyermekeim túlzottan
komolyan vett libidójának lesznek majd köszönhetőek.
Inkább
azért várom ezt a ráncokkal teli, csontritkulásos, az öregség végső
stádiumát képező időszakot, mert sok időt spórolok meg majd reggelenként
a sminknek nevezett hazugság mellőzése okán. Persze, csak ha eljön az ideje, belép életembe a klimax, mely végleg kilök a húspiacról. Nemrég, valamikor
rájöttem, hogy öreg vagyok én már bohócnak… és fiatal vagyok az élethez, a sok koravén, megfontolt, főiskolás, mama-hotelt előnyben részesítő gyerek között. Mert túl sok bennem a spiritusz, ami félre löki néha a jó ízlést is. Ha részleteiben nézzük ezt a kérdéskört, az igazság az, hogy húsz évesen is öreg voltam bohócnak, mégis az voltam. A különbség csak annyi volt, hogy amikor bohóc lettem mégis, mindenki
megtapsolt. Így lehetetlen volt abbahagynom ezt az életvitelt. Most
leegyszerűsödtek a dolgok. Az érdek és a felszínen maradás vezérel.
A
világ által ránk kényszerített hazugság, a hamvasító smink fedi el
egyéniségünk egy jókora részét, pont úgy, ahogy a divat. Elfednek ezek
mindent, ami való… többek között a lehetőséget is… a normális életre.
Mi
nők pedig hagyjuk, hogy ez így legyen… hogy olcsó mázakkal valósítsuk
meg magunkat, életünket, miközben iszonyatos önfegyelemmel tartjuk
kordában a bennünk, joggal hisztériázó, ,,tisztaszívű" kislányt.
Ezért
kezelnek minket a természet viccének a férfiak. Egy körhintába ültetnek
bennünket, és mi természetesen beleszédülünk. Jogos retorzió ez az
élettől. Aki a drága idejét a rövid életéből arra pazarolja, hogy
önigazolást és ócska sikert csikarjon ki az ellenkező nemből, csupán csak azért, hogy meglássák őt, mire
számíthat, ha nem arra, hogy megmosolyogják.
A
férfiak előítélettel és elvárásokkal viseltetnek irántunk a
végtelenségig. Ugyanakkor, imádnak minket. Eme kettősség megbolondítja a
nőt, mint szélkakast az északi szél… Legyetek átkozottak, feminista
melltartóégető némberek… a ti hibátok az, hogy nem tudjuk, kik vagyunk.
Kivettétek az egyetlen fegyvert a kezünkből. Elvettétek azt a lehetőséget, hogy a férfi
tiszteljen minket, csak azért, mert nők, szeretetadók, potenciális anyák
vagyunk. Legyetek átkozottak, hisz semmi valóban lényeges dolog nem változott, csak annyi,
hogy nincs fegyverünk, mert kiütöttétek a kezünkből… egy lángocska, értelmi-érzelmi szalmaláng kedvéért, mely valamikor régen egy melltartón keletkezett, '68-ban,
egy szépségversenyen. Sem egy, sem millió lángoló melltartó sem képes felfűteni már a családi tűzhelyet, melyet mindig a nő őrzött.
Észrevettem
magamon, hogy - talán bosszúból, hisz egy ágyban háltam az elmúlt húsz
évben az ellenséggel, Istentől kapott természetes vágyaim miatt, amit
manapság libidónak neveznek – előítélettel viseltetek a férfiak iránt.
Gyors megfogalmazásban ez annyit tesz: senkiben se bízz, aki állva
hugyozik. Létemben az előítélet, egyre nagyobb méreteket öltött a
fiatalság és szépség lassú, fájdalmasan haldokló elvesztésével. Groteszk
válaszként a férfiak világának, mely válaszra senki sem kíváncsi.
Fárasztó
tevékenység volt ez a kezdetekben... mármint a bizalmatlanság és előítélet. Az őrületig. Ez volt az a pont, az őrület, amikor
rádöbbentem, bármit megtehetek… bármit, ami boldoggá tesz, tehet. Mert nem a férfi tesz boldoggá, hanem én, saját magam. Azóta
halkan kopik le rólam a képmutatás. Passzív lázadással, melyet az élet
természetes múlása dörzsöl le minden porcikámról, centiről centire,
lassan, de biztosan… és néha fájdalmasan. Kellemesen fájdalmasan.
Nem
mehetek boltba melegítőben, hónaljszaggal, egy identitástudat gyilkoló
hét után? Rendben. Akkor hát, utáljuk és szóljuk le a parfümériában a
Chanel illatmintát… és nevezzük csak szagmintának. Pofátlanul kérkedve
azzal, hogy ezt is megtehetjük. Azután pedig büdösen, szakadtan,
önelégült mosollyal menjünk ruhavásárlást imitálni a környék legelitebb
boltjába, és próbáljuk végig a kollekciót. Mit nekünk elvárások,
melyeket néhány, pirított ribanc, reprezentációként tálalt a világot
irányító férfiaknak, hogy ím: ez az igazi nő.
Persze
ezt a polgárpukkasztást és önalázást többedmagunkkal, és akkor tegyük,
ha van humorérzékünk a megaláztatáshoz, melyet a ropogós húsú, tökéletes
mosolyú, agymentén fodrászolt, ijesztően fiatal és sovány eladók
ontanak ránk, tettünk következménye és megcsúfolásaként.
Amúgy,
ezekről a divatos ruhába öltözött Rozoga Mancikról meg van a magam
véleménye. Az élet – leginkább a nemi élet – teljes felfedezésének vágya
átlökte őket a Sötét oldalra… lojalitásuk a férfinemhez alaptalan és
felesleges. Árulók ezek a némberek, hisz teljes női díszben pompáznak,
és csontig nyalnak a hím soviniszta világnak. Azzal, hogy meg akarnak neki felelni, hátha valaki beporozza a bibéjüket végre. Bolondok is ezek a nőpalánták, mert csak
elodázzák az időt, amikor ruhájukkal és frizurájukkal együtt mennek ki a
divatból. És ez lesz az a pillanat, amikor életük úgy pukkan ki, mint
egy lufi. A probléma ezzel az, hogy nem lehetek ott minden egyes lufi
kipukkanásánál, így nem érezhetem a káröröm kéjes érzését.
Ezért
inkább már most csapjunk oda az árulóknak. Viseltessünk előítélettel
azon nők iránt is, akik valamilyen mulandó és ködös oknál fogva
cserbenhagyták öregedő, vagy épp csúnyácska, amúgy, kiaknázatlan
lehetőségeket rejtő nőtársaikat, akiket első táncra nem egy pasi kér
fel, hanem a feminizmus gonosz kistestvére, a depresszió.
Én a feje tetejére állítottam a világomat, és szemléletet váltottam, mert nem kívántam tovább ezt a káoszt.
Rendszert alkottam, melynek két összetevője van… a számomra élhető világ és számomra élhetetlen világ.
Más bolygón élek.
Az
igazi álmok, az igazi emberek, valamikor gyerekkorban születnek a
padláson, a pokrócból épített kuckó alatt, melyet az angyalok tesznek
biztonságossá és boldogságossá. Csak valami alapjaiban elromlott… volt,
amikor még tudtuk, hogy ki a nő, ki a férfi, ki az anya, ki az apa, ki a
gyerek. Akkor volt ez a világ, amikor még a púdert nem hazugságra használtuk, hanem saját örömünkre... Akkor volt ez a világ, amikor mindent elutasítottunk, ami nem volt méltó a női léthez... Akkor volt ez a világ, amikor a férfi felemelte a nőt, nem tiporta - joggal...
Fekete és fehér. Hang. A hang. A harmónia teremtésének lehetősége. A világ bújának és örömének kalitkája.
Logika
és érzelem. Sorrendiség és összevisszaság. Az elmélyülés lehetősége. A
világ kizárásának lehetősége. A gyerekkor emléke. Az időutazás, a
múltidézés. Leültem a zongorámhoz és játszottam. Ugyan az a kislány
vagyok, aki gyűlölte és imádta hangszerét.
Emlékszem
a felvételimre. Sok komoly ember ült egy szobában, sorban. A kezemet
méregették némán és lemondóan. Nem néztek a szemembe. Nem mosolyogtak.
Szakemberek voltak. Elutasítottak, mert nem tudnék átfogni egy oktávot
sem. Mi az az oktáv? – kérdeztem magamtól. Az ismeretlen és komoly szó
félelemmel töltött el. Ekkor egy apró, szikár és szigorú asszony azt
mondta: Én elvállalom. Még ,,csendebb" lett a fülledt helyiségben.
Emlékszem az első zongorámra. Barna pianínó volt. Nehéz billentésű, komor lelkű zongora volt.
Emlékszem
az első komoly koncertemre. Bachot játszottam. A harmónia
összezavarásának és kisimításának mestere Bach. Játszik a lelken.
Szurkálja, csiklandozza. És közben pimaszul a képedbe nevet, mert minden
hanggal, melyet leütsz, egyre közelebb érzed magad az ő
zsenialitásához, és egyre távolabb érzed magad attól, hogy te valaha,
valamikor zseninek érezd magad. Az utolsó hangot, az utolsó tercet
felejtettem el. Nem találtam. A kezem megállt a billentyűk felett,
miközben ötven ember várta a megnyugvást, melyet Bach kottázott le
valamikor.
Emlékeszem
az első koncertemre a Zeneakadémián. Tél volt. Édesanyám egy gyönyörű
fekete, fodros ruhát adott rám. Becsavarta a hajam és feltűzte. Ott volt
végig, a nézőtéren. A színpad mögött, egyedül állva melengettem az
ujjaimat. Egyetlen darabot játszottam. Tökéletesen. Nem a zongorázás
volt nehéz. Hanem megköszönni a tapsot, egy meghajlással. Nem akartam
megköszönni, csak játszani akartam. A koncert végén, amikor édesanyám
mellett álltam, felnéztem rá. Boldogságot láttam… és büszkeséget. Piruló
arcot, mert jól játszottam, és nyilvánvaló lett mindenki számára, hogy ő
az anyám. Erika néni, egy csokoládéval várt. Ez volt az első alkalom,
hogy kaptam valamit azért, mert zongoráztam. Kaptam tapsot idegenektől,
kaptam csokit a tanáromtól, és kaptam elismerést édesanyámtól.
Emlékszem
a második zongorámra. Fekete, fatőkés bécsi zongora volt. Egy hónapig
volt a szőnyegen apró darabokra szedve, mert nem volt hangja. Minden
kalapácsra, sorba rakva. A zöld posztóra. A bonyolultságára. Az
egyszerűségére. A lelkére.
Emlékszem,
amikor a zeneakadémián bemutattuk, mi, az alig pár éve zongorázó
kezdők, hogy mit tudunk. Emlékszem arra is, hogy a bemutató után, Erika
néni dagadt a büszkeségtől, és azt mondta, hogy itt a helyem. Ígéretet
kaptam, én, a sok kis zongorista közül az egyik. Megjegyezték a nevem.
Hittek bennem. Hittek a tanárok, hitt édesanyám, hitt édesapám.
Emlékszem,
amikor nem mentem többé zongoraórára. Az öt év lejátszott hangjai
évekig némák voltak a lelkemben. Aztán elkezdtek lehullani, mint őszi
fáról a levelek. Minden egyes levél sikított, amikor haldoklott. Az
őrületbe kergettek.
Emlékszem,
amikor feltámadt bennem a vágy újra. Vágytam a játék örömét. Vágytam a
hang örömét. Vágytam a dinamika erejét. Vágytam a hangokat… a zongora
hangjait.
Sokszor
néztem a kezemre. Nap, mint nap. Krumpli pucolás közben, pelenkázás
közben, rajzolás közben, simogatás közben. Olyan volt, mint egy
jelbeszéd. Néma és akaratos volt, hogy meghalljam. Meg akart szólalni,
hogy nem kell több gyűrű, nem kell több cicoma. Billentyű kell. Sok. Az
összes. Mind a 88.
Húszévnyi
vágy. Húszévnyi türelem. Türelem, saját magamhoz. A döntéseimhez.
Sokszor vehettem volna zongorát. Mindig halogattam. Mindig más volt
fontosabb. Nem volt bátorságom szembenézni gyerekkori döntésemmel,
azzal, hogy cserbenhagytam a legjobb barátomat. Aki némán tűrte, amikor
dühből csapkodtam a billentyűit, aki elviselte, hogy akár egy hétig nem
nézek felé, aki boldog volt, amikor végig simítottam az ujjaimmal
fekete-fehér gerincét.
Aztán
történt valami. Cserbenhagytak azok, akiknek éltem. A saját útjukat
járták. Ki a földön, ki pedig az égben. Átfogalmaztam mindent. Az
életem, a lelkem. Rendet raktam. Lett egy hatalmas üres hely a
szívemben. Öröm kellett. Megnyugtató öröm kellett. Hang kellett.
Fekete-fehér kellett. Egyértelmű kellett. Hűséges kellett. Zongora
kellett. A múlt kellett. A múlt öröme, a jelen valóságának megélése.
A
harmadik zongorám itt van, tőlem két méterre. Sötétbarna. Letisztult.
Okos. 88 billentyű van rajta. Mind ismerős. Mindet szeretem. Ott van
édesanyám fotója a tetején. A képen, büszkén és szeretettel mosolyog egy
csecsemőre, rám. Ott van a malacpersely, amibe gyűjteni kezdtük
férjemmel a pénzt. Ott van a Kockásfülű Nyúl, férjem emlékére. És ott
van a bizalom, hogy már elválaszthatatlanok vagyunk, a zongora és én.
Köszönöm
édesanyámnak, Czaller Annának, zongoratanárnőmnek, Dr. Sebestyénné
Erikának, férjemnek Balogh Istvánnak, Gézának, Pankának, Katának,
Darabont Adélnak, Vörös Attilának, hogy lehetővé tették azt, hogy újból
legyen zongorám.
Furcsa
teremtmények a kislányok. Csüggnek apjukon. Szerelmesek belé. Ez a
szerelem egész életen át kíséri őket. Van kire felnézni, van kihez
viszonyítani, van kitől tanulni, van kit tisztelni. Boldog lehet az a
férj, akinek felesége egykor szerelmes volt az apjába… mert immáron
magáénak tudhatja azt a tiszteletet, amit egykor a gyereklány, édesapja
iránt érzett.
Nem
tudom, hogy nagy általánosságban szerencsés, vagy szerencsétlen-e az a
lány, nő, aki elmondhatja magáról, hogy több olyan ember is él, élt a
földön, akit akkor, vagy a múlt emlékei és tapasztalat hatására a
jelenben apának szólíthat, apaként tisztelhet.
Azt tudom, hogy én szerencsésnek érzem magam. Volt két ,hasznos’-apám, és van egy édesapám. Gyűlölöm a mostoha szót…
Három
különböző ember, három különböző világ, három különböző élet, mégis
egyetlen cél. Az, hogy én ember legyek. Boldog, a világgal kibékült, és
azt elfogadó ember. Ezáltal több mint más ember lánya.
Amikor
kiskamasz voltam, megkérdeztem édesapámtól, hogy ő e az igazi apám.
Mármint genetikailag. A kérdés ostoba volt, okom pedig nem volt arra,
hogy feltegyem. Magamat kerestem csak.
Azt mondta, hogy az apaság nem azon a pár csepp fehérjén múlik. Nem volt több kérdésem.
Édesapámat
szólítottam csak apunak, soha, senki mást. Mégis azt kell, hogy
mondjam, három apa figyelt rám életem három, különböző szakaszában.
Kiérdemelték a tiszteletet, az apa megnevezést. Munkájukkal,
szeretetükkel, tanításukkal. Karizmatikus emberek voltak. Olyanok, akire
ösztönösen figyelsz. Lehet őket gyűlölni, és lehet őket imádni, de nem
lehet őket figyelmen kívül hagyni. Figyelmüket élvezhettem, élvezem
minden pillanatban, míg volt, van rá lehetőség.
Édesapám
megtanított arra, hogy szeressem a világ színeit, formáit, és vesszek
el ebben a legapróbb részletekig, mert az ember csak úgy élhet, ha
táplálkozik a világból, ha az apró részletekbe kapaszkodik. Megemészti
azt, és tanul tőle, belőle. Általa ismertem meg a Dunát, annak minden
rezdülését. Általa ismertem meg a kavicsokat, és azt, hogy – bár
élettelenek - a kavicsok nem csak nagyon szép, hanem nagyon hasznos
dolgok is lehetnek az életben, ha lelket adunk nekik. Általa ismertem
meg a szavakat, a szavak fűzését. Remekül forgatja őket. Humorral,
ízzel, logikával – édesanyám (és mindenki) csodálatára, aki egyszer azt
mondta nekem, hogy ugyanolyan élvezettel tekerem a szavakat, mondatokat,
ahogy édesapám. A világ ,anyagismeretét’ is édesapám tanította.
Megmutatta, miként és mivel ízleljem a színeket, a formákat, az
elemeket… a természetet. Megtanította, hogyan tudom elképzelni,
elhelyezni magam a világmindenség csodájában úgy, hogy magamra is
csodaként tekinthessek majd. Lehetőségként. Tevékeny és hasznos
emberként.
Megmutatta
hogyan és hol kell kapaszkodni az életbe vész esetén. A ceruza és papír
segítségével, a zene segítségével, festmények segítségével, az Iliász
segítségével, melyet kisgyerekként olvasott nekem, és melyet
határtalanul untam akkor. Közel, s távol nem volt olyan öt éves gyerek,
akinek az édesapja esti mese gyanánt eme rémséges történetet olvasta.
Közel, s távol nem volt olyan gyerek, akinek édesapja Beatles számokat
gitározott, énekelt és tanított. Közel, s távol nem volt olyan gyerek,
aki édesapjával a Duna ezerszínű kavicsából hatalmas mozaikot rakott ki
az éjszaka közepén, nagy műgonddal.
Lepkét
fogtunk, naplementét néztünk szótlanul – ami valljuk be, egy
gyereklánynak csak igen nagy önuralommal sikerülhet - sétáltunk, sokat,
nagyon sokat. Szaratov hűtőszekrényt hoztunk haza nyikorgó, kétkerekű
kiskocsiban tolva, a kettes út szélén, tíz kilométer hosszan.
Betonoztunk, amibe belenyomtam a talpam, és tetőt javítottunk.
Megtanított
biciklizi, tollasozni, dugós puskával lőni, görkorizni, mikroszkópot
használni és metszetet készíteni, egyszerű fakockából gyönyörű és mesés
várat építeni. Labdát elkapni, sérves mozgáskoordinációm miatt.
Megtanított a forró homok érintését élvezni a talpamon, és nem fájlalni
azt. Megtanított élvezni a trágya szagát. Megtanította, hogy a szellő a
legjobb simogató-pajtás ha el vagyok kenődve, hogy az esőcsepp az
életet, az éltető vizet hozza a földre. Élni, megélni tanított. Élni a
világban örök gyerekként, boldogan.
Megtanított
vitázni. Amikor anya lettem, és látogatóba mentünk hozzá unokáival, a
beszélgetés éltető vitává nőtte ki magát. Egy idő után azt vettem észre,
hogy a testvéreim és gyerekeim körénk gyűltek, és önfeledten, némán
figyelték a szóáradatot, az érveket és ellenérveket, azt, hogy hogyan
foglalkoztatjuk, szórakoztatjuk és fárasztjuk ki egymást ebben a
verbális táncban. Olyan volt ez, mintha kamaraszínházi előadáson vettek
volna részt, családilag.
Első
hasznos apám, olyan ember volt, aki éltében és holtában is fájdalmat
okozott az őt szeretőknek. Mégis, mindenki szerette... vagy szeretni
vélte. Szépfiú volt, örök agglegény, jó illattal, eleganciával, sármmal,
hideg racionalitással, és a lelki sivárság palástjával, melyet arra
használt, hogy szeretethiányát kellőképp elfedje. Elárulta szíve titkát
az, hogy imádta az operákat, legjobban a három tenort.
Mindent,
ami pénzen megvehető, megkaptam tőle. Nem akart szeretet vásárolni,
csak sajátját akarta leplezni. Talán úgy és akkor történt apasága,
amikor rádöbbent, hogy annyira életképtelen vagyok nagy
elkényeztetettségemben, hogy folyamatosan magyarázni kell nekem. Az
ezzel eltöltött idő pedig magával hozta a kötődést és felelősséget. A
saját csapdájába esett. Fricskázni, alázni akart azzal, hogy az orrom
alá dörgölte racionális élettapasztalatait, de ez idő alatt
megszeretett. Új apát szereztem, akinek csak egyszer mondtam azt, hogy
apa. A halálos ágya mellett, felnőtt koromban. Talán előbb kellett
volna… talán akkor elereszti félelmeit és szabad utat enged az
esszenciális szeretetnek. Eszméletlen volt három napja. Én halkan és
sírva, a kezét szorítva csak annyit mondtam: Tudd, hogy jó apa voltál.
Megszorította a kezem egy pillanatra. Ez volt talán az első valódi,
szeretetet őszintén megélő pillanata... és az utolsó is.
Milliószor
utaztam sárga Ford Escort-jában, Rigóban. Nagyon szerencsésnek éreztem
magam, hogy egy ilyen feltűnő kocsiban utazhatok. Imádtam játszani az
eszem abban a Fordban. Gyerek lehettem háza kertjében, betegre ehettem
magam a cseresznyefáiról, összefirkálhattam az aszfaltot és a falat
krétával. Órákat táncolhattam hatalmas, egybenyíló szobáiban, a zenét
bömböltetve, vinnyogva énekelve.
Megtanultam
tőle, hogy az öntöttvas radiátor, szenes vasaló, kézi gyalu és hasonló
régi, divatjamúlt dolgok szépek és hasznosak. Megtanultam tőle, hogy
felnőtt korban is kell iskolába járni, tanulni, sőt. Jól tanulni, mert
azt csak úgy érdemes. Elhivatottan. Létének példájával megmutatta, hogy
nem szabad soha feladni céljainkat, nincsenek örök kudarcok, csak akarat
van. Ha pedig akarat van, minden van. Megtanított ping pongozni a
kórházi alagsorban, ahol órákat játszottunk, amikor ügyeletes volt.
Emlékszem, amikor eltörtem elefántcsontból faragott oroszlánját.
Véletlenül törtem le a farkát a kicsi szobornak. Visszafogta dühét, bár
láttam rajta, hogy ez volt tűrőképességének végső határa. Nem bántott
sem szóval, sem tekintettel, csak éreztem.
Megtanultam
tőle, hogyan legyek fölényes és lekezelő. Hogyan élvezzem az életet
bűntudat nélkül, másokat figyelmen kívül hagyva. Hogyan legyek a
semmivel a hátam mögött győztes. Azt tanultam tőle, hogyan nyerhetek meg
minden csatát, csupán csak a szavaimmal, mimikámmal, a szívemet
kizárva.
Megtanultam
tőle, hogy az ember mennyire törékeny. Testben is, és lélekben is. Azt,
hogy az ember halandó. És azt is, hogy sokat kell küzdeni a megváltó
halálért. Megtanultam, hogy az élet mély, húsba és lélekbe vágott
kegyetlen sérüléseit hogyan rejtsem el tökéletesen mások elől.
Megmutatta, milyen mocskos tud lenni az ember, testben és lélekben.
Megtanított a civilizációra. Elmagyarázta. Éreztette. Úgy, hogy sohasem
fájt. Tettei és szavai alatt ott volt a jól elrejtett védőháló, amibe
bátran belepottyanhattam bármikor.
Második
hasznos apámat harminc éves koromban ismertem meg. Sosem nevetem őt
apámnak. Most teszem ezt meg, megkésve. Magas, inas, mosolygós ember
volt. Olyan érzelmekkel, melyeket nem csak érzett, hanem az eredetüket
is ismerte. A világ minden olyan dolga érdekelte, ami logikus és
magyarázható. Legnagyobb erénye a tolerancia volt. Sokáig azt hittem,
hogy ismerem ennek a szónak a jelentését, és gyakorlom is. Ő, létével
rádöbbentett, hogy a közelében sem vagyok az elfogadásnak, megértésnek.
Toleránsnak, elfogadónak, megértőnek lenni nem csak annyit jelent, hogy
behunyom a szemem, és közhelyeket mormolgatok, hogy minden ember más…
toleránsnak, elfogadónak, megértőnek lenni annyit tesz, hogy emberi
előjogként megadjuk a másik embernek a bizalmat, feltételek és
kérdezősködés nélkül segítjük őt útján. Megadjuk neki a lehetőséget
arra, hogy, ha szükségét érzi, elmondja tettei miértjét. Ha pedig mégsem
teszi, nem tolakodunk bele életébe kérdéseinkkel, kíváncsiságunkkal.
Megtanultam
tőle, hogy az emberi sorsok felől egy isteni hatalom dönt. Teljesen
mindegy, hogy ez a hatalom felemeli vagy eltiporja az embert, mert
mindkét sorsnak Istentől eredő indoka van, amit mi nem bírálhatunk felül
kérdéseinkkel, kétkedésünkkel. Emberként csak annyit tehetünk, hogy
mosolygunk és segítünk, ha kell… de akkor teljes szívvel. Hallgatunk,
meghallgatunk, értelmezünk, gondolkozunk, cselekszünk.
Sokszor
beszélgettünk fizikáról, rendszerekről, melyek a világot működtetik.
Tudományos értekezés volt ez a konyhában állva, konyhanyelven, mely
alkalmakra szomjaztam.
Mély
szeretetet tanultam tőle, és betyár becsületet. A szeretetet a
szülőföldem iránt… szavai néha égettek. Azt a fajta hazaszeretetet, amit
nem lehet magyarázni, csak érezni. De azt szükséges. Azt tanultam, hogy
érezni csak őszintén érdemes, főleg, ha fontos dologról van szó.
Megbocsátó ember volt, de volt, amit ő is bűnként kezelt. Megtanította,
melyek azok a bűnök, amiket nem szabad megbocsátani. Elárulom a titkot.
Azokat a bűnöket nem szabad megbocsátani, amik Isten fő műve ellen, az
ember, emberiség ellen valók.
Megtanultam
tőle gyászolni, és megtanultam tőle méltósággal meghalni… hasznos tudás
annak tükrében, hogy életünkben ez az egy dolog biztos, mégis erről
tudunk a legkevesebbet.
Furcsa
teremtmények a nagylányok. Férjeket választanak apáik után. Boldogok
lehetnek azok a férjek, akik annyit tudnak adni feleségüknek, mint
kedvesük apái. Szerencsések azok a nagylányok, akik feleségként végzik
az ilyen férfiak karjában.