2013. október 14., hétfő

,,...szerelem, hús nélkül semmi..."





Gyászos véget ért az idealizmusom és hitem által preferált kapcsolatom. Húúú... de komolyan fogalmaztam. Szóval átbasztak megint, mint a fehérre szikkadt kutyaszart a palánkon - csak, hogy mindenkinek érthető legyen. Persze imádhatnám egómat, és szánathatnám magam, nyalogathatnám sebeimet is... akár. Ha lenne. De nincs, ahogy számos más, régi megszokásom sincs. Tehát nagyon jól érzem magam a bőrömben. Húzok innen a francba, és végre a saját életemet élhetem. Hihető? Kedveseim... húsz év copy-paste élet után hihető?
Félek, néha kurvára félek, és szeretnék inkább a megszokás ködös gőzében létezni, és nem tisztán látni. Időtlenül lebegni és megszokottan szenvedni, mert kicsiny, bűnökkel teli szaros világom abszolút kiszámítható volt. De mint tudjuk, nem vagyok az a megalkuvós fajta. A szenvedésnek is van egy bizonyos mennyisége, ami után már nem kéjjel tölt el az a tudat, hogy a nőnek az a jó, ha szenved. Fárasztó volt, hogy a saját drámámban kellett élnem.

A helyzet az, hogy valóban igaz a mondás: ha becsukódik egy ajtó, akkor kinyílik egy másik. A pláne ebben az, hogy a másik ajtóval mindig sokkal, de sokkal jobban járok. Permanensen. Úgyhogy, kedves blogomon agyadat rohasztó, felszólítalak, hogy higgy! 
Két okból is. Egyrészt, mert hit nélkül megrogynál, mint a huzatot kapott piskóta, aminek az élvezeti értéke már messze nem olyan, mint kellene lennie, másrészt, mert más választásod úgy sincs. Feltéve, ha akarsz élni. Mármint valóban élni, nem csak lenni, mint egy bamba, gázokat termelő növény, akiből jobb esetben humusz lesz egyszer, és valamilyen módon mégis csak kénytelen hasznosulni, az energia nem vész el csak átalakul elvből kifolyólag.

Szóval, szerelmes vagyok. Aki ismer, az tudja, hogy ez nem újdonság... a szerelem bolondja vagyok. Voltam. Mindig. Ám ez most más, és tényleg más. Csak idézni tudom a Gymes szövegét... ,,szerelem, hús nélkül semmi". Könnyed, nem követelőző szerelem. Semmi, mégis valódi. Nullákból és egyesekből áll. Van-okból, és nincs-ekből.
És lőn, olyan szerelmet élek, amiben nem mérvadó a testiség. Imádom. Mosolygok. Szabad vagyok, végtelenül szabad. Nem vagyok teljesen testem rabja. Csak érzékelem azt. Nem használom eszközként. Szarok a hormonokra, viszont kurvára szenvedek tőlük. De a lelkem él, talán jobban, mint valaha. Van időm érezni. Mindenre van időm, ami fontos. Sajnálom régi önmagamat, sajnálom nőtársaimat, akik kettős láncon csaholva feszülnek meg, mint a tüzelő kutyák. Az ösztön kiélésének láncán, és a lélek nehéz acélpókhálójából szőtt láncon.
Pedig szerelmesnek lenni egyszerű: szeress és hagyd magad szeretni. Hallom lelkem belső, csilingelő és édes, mosolygós és kacagóan vidám hangját. Mert ezúttal nem a lelkem zártam kalitba, hanem a kémiát. Nem a lelkem nyirbálom, hanem testem szokásait, amik eddig csak a bajt hozták be azokon a bizonyos ajtókon. Ezért csapódott be mind. Reflexből. Már, ha van ilyenjük az ajtóknak. Az ember nem test, aminek lelke van, hanem lélek, aminek teste van. Kurvára nem mindegy ám...

Azért hajhásztam a szerelmet, mert testem rákényszerített. Lelkem szomját testemmel itattam. 
Most én kényszerítem testemet, hogy azt élje meg, ami lelkem sóhaja. Tehát, nem erőszakolom meg lelkem a testem által. Persze nagyon nehéz. Elfojtani a szaporodás folyamatos próbálkozásának ősi ösztönét... de be kell látnom, nem vagyok szaporodásra éhes, bármi áron örökíteni akaró vírus, mert úgy tűnik, a kromoszómáimon kívül van agyam is. Akaratom, mellyel lehetetlen világokat, életeket, sorsokat, nappalokat és éjjeleket akartam megváltani eddig. Bármi áron. A helyzet az, hogy az embernek saját magát kell megváltania, de legalábbis engedni kell az érzésnek, hogy ezt kétezer évvel ezelőtt megtette már valaki helyette...
És lőn! Romantikában élek. Az álmaimban. A gyerekkori álmaimban. Azokban a bizonyos romantikus álmokban. Köszönöm a keringőt a Hold alatt, a tóparton. Köszönöm a mosolyokat. A beszélgetéseket. Azt, hogy minden bűnöm ellenére még ma is hajlandó volt arra, hogy reggeli futást imitálva fárasszam vég nélküli körmondataimmal.
Ha most férfi lennék, megkérném a kezét... ha most férfi lennék, valószínűleg nemet mondana, mert ő is férfi. Éppen ezért imádok most nő lenni. Mondjuk mindig imádok nő lenni, de ez most megy erőlködés nélkül is.
Nő vagyok, nőbb vagyok, mint valaha.



Egóm tündöklése és bukása

Könyvem nem csak e-book formában, hanem nyomtatásban is kapható.
Nyomtatásban itt lehet megrendelni, ára 1600 Ft.
E-book formátumban csak 800 Ft.
Jó szórakozást : )

http://konyvaruhaz.info/hu_HU/egom-tundoklese-es-bukasa

2013. szeptember 4., szerda

Egy bölcs gondolat, valaki mástól :)



Sajnos ezt nem én írtam, de a szívemből szól.

Nem érdekel, miből élsz.
Azt akarom tudni, mire vágysz, és mersz-e találkozni szíved vágyakozásával.
Nem érdekel, hány éves vagy.
Azt akarom tudni, megkockáztatod-e, hogy hülyének néznek a szerelmed miatt, az álmaidért, vagy azért a kalandért, hogy igazán élj.
Nem érdekel, milyen bolygóid állnak együtt a holddal.
Azt akarom tudni, megérintetted-e szomorúságod középppontját, hogy sebet ejtett-e már valaha rajtad az árulás az életben, és hogy további fájdalmaktól való félelmedben vissza húzódtál-e már.
Azt akarom tudni, hogy együtt tudsz-e lenni a fájdalommal. Az enyémmel vagy a tiéddel. Hogy vadul tudsz-e táncolni, és hagyni hogy az extázis megtöltsön az ujjad hegyéig análkül, hogy óvatosságra intenél, vagy arra, hogy legyünk realisták, vagy emlékezzünk az emberi lét korlátaira.
Nem érdekel, hogy történt, amit mesélsz igaz-e.
Azt akarom tudni, tudsz-e csalódást okozni valakinek, hogy igaz legyél önmagadhoz, vagy hogy el tudod-e viselni az árulás vádját, azért, hogy ne áruld el a saját lelkedet.
Azt akarom tudni, látod-e a szépet, még akkor is, ha az minden nap szép, és hogy Isten jelenlétéből ered-e az életed. Azt akarom tudni, együtt tudsz-e élni a kudarccal. Az enyémmel vagy a tiéddel, és mégis megállni a tó partján, és azt kiáltani az ezüst holdnak, hogy: ,,IGEN!"
Nem érdekel, hogy ki vagy és hogy jutottál ide.
Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz középpontjában anélkül, hogy visszariadnál.
Nem érdekel, hol, mit, kivel tanultál.
Azt akarom tudni, hogy mi tart meg belülről, amikor minden egyéb már összeomlott.
Azt akarom tudni, tudsz-e egyedül lenni saját magaddal, és hogy igazán szeretsz-e magaddal lenni az üres pillanatokban.

2013. augusztus 23., péntek

Első könyvem :) Ízelítő a Publio oldalán, közvetlenül a könyv alatt: Olvasson bele könyvünkbe :)


Ajánlom a gyermekmolesztálóknak, erőszaktevőknek, hogy tudják, utánuk is van élet. Ajánlom férjeknek és feleségeknek, szülőknek, mielőtt nagyot hibáznának
Az elveszett gyerekek könyve ez, legyen valóban gyerek, vagy csak egy felnőtt, akit ezzel a jelzővel illetnek. Egy írás, ami arról szól, hogy bármikor bárki elveszhet, mert a világ túl nagy… és bármikor bárki újra a világ része lehet, mert az emberi hit is elég nagy. Egyszer csak eljön az a pillanat, amikor ítéletet mond az ember, saját magáról, számba veszi hibáit. Nem a kicsiket, hanem azokat, amik romba döntötték, döntik a családját. Érdekes meglátás: az a hiba, amit elkövetsz, és nem tanulsz belőle – ugyanis azt teljesen felesleges volt elkövetned. Egyébiránt, mi a hiba meghatározása? Az ember, maga. És az a történés, ami tovább rugdos a tanulás folyamatában. Az irományról annyit kell tudni, mielőtt az olvasásába belekezdesz, hogy célja nem az volt, hogy bárkit is megalázzak. A cél az volt, hogy egy fejlődési folyamatot írjak le, olyan szavakkal, amik arra a folyamatra jellemzőek. Nem igazságokat írtam le, hanem az én igazságaimat. Ami nekem igazság, az neked hazugság. Minden csak nézőpont kérdése. A könyv rólam szól, és nem a bűnösökről, nem a világ bűnéről, nem a vádaskodásról. Hanem a fejlődésről…
Ebook és nyomtatott könyv formátum, 160 oldalon, magyar nyelven érhető el.




2013. augusztus 16., péntek

Reggeli tánc a kertben





Megteltem a szennyel. Olyannal, amit víz le nem mos. Harag, kétségbeesés, tehetetlenség, düh, és mélységes fájdalom. Csupa olyan dolog, ami beleragad a bőrödbe, mint a kátrány, vagy a padláspor. Részeddé válik, és húz, le a mélybe. Beteggé tesz. Elsorvaszt. Sajnálhatnám is magam, de nem teszem. Megszállt a nyugalom… ötletem van.
Zene kell. Inspiráló, tisztító, arcomat a nap felé fordító. Rég táncoltam már. Rég énekeltem már. Talán már nem is tudok. Öröm tánc. Örömének. Ami tisztává tesz… ami lepergeti rólad a mocskot. Szív tánc, szívének. A tüdő megtelik levegővel, tiszta levegővel… és teli szívből énekelsz a napnak, aminek sugarai átszűrődnek a fák ágain. Csukott szemed előtt vibrál az életadó fény, ami egyszerre vág és simogat. Mint a kristály tiszta, magas, üveghangok. Közvetlen kontakt a mennyországgal.
A talpam alatt a fű… taposok rajta, és szúr. Kivívja magának a jogot a fájdalommal, a bántással, hogy szúrja a talpam. Néha fájdalom kell ahhoz, hogy embernek érezd magad. Taposok rajta, az élő zöldön. Táncolok, csukott szemmel. Szelíden ölöm a súlyommal a fűszálakat. A lábujjaim közé akadnak a kemény és lágy táncléptek miatt. Tépi ki őket az életadó földből, ami minden fűcsomó kiszakadásánál kifordul magából. Egy meztelen talp szaggatja fel a földet… kifordította a tánc a földet a sarkából.
Csukott szemem bőre alatt vibrálás, fülemben zene, eszeveszett hangos zene. Karjaim önkéntelenül mozognak, lassú, átélt íveket leírva, ahogy csípőm, és egész testem is. Lágy mozgásba, apró mozdulatokba vannak zárva a gondolataim, érzéseim. Hajam nem érinti a vállam… magával ragadta a lendület. Kezdem elveszteni a kontrollt. És akkor megtörténik a csoda… eggyé válok a világgal. Egyszerre érzem a világ minden szegletét. Kinyílik a szám, és éneklek… a világnak. A fájdalom egyre kisebb, a hang egyre több. Tüdő és szív nyílik meg. A túloldalról pedig az egész világ. Kapcsolódunk egymással. Nincsenek gondolataim. Nincs vibrálása a napfénynek… teljesen kikapcsoltam az élet hologramját a tudatomból. Valóban nincs rám hatással a napfény… csukott szemeim előtt fényes szürkeséget látok. Hangok vannak, mozdulat van. Hangjaim vannak, mozdulataim vannak, amik a körülöttem lévő világ szerves része. Ritmusával… szabadságával. Igen… a szabadságával.
Kinyitom a szemem. Mozgok tovább, pedig nyitva van a szemem. Ez a bátorság, azt hiszem. Az álomvilágból, a világmindenség nyugalmából visszatérni az életbe és látni azt, amit pár perccel ezelőtt nem vágytál látni soha többet. Szembe kell néznem a világgal. Csak tudni kell, hogy hol a nadír… nekem ott, ahol most állok. A haldokló fűszálakon. Akiket fel kellett áldoznom ahhoz, hogy képes legyek tovább élni.
Vannak pillanatok, amikor élve halsz. Vannak pillanatok, amikor meg kell születned, újra, bármi áron. Mert nem élhetsz tovább úgy, ahogy addig… és csak azt tudod, hogy szükségszerű élned.

2013. augusztus 1., csütörtök

Crazy Child



Őrültek a kamaszok. Maguknak akarják a Napot, a Holdat, a Csillagokat... hisz a Föld már meg van. Birtokolják, szeretettel, gyűlölettel, ésszel, ösztönnel. Az ő energiájuk tartja mozgásban a Földet. Bármit tesznek, érzelmeket váltanak ki, energiát, hatalmasat, észbontót.
Bebújtam lányom mellé, a takaró alá. A hideg lábamat hozzá nyomtam az övéhez. Megsimogattam a haját, ami szétterült teljes és hirtelen szőkeségével a párnán. Néztem őt. Mozgott a szája. Foszlányokat értettem csak a mondatokból. Hangsúlyokat, érzéseket. Beszélt, beszélt, beszélt... mosolygott. Néztem pisze orrát, csacsogó, kicsi ívelt száját, amivel gyerekkorában is karattyolt napestig. Személyiség lett. Felnőtt. Mégis a gyereket láttam benne. Érzelmeket láttam az arcán, hasonlókat, mint gyerekkorában. Nem... ugyan azokat. Egy takaró alatt voltunk, egy család voltunk. A takarón kívül rekedt a rideg világ.
Tíz évvel ezelőtt aludtam utoljára, hosszú idő után édesanyámmal egy ágyban. Világfájdalom volt bennem. Összegömbölyödve sírtam, mint gyerekkoromban. Egymással szemben feküdtünk a takaró alatt. Kezével simogatta a homlokomat, míg álomba sírtam magam. Nem beszélt, csak nézett. Érzelmeket látott az arcomon... azokat, amiket gyerekkoromban. Ugyan azokat. Egy takaró alatt voltunk, egy család voltunk. A takarón kívül rekedt a rideg világ.
Húsz percet töltöttem el vendégségben lányom takarója alatt. Aztán elballagtunk a boltba, és chipszet, mexikói mártást, ketchupot vettünk. Családi szóhasználat szerint ,kurvultunk'... a chipsz és kóla tiltott dolog nálunk... ilyet csak a rossz emberek esznek-isznak... akik rosszat akarnak a világnak és maguknak... Jó volt kicsit rossznak lenni... jó volt kicsit ellentmondani elveinknek... illetve elveimnek, ami szerint gyerekeimet neveltem. Két gyerek voltunk... Hazafelé, az utcán hideg volt, minket mégis fűtött az összetartozás. Nem kellett gondolkozni a szavakon, nem kellett megfelelni, csak létezni. Filmet néztünk. Jó volt csendben maradni, és rágcsálni. Semmit tenni. Egymás közelsége újra indította család kollektív tudatát. Megéltük ezt a napot. Meg kellett élnünk ezt a napot. Túl sokáig voltunk egymástól távol.
Húsz évvel ezelőtt, meglátogattam édesanyámat. Egy éve nem láttuk egymást. Mosott. Ott álltam a fürdőszoba előtt egy virággal. Percekig néztük egymást. Fényes lett a szeme a sós létől, amit könnynek neveznek. Elindult a szoba felé. Kinyitotta nagymamám szekrényét, és benyúlt a ruhák alá. Egy hálós valamit vett elő... valami kórházi kötöző anyag volt, ami jól mutatott sálnak is... tudta, hogy a sál a gyengém... bármit a nyakam köré tekerek, amit lobogtathatok. A kezembe nyomta... belenézett a szemembe. Átöleltük egymást... sírtunk. Egymás közelsége újra indította család kollektív tudatát. Megéltük ezt a napot. Meg kellett élnünk ezt a napot. Túl sokáig voltunk egymástól távol.
Hiányzik az, hogy gyerek legyek. Hiányzik az, hogy anya legyek. Bárkinek a gyereke, bárkinek az anyja. Sok anyát akarok. Sok gyereket akarok. Mert  a világ ellen csak az anyai simogatás véd meg... és a közelség, és a takaró, ami kirekeszti a világot.

Dark Road



Valamikor tavaly decemberben elindultam egy úton. Két tévút, néhány generált érzelmi körtánc, néhány - ahogy János mondaná - elmeszökkenés után, egy szédületes és lealázó buli, néhány lélekölő minőségű, kocsiban elnyálazott smár után már tudom, hogy mi az utam.
Hűvösvölgy, álmaimban, az idill helye. Tündérmesék valósága, valóságok tündérmeséje. Maga az élet, rengeteg fával, melyek kérgében ott volt, van, és lesz mindig anyám gyerekkora. Az Ördög-árok, melynek vize az Örök Élet vizével egyenlő az emlékeimben. Ott van annak a hatalmas csodának a kicsi erdeje, melyről szebben meséltek nekem gyerekkoromban, mint bármilyen más meseírók bármely más meséjét.
A hűvösvölgyi mese anyám szívéből jött. Személyes volt története, személyes lett értéke, ami semmi más értékével nem ért fel.
Nem volt benne boszorkány, sárkány, abszolút rossz. Nem volt benne drámai feszültség és csúcspont. Maga a mese volt. A katarzis, elejétől a végéig, mert ismertem a szereplőket. Minden fontosat tudtam róluk. Azt, hogy ki szeretett pipadohányt rágcsálni, kinek mi volt a gúnyneve, ki kit utált vagy szeretett. Szó sem esett arról, hogy szegény volt-e vagy gazdag, milyen volt a háza, sem arról, hogy milyen magas. Bölcsen tette anyám, hogy csak a lényeget láttatta meg velem: az ember viszonyát a másik emberhez. Más volt akkoriban az ember szó jelentése, és ezt megértettem, magamévá tettem azokból a mesékből.
Sosem laktam ott, mégis mindig az otthont jelentette. Kevésszer jártam ott, mégis minden zugát ismerem. Mintha megörököltem volna anyámtól az emlékeket, a nyugodt zugokat, a kedélyes titkokat. Talán még most is, a fák között, a Balázs vendéglő teraszán viháncolnak az egykor ott lakott emberek lelkei.
Hűvösvölgy az egyszerű emberek egyszerű életérzésének elegáns otthona. A lángosos zsírban tocsogó süleményei sem riasztottak vissza attól, hogy a legjobb helynek érezzem a világon. Talán azért, mert ott még nem sírtam, ott még sosem voltam bánatos, ott mindig nevetős biztonságban voltam.
Amikor Nagyrétre mentünk, az ösvény szélén, a gyermeki száj számára elviselhetetlenül fanyar somot szedtünk. Végre, bármilyen irányba, bármilyen hosszan elszaladhattunk biztonsággal. Közeledve a szabadság felé, haladva az ismerősbe. Énekeltünk ,torkunkszakadtából', senkit nem zavarva. Ott, és és csakis ott, természetes volt a jókedv. Akik kísértek minket, újra megélték a gyermekkor biztonságának csodáját, percről percre, méterről méterre. Felnőttjeink felnőttségének árnya, ott maradt a villamosmegállóban, mert nem kapott vízumot erre a helyre. Ki volt tiltva, kozmikusan, bölcsen, örökre.
Amikor Istvánnal a hűvös-völgyi addiktológiára mentünk, a remény helye lett. Minden alkalommal, amikor dolgunk volt az orvosnál, valaki leemelte vállunkról az elmúlt húsz év őrületének batyuját. Tudjátok, azt a batyut, amit mindenki cipel, amit jobb esetben tapasztalatnak, rosszabb esetben saját keresztjének nevez az ember. Szóval, ez a batyu, mindkettőnk válláról eltűnt... talán az angyalok emelték le, hogy könnyebb legyen őszintének lenni az addiktológus előtt...
A lángos émelyítő zsírossága ugyan az maradt, és mint mindig, újból és röhögve megfogadtam, hogy soha többet nem eszem abból a szarból. A nap ugyanúgy sütött minden alkalommal, bele a szemembe, annak közepébe. A nap sugara ott az élet reményét jelentette, jelenti, és jelenteni fogja. Fáj a sok napfénytől a szemed, mert azt akarja Isten, hogy fájjon. Hogy tudd: itt és most élsz, a többi csak smafu. Amíg nem jártál ott, ostoba módon észre sem veszed a nyilvánvalót: élni jó. Élni, nyitott szemmel, meglátva azt, ami fontos és számít.
Van ott egy gyermekvasút. Egyszer ültem rajta, valamikor nagyon régen. Nyári nap volt, sok felnőtt és sok gyerek várta a kánikulában a lehetőséget, hogy feljusson rá. Kellemetlen volt a tömeg, utáltam, hogy millió idegen emberrel kell megosztani az én nagy élményemet, a vonatocskán utazást. Hangosan kívántam el őket a francba. Közönségesen hangosak voltak, nem hallottam tőlük a kerekek kattogását. Nem éreztem a becsapódó szelet, mert azt felfogták testükkel. Viháncolva nevették el az én átszellemült örömömet. Kicsiként, mindent ihletetten akartam megélni, főleg az olyan dolgokat, amikre csak ritkán adódott lehetőségem. Vádoltam őket azzal, hogy, nem tudják élvezni a kicsi vonat kötött pályás keringőjét, a kicsi erdőben. Az én erdőmben, a mesevilágomban.
Sosem tudtam ,köpőcsövezni'. Hűvösvölgy tanított meg rá, most, felnőttként. Az első nyálas papírgalacsin becsapódási pontja egy étterem kerthelyiségében, egy idősebb, magányos hölgy tarkóján volt. Véletlenül, mert sosem voltam pimasz, csak rossz célzó. A második a lányom arcán. Vihogtunk. Szégyentelen voltam... és jó volt ilyennek lenni. Rosszcsont voltam és gyerek. A álomvilágomban.
Becsaltam gyerekeimet is az anyámtól megörökölt csodák erdejébe. Láttattam valamit ragyogásából, egy töredéket, egy apró morzsácskát, mely kicsinysége ellenére mégis olyan fényes szikrákat hányt, ami meggörbítette a teret, és lehetővé tette az időutazást. Nem csak nekem... a gyerekeimnek is.
Anyám meghalt. István meghalt. Én élek. Most újra szembejött velem Hűvösvölgy. Életet adó valóság meséjével. Az erejével.
Ott lesz anyám, az édes, az összes mesével. Ott lesz lénye, amiben én szabadon sétálhatok, míg le nem megy a nap.
Ott lesz István élni akarásának összes apró, Hűvösvölgyben ragadt foszlánya.
Mutatja nekem az utat, hogy biztonságban elérjek a nyugalmas és valódian megélt életbe.
Mi élők, a kisvasút egyik vagonjában leszünk, és méterről méterre, a vasúti kerekek kattogásainak ütemére együtt fogunk nevetni, lélekkel fogunk örülni a boldogságnak, amit még ez az élet nyújthat számunkra.
Sötét, nehéz út vezet Hűvösvölgy kapujáig, odáig, ahol a villamosmegállóban hagyjuk majd, ugyanúgy, mint szüleink, a felnőtt létünket. Ahol leemelik hátunkról azt a bizonyos batyut.
Gondolom, mindenkinek van batyuja, keresztje, ha úgy jobban tetszik. Ahogy van ilyen útja, ilyen biztonságot jelentő élettere is.
Csak remélni tudom, hogy van...

A szelek városa - az identitás



Vác állíltólag, a vasútállomás bemondója szerint, a kultúra városa. Vác állítólag, az ott lakók szerint, a szelek városa. Vác, szerintem, csak épületek összessége. Sok épület van itt, amihez kötődöm. Mert van múltjuk. Érzelmekkel. Emberekhez nem nagyon. Siralmas, de ez van. Ma, gondolatban végig jártam a várost, számot vetve azzal, hogy ki vagyok én, és miért vonz ez a borzalom, ez a lelki sivárság. Kezdjük hát azzal a hellyel, ahol a legtöbb időt töltöttem: Petőfi utca 70.
Egy épület, melyet a Vácon raboskodók építettek. Éveken keresztül látta mindenki a magas, rabokat és szabadságot elválasztó kerítést, és az őrbódét. Amikor húsz éve mindenhová autóstoppal jártam ez előtt az építkezési paraván előtt suhant el az az autó, mely elvitt A pontból B-be. Az épületek színe kikandikált a szigor bástyája mögül. Mivel mindig is finnyás voltam a színekkel kapcsolatban, kifakadtam a libafos színt látva: nem laknék itt, akkor sem, ha fizetnének érte.
És lőn... első lakásom, melyet édesanyám vett nekem érdemtelenül ajándékba, csak azért, mert a lánya vagyok, ebben a háztömbben volt. Boldogságot adott... biztonságot adott falaival... családot adott. Harminckét négyzetméter gyönyör... Ültem az üres lakásban egyedül, a padlószőnyegen, hátam a falnak támasztottam, és csak néztem a beömlő fényt, ami a lábaim elé feküdt, mint egy rossz kurva, kelletve magát. Csábítva, a biztonságos otthon érzetét keltve. Sírtam. Talán mert éreztem, itt válok majd anyává, érzővé, gondolkodóvá, kiszolgáltatottá, emberré, felnőtté.
A váci Duna partja is sokat adott. Meleg lelket és csókokat, céltalan sétákat és könnyeket, gyerek kacagást, haverokat, akikkel almabort ittunk és friss kenyeret majszoltunk, tizenévesen, amikor minden ellen csak lázadni képes az ember... kamaszként minden könnyebb... akkor még nem látod az állandót... ahogy később nem láttam a Dunát, a szemtanút... az elegáns hölgyet, aki elsimít mindent, és aki visszadobja emlékeidet húsz évvel később, ha te is akarod. Ha akarsz emlékezni. Láttam az ostoba konfliktusokat, melyekből csak vesztesként jöhettem ki. A mosolyokat, melyek hamisak. Az emlékeket, melyek igazak... igazabbak, mint a mostani, valós életem. A víz olyan, mint a nő... életet ad, és elvesz, ha nem tiszteled különleges tulajdonságait.
Vajon minden hullám ki ér a partra? Vajon minden kamasz aki akkor ott itta velem az almabort, aki alapvetően önmaga egy lehetőség volt a boldogságra, partot ért? Vannak olyan emberek, akiknek nem való a Duna... azoknak nem való, akiknek nincs lelkük... akik az ördögtől valók... mert nem kívánnak emlékezni, nem kívánják meglátni maguk szeretetét...
A Dóm tér rózsái közel álltak hozzám mindig. Kiskorom óta ott vannak, és ott lesznek... mindig... legalábbis így gondoltam. Ezek a rózsák is az állandóságot jelentik nekem, mint a Duna... Ott van a felirat a Dóm homlokzatán, melyre csak felnézni lehet: IN HONOREM ASSUMTAE IN CAELUM VIRGINIS ET S. MICHAELIS ARCHANGELI... százszor olvastam el, vagy tán ezerszer. Bevésődött. Rózsák és latin nyelv... szabadon szárnyaló szél, mely elől csak egy helyre tudsz elbújni: Isten házába.
Vasútállomás, peronok, vagonok. Vonatok, amik elhozták anyámat hozzám Pestről. Vonatok, amik elvittek engem és gyerekeimet anyámhoz Pestre. Tehervonatok, melyek kocsijainak számolásából versenyt csináltunk. Emberek, üres tekintettel, a semmibe bambulva. Nyári éjszakák, amikor jól esett várakozás közben az, hogy Vác a szelek városa... mert kifújta a lélekből a port...
Szél! Bizonyítottad, hogy tudsz jó is lenni! Kapj fel... engem, a gyerekeimet, a Dunát... és vigyél innen messze. Olyan helyre, ahol az emberek az állomáson és az utcán egymásra néznek, ahol az emberek egymásba is néznek... ahol nem csak az épületeknek van lelkük, hanem a benne lakóknak is...

A szív harmóniája



Mit jelent boldognak lenni? Egészséget? Szerelmet? Pénzt? Nekem többnyire a zenét. A lélek zenéjét. Nyakamba hulló hangokat, bizsergést az ujjbegyeimben, amivel képes vagyok arra, hogy hangot, ritmust csikarjak ki a létből... Ezek a kicsikart hangok, ütemek a lelket gyógyítják. Mások zenéje pedig manipulálják azt. Csak jól kell használni.
A zene fogalma az, hogy amint elkezdődik, kiesünk a harmóniából, aztán mindig visszatalálunk hozzá. A jól szerkesztett zene olyan, mint a tökéletesen esztétikus szex... A jól szerkesztett zene, ami hozzád, csak hozzád szól olyan, mint a tökéletesen esztétikus szerelmeskedés... ez pedig az élet kezdete... biológiailag és érzelmileg is...
A boldogság a harmónia, mely mindig visszatalál hozzád. Megcsiklandozza a múlt jelen és jövő érzelmeit... az emlékeket és a lehetőségeket egyszerre veti a lábaid elé... és te csak mosolyogni tudsz, csak erre vagy képes. Pár percig tart csak. Élvezd ki. Úgy, mint a tökéletes pillanatokat az életedben. Kösd össze agyadban a zenét és a tökéletes pillanatot - legyen az akár boldogító, akár végletesen drámai, akár mélységesen szomorú. Ha eme képesség birtokában vagy, bármikor elő tudod húzni a bűvészkalapból A Pillanatot, amikor meghallod azt a bizonyos zenét. Vagy tán még anélkül is...

Hallgasd a nyakadba hulló hangokat és érezd kedvesed simogatását az arcodon. A képek és érzetek életre kelnek, önálló életre. Érezni fogod az ölelést, ami befedi szemérmedet, látni fogod hajad, ami az extázis végén a tekinteted elé hullik. Hallani fogod a mély, nyugodt, tüdőt elöntő lélegzet élet-hangját.

Hallgasd a nyakadba hulló hangokat, és érezni fogod édesanyád illatát. A képek és érzetek életre kelnek, és újra gyerek leszel, anyád egyetlen, imádott, óvott és féltett gyermeke. Lelked energiáival érezni fogod a biztonságot. Az abból kinyúló, tétován kereső nyúlványaival rátapadhatsz a gyermek biztonságának érzetére. Életerőt, megingathatatlanságot, felhőtlen gyermekörömöt kaphatsz. Tudni fogod, hogy nem vagy egyedül. Soha nem is voltál és soha nem is leszel... mert ő mutatta meg neked, hol leled a harmóniát. Ő, az édesanyád.

Hallgasd a nyakadba hulló hangokat, és hallani fogod gyereked kacagását. A képek és érzetek életre kelnek, és te újra öleled összes gyerekedet. A meg nem születetteket és az élőket. A testközelben tartózkodókat és a saját életüket élőket. Ők a te munkád. Ők a te munkád gyümölcsei. Ők a te családod. Látni fogod őket szülőként, és bár lehet, hogy nem fog tetszeni a fantáziád, mégis a te részed lesz, a te munkád gyümölcse, vetülete. Ez te harmóniáid a jövőben. El kell hát fogadnod.

A boldogság az élet. A boldogság az élet harmóniája. A boldogság az élet zenéjének a harmóniája. A boldogság te magad vagy.

Rohanás a boldogságba



Elhagytam a gyerekeimet. A gyerekeim elhagytak engem. Valamikor másfél éve. A férfi a férjem lett. Azért, mert szívemben tartotta az anyaság lehetőségét, amit miatta vesztettem el. Hitte, hogy minden megadatik, csak akarni, tenni kell érte. És szeretni. Nem ígéret volt, hanem munka, sok munka, az amit a szavak mögé rakott. Házikó, kert, családi ebédek... hely, emberek, amik, akik még nincsenek az életemben. Álmom volt, de túl törékeny volt ahhoz, hogy megvalósuljon. Olyan törékeny, mint maga az ember. Mint a férfi, akinek egyik percben még dobogott a szíve, a másikban pedig már nem. Összetört egy test, és összetört egy földi lélek. Az enyém. Néha felnézek az égre, és látom a sebesség lehetőségét. Olyan sebességét, ami elvette tőlem őt, olyan sebességét, amire csak egy testen kívüli lélek képes, olyan sebességét, aminek szele messze repítette tőlem az álmaimat.
Borért mentük. Kellett neki az normális, üzemszerű lét fenntartásához. Nyár este. Csillagokkal. A boldogság, az egymásban élés, az egylelkűség burkában ballagtunk haza. Mosolyogtunk. Mindig mosolyogtunk. Megállt. Letette a két üveget a járdaszegély szélére. Megfogta a két kezemet. Rám nézett. Meg akart győzni. Győzni akart. Természetét akarta legyőzni. Rabságát akarta legyőzni. Szabadságot akart az alkohol rabsága helyett.
Fussunk! - mondta - Olyan nagy kedvem van futni! - mosolyogta az a szemeimbe. Felkapta a két üveg bort, bal kezével szorította, jobb kezével pedig az én kezemet. Hittem, hogy az én kezemet erősebben. Megindult, erővel. Magával rántott mosolygós akarata. Belezuhantam az ő rendszerébe... bal, jobb, bal, jobb... egyre gyorsabban. Egyre nagyobb léptekkel. Repültem, ahogy a fekete, bokáig érő, csipkével díszített szoknyám. A mosoly nevetés lett. Fejem hátra hajtottam, élveztem, ahogy erejével megránt, és nagyobbat tudok lépni lábaimmal, mint valaha. Az esti és nyári szél szétnyílt előttem... előttünk. Elfogyott a járda, elfogyott az éj, elfogyott a világ. Csak mi voltunk. Mi voltunk a világ. Mi voltunk az éj. A boldog éj voltunk. A csillagok belezuhantak az arcunkba... csiklandoztak. Szívkacaj és boldogság voltunk. Lélek voltunk. Egymásban. A tökéletes pillanat. A pillanat, amikor megálltunk egymás mellett. Bal kezében a bort fogta, jobb kezében az én kezem. Hittem, hogy a kezemet erősebben.
A sebesség szabadsága vette el tőlem őt. A szabadság sebessége vette el az álmaimat... már szabad vagyok. Egy test, egy lélek. Dönthetek sorsomról. Egyedül.
Érzem, ahogy repül a fekete, bokáig érő csipkeszoknya... úszik a világ felett, mert én futok. Rohanok. A boldogságba. Mert úgy döntöttem. Egyik kezem szabad... a másikat fogja valaki, és húz. Az életbe. Vissza a gyerekeimhez, egy másik álomba, másik tervbe. Remélem hosszú lesz a járda, és erősen fogja a kezem, míg elérek a végéig, míg elfogy a világ. És remélem, együtt nevet majd velem... csak annyira, hogy átjárja az nyári, esti szél a tüdőm.

Okham borotvája



Egyszer volt hol meg nem volt… ilyen a normális férfi. Egyesek szerint. Tehát nem örök, hanem esetleges. Keresgélünk. Éveink nehéz óráit vagyunk hajlandóak beáldozni. Már ez a szó – beáldozni - is sértő a férfiakra nézve. Pedig, ha tudnák, hogy egy iszonyatos ösztön hajt minket, nőket, feléjük, mely a világ legpusztítóbb erejévé válik, ha nem válhat teremtő erővé… akkor talán megbocsátanának nekünk ezért a szóért: beáldozni.
A nő túlbonyolít mindent. Aztán magyarázatokat, ideológiákat gyárt. Magyarázatokat saját gyengeségének elfedésére. Ideológiákat, melyek olyan hazugságok, amiket képes meghasonlás nélkül elhinni, hogy ne bomoljon meg az elméje. Magyarázatot ad tudatlanságára, melyek abból fakadnak, hogy nem akar tanulni semmiből.
Tudom én, hogy nehéz az, hogy szembe kell nézni önmagunkkal. Hogy át kell lépni saját árnyékunkon, és meg kell látni hibáinkat. Hogy analizálni kell, az ott és akkor legfájdalmasabbat. Hogy meg kell látnunk saját gyávaságunkat. Azokat a pillanatokat, mikor nem mertük kinyitni a szemünket, és nem mertünk ránézni arra az önmagunkra, melynek görbe tükre a másik, a férfi volt.
Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél - mondják, tehát, a férfitól reakciókat kaptunk, melyeket a mi tulajdonságaink váltottak ki. Amikor haragszunk a másikra, inkább saját magunkra kellene. Hisz olyan tulajdonságok alapján kaptunk választ, melynek meglétével magunkban, talán tisztában sem voltunk, vagyunk. Melyek nem jó tulajdonságok, értékrendünk szerint. Mégis ott vannak. Összezavarodunk, és nem tudunk velük mit kezdeni. Amivel pedig nem tudunk mit kezdeni, attól félünk. Ez pedig tehetetlen dühöt vált ki.
Mi nők vagyunk mindennek a kezdete. A bűné, a boldogságé, az életé. A nyugalomé, az őrületé. A pokol és a mennyország is a nőben kezdődik. Nagy felelősség a miénk. Nagyobb, mint gondolnánk.
Egy dologgal tudjuk mindezt - ezt az Istentől kapott felelősséget, melyből játékot, társasjátékot csináltunk - jóvátenni. Azzal, hogy gyerekeket szülünk. Teremtünk. Életet. Lehetőséget.
Persze nem mentem fel a férfiakat. Számos fura figura van köztük. Szinte csak az van. Csak annyi a különbség köztük és köztünk, hogy ők nem kezdenek magyarázatokat gyártani saját maguknak. Egyszerűbbek. Ugyanis, ők fel sem fogják, hogy van tükör, mely visszatükrözi őket. Ez pedig a nő, aki nélkül nem élhetnek.
És hogyan tehetjük rendbe lelkünket? Vagy akár, azt is kérdezhetném, hogyan csináld meg a lehetetlent… vagy azt is kérdezhetném, hogyan kell kanalat hajlítani gondolattal… Nos... ennek a szép kérdésnek a válaszára egy filmben akadtam: Gondold azt, hogy nincs kanál.
Ockham borotvája… ennyire egyszerű.

Ockham borotvája: filozófiai elv, mely szerint két, az adott jelenséget egyformán jól leíró magyarázat közül azt érdemes választani, amelyik az egyszerűbb.

Kívánságlista



Ki a férfi?
Férfi az, aki bon-bont hoz.
Férfi az, aki csodál téged. Férfi az, aki lelkesedik érted… és nem csak a melledért, mert neki olyan nincs. Férfi az, aki megtanulta a szemed színét. Férfi az, aki ismer… annyira, hogy tudja azt, hogy mikor kell neked hazudni, hogy ne veszíts az önbecsülésedből egy fikarcnyit se. Férfi az, aki gondolkodik helyetted, amikor az agyad elmegy legelni.
Férfi az, aki érint... és ezt egy örökkévaló boldogságnak érzed. Férfi az, akinek az érintése gyógyít, kívül, belül. Férfi az, aki megjegyzi a szavaidat.
Férfi az, aki megtanul téged.
Férfi az, aki ölel… pont a derekadat, pont elég erősen, és pont elég gyengéden – egyszerre mindkettőt.
Férfi az, aki ismeri önmagát. Férfi az, aki tud sírni. Férfi az, akiben látod a fiút. Férfi az, akiben látod az apa biztonságát. Férfi az, aki ismeri a korlátaidat… és segít ezeket odébb vonszolni, hogy nagyobb élettered legyen.
Férfi az, aki mosolyogva viszi a terheidet. Férfi az, akinek ösztönösen és mosolyogva viszed a terheit. Férfi az, akinek nem égeti meg a tenyerét a csillag, amikor lehozza neked az égből.
Férfi az, akitől tanulsz. Férfi az, aki olyan dologra képes, amire te nem leszel soha. Férfi az, akit tisztelsz. Férfi az, aki tisztel téged… mint embert, mint nőt, mint anyát.
Férfi az, aki szépen beszél az édesanyjáról. Férfi az, aki szépen beszél rólad.
Férfi az, aki képes benned élni… hogy te benne élhess. Férfi az, aki elkap téged, amikor behunyt szemmel, kitárt karral dőlsz felé.
Férfi az, aki tűri léted zaját... aki szereti léted zaját. Férfi az, aki érzi a táncot… és aki érzi a te táncodat is. Férfi az, akinek női ösztöneidből fakadóan meg akarod mutatni a ragyogásod… és azt, ahogyan elnyelsz minden fényt a világból, és esőt csinálsz, mert szomorú és kétségbeesett vagy.
Férfi az, aki látja benned az angyalt… és aki látja benned az ördögöt... és kordában tudja tartani mindkettőt. Férfi az, aki látja benned a kislány bizonytalanságát a nagyvilágban. Férfi az, aki ezzel nem él vissza. Férfi az, aki látja a szárnyaidat… és érzi a védőangyalaidat… és nem fél.
Férfi az, aki ész nélkül tud szeretni téged, és ésszel tud uralni téged.
Férfi az, aki látja benned a lehetőséget. Férfi az, aki tudja, hogy teremtő vagy. Férfi az, aki segít teremteni.
Férfi az, akinek a tenyerébe simul az arcod... mert pont oda illik. Férfi az, akinek a tenyerébe hullik a lelked, és megőrzi azt neked sértetlenül.
Férfi az, aki maga az erő. Férfi az, aki elég erős ahhoz, hogy meghajtsa a fejét. Férfi az, akinek van hite. Férfi az, aki hisz Isten létezésében... és hisz benned. Férfi az, aki hisz magában.
Férfi az, aki megfogja a kezed. Férfi az, akibe karolhatsz. Férfi az, aki igényli ezt. Férfi az, aki kívánja az érintést... aki tűri akkor is, ha fáradt.
Férfi az, aki érzi a tested forróságát… és aki érzi lelked forróságát is. Férfi az, aki hajnalban simogat és csókol. Férfi az, aki beléd feledkezik.
Férfi az, aki a bántó szavakat csókkal fojtja beléd. Férfi az, aki szeretetével a benned lévő pusztító erőt teremtővé teszi.
Férfi az, aki hallja benned a zenét. Férfi az, aki képes erre őszintén mosolyogva táncolni.
Csak egy férfi van. A többi csak hímnemű humanoid, akik valamennyire kompatibilisek veled. És, ha megtaláltad a férfit, már nincs szükséged fétisekre, sem kívánságlistákra.

A női lét gyönyörűségei



A női lét gyönyörűségei közé tartozik, hogy minden reggel el kell döntenem, hogy szép legyek, vagy okos. Komoly, és minden nőt érintő dilemma ez… hogyan lehetek ma sikeresen önmagam… és hogyan tudom mindezt eladni a világnak… azért, hogy ne halljak éhen. Mármint egyedül álló nőként. A válasz egyszerű: többnyire képmutatással. Ami igen fárasztó, és hozza magával kistestvérét is, a hazugságot.
A férfiak által irányított hím soviniszta világban okos nem lehetek… nincs elég főiskolám hozzá… Az sem megoldás, ha lenne, mert az megölné az egyszerű paraszti eszemet. Zseniális érzelmi és értelmi csapda.
Így kaptam reggelenként azon magam, hogy a tükör előtt púderezem az orrom, mint egy fruska. Egy mészkőhegyet az arcomra pamacsoltam az elmúlt időszakban. Merthogy, öregszem… már húsz éves korom óta…
Amikor először rádöbbentem erre a tényre, az idő múlására, mely karcokat hagy az arcon, elkezdtem gyűlölni az időt. Ez a mai napig tart, csak púderhasználat közben már más a motivációm.
Jó dolog öregedni, de rossz dolog belegondolni. Természetesen, nem azért jó a tény, hogy öregszem, mert vágyom a klimaxot, az unalmas öregasszonyos színeket, a naftalin szagot, a betegségeiket tétként kezelő, és azzal pókerező vénülő barátnők csacsogását, a gyógyszer alapanyagú reggeliket és a töménytelen unokát, akik gyermekeim túlzottan komolyan vett libidójának lesznek majd köszönhetőek.
Inkább azért várom ezt a ráncokkal teli, csontritkulásos, az öregség végső stádiumát képező időszakot, mert sok időt spórolok meg majd reggelenként a sminknek nevezett hazugság mellőzése okán. Persze, csak ha eljön az ideje, belép életembe a klimax, mely végleg kilök a húspiacról.
Nemrég, valamikor rájöttem, hogy öreg vagyok én már bohócnak… és fiatal vagyok az élethez, a sok koravén, megfontolt, főiskolás, mama-hotelt előnyben részesítő gyerek között. Mert túl sok bennem a spiritusz, ami félre löki néha a jó ízlést is.  Ha részleteiben nézzük ezt a kérdéskört, az igazság az, hogy húsz évesen is öreg voltam bohócnak, mégis az voltam. A különbség csak annyi volt, hogy amikor bohóc lettem mégis, mindenki megtapsolt. Így lehetetlen volt abbahagynom ezt az életvitelt. Most leegyszerűsödtek a dolgok. Az érdek és a felszínen maradás vezérel.
A világ által ránk kényszerített hazugság, a hamvasító smink fedi el egyéniségünk egy jókora részét, pont úgy, ahogy a divat. Elfednek ezek mindent, ami való… többek között a lehetőséget is… a normális életre.
Mi nők pedig hagyjuk, hogy ez így legyen… hogy olcsó mázakkal valósítsuk meg magunkat, életünket, miközben iszonyatos önfegyelemmel tartjuk kordában a bennünk, joggal hisztériázó, ,,tisztaszívű" kislányt.
Ezért kezelnek minket a természet viccének a férfiak. Egy körhintába ültetnek bennünket, és mi természetesen beleszédülünk. Jogos retorzió ez az élettől. Aki a drága idejét a rövid életéből arra pazarolja, hogy önigazolást és ócska sikert csikarjon ki az ellenkező nemből, csupán csak azért, hogy meglássák őt, mire számíthat, ha nem arra, hogy megmosolyogják.
A férfiak előítélettel és elvárásokkal viseltetnek irántunk a végtelenségig. Ugyanakkor, imádnak minket. Eme kettősség megbolondítja a nőt, mint szélkakast az északi szél… Legyetek átkozottak, feminista melltartóégető némberek… a ti hibátok az, hogy nem tudjuk, kik vagyunk. Kivettétek az egyetlen fegyvert a kezünkből. Elvettétek azt a lehetőséget, hogy a férfi tiszteljen minket, csak azért, mert nők, szeretetadók, potenciális anyák vagyunk.
Legyetek átkozottak, hisz semmi valóban lényeges dolog nem változott, csak annyi, hogy nincs fegyverünk, mert kiütöttétek a kezünkből… egy lángocska, értelmi-érzelmi szalmaláng kedvéért, mely valamikor régen egy melltartón keletkezett, '68-ban, egy szépségversenyen.
Sem egy, sem millió lángoló melltartó sem képes felfűteni már a családi tűzhelyet, melyet mindig a nő őrzött.

Észrevettem magamon, hogy - talán bosszúból, hisz egy ágyban háltam az elmúlt húsz évben az ellenséggel, Istentől kapott természetes vágyaim miatt, amit manapság libidónak neveznek – előítélettel viseltetek a férfiak iránt. Gyors megfogalmazásban ez annyit tesz: senkiben se bízz, aki állva hugyozik. Létemben az előítélet, egyre nagyobb méreteket öltött a fiatalság és szépség lassú, fájdalmasan haldokló elvesztésével. Groteszk válaszként a férfiak világának, mely válaszra senki sem kíváncsi.
Fárasztó tevékenység volt ez a kezdetekben... mármint a bizalmatlanság és előítélet. Az őrületig. Ez volt az a pont, az őrület, amikor rádöbbentem, bármit megtehetek… bármit, ami boldoggá tesz, tehet. Mert nem a férfi tesz boldoggá, hanem én, saját magam. Azóta halkan kopik le rólam a képmutatás. Passzív lázadással, melyet az élet természetes múlása dörzsöl le minden porcikámról, centiről centire, lassan, de biztosan… és néha fájdalmasan. Kellemesen fájdalmasan.

Nem mehetek boltba melegítőben, hónaljszaggal, egy identitástudat gyilkoló hét után? Rendben. Akkor hát, utáljuk és szóljuk le a parfümériában a Chanel illatmintát… és nevezzük csak szagmintának. Pofátlanul kérkedve azzal, hogy ezt is megtehetjük. Azután pedig büdösen, szakadtan, önelégült mosollyal menjünk ruhavásárlást imitálni a környék legelitebb boltjába, és próbáljuk végig a kollekciót. Mit nekünk elvárások, melyeket néhány, pirított ribanc, reprezentációként tálalt a világot irányító férfiaknak, hogy ím: ez az igazi nő.
Persze ezt a polgárpukkasztást és önalázást többedmagunkkal, és akkor tegyük, ha van humorérzékünk a megaláztatáshoz, melyet a ropogós húsú, tökéletes mosolyú, agymentén fodrászolt, ijesztően fiatal és sovány eladók ontanak ránk, tettünk következménye és megcsúfolásaként.
Amúgy, ezekről a divatos ruhába öltözött Rozoga Mancikról meg van a magam véleménye. Az élet – leginkább a nemi élet – teljes felfedezésének vágya átlökte őket a Sötét oldalra… lojalitásuk a férfinemhez alaptalan és felesleges. Árulók ezek a némberek, hisz teljes női díszben pompáznak, és csontig nyalnak a hím soviniszta világnak. Azzal, hogy meg akarnak neki felelni, hátha valaki beporozza a bibéjüket végre. Bolondok is ezek a nőpalánták, mert csak elodázzák az időt, amikor ruhájukkal és frizurájukkal együtt mennek ki a divatból. És ez lesz az a pillanat, amikor életük úgy pukkan ki, mint egy lufi. A probléma ezzel az, hogy nem lehetek ott minden egyes lufi kipukkanásánál, így nem érezhetem a káröröm kéjes érzését.
Ezért inkább már most csapjunk oda az árulóknak. Viseltessünk előítélettel azon nők iránt is, akik valamilyen mulandó és ködös oknál fogva cserbenhagyták öregedő, vagy épp csúnyácska, amúgy, kiaknázatlan lehetőségeket rejtő nőtársaikat, akiket első táncra nem egy pasi kér fel, hanem a feminizmus gonosz kistestvére, a depresszió.
Én a feje tetejére állítottam a világomat, és szemléletet váltottam, mert nem kívántam tovább ezt a káoszt.
Rendszert alkottam, melynek két összetevője van… a számomra élhető világ és számomra élhetetlen világ.
Más bolygón élek.
Az igazi álmok, az igazi emberek, valamikor gyerekkorban születnek a padláson, a pokrócból épített kuckó alatt, melyet az angyalok tesznek biztonságossá és boldogságossá. Csak valami alapjaiban elromlott… volt, amikor még tudtuk, hogy ki a nő, ki a férfi, ki az anya, ki az apa, ki a gyerek. Akkor volt ez a világ, amikor még a púdert nem hazugságra használtuk, hanem saját örömünkre... Akkor volt ez a világ, amikor mindent elutasítottunk, ami nem volt méltó a női léthez... Akkor volt ez a világ, amikor a férfi felemelte a nőt, nem tiporta - joggal...

Zongoráim



Fekete és fehér. Hang. A hang. A harmónia teremtésének lehetősége. A világ bújának és örömének kalitkája.
Logika és érzelem. Sorrendiség és összevisszaság. Az elmélyülés lehetősége. A világ kizárásának lehetősége. A gyerekkor emléke. Az időutazás, a múltidézés. Leültem a zongorámhoz és játszottam. Ugyan az a kislány vagyok, aki gyűlölte és imádta hangszerét.
Emlékszem a felvételimre. Sok komoly ember ült egy szobában, sorban. A kezemet méregették némán és lemondóan. Nem néztek a szemembe. Nem mosolyogtak. Szakemberek voltak. Elutasítottak, mert nem tudnék átfogni egy oktávot sem. Mi az az oktáv? – kérdeztem magamtól. Az ismeretlen és komoly szó félelemmel töltött el. Ekkor egy apró, szikár és szigorú asszony azt mondta: Én elvállalom. Még ,,csendebb" lett a fülledt helyiségben.
Emlékszem az első zongorámra. Barna pianínó volt. Nehéz billentésű, komor lelkű zongora volt.
Emlékszem az első komoly koncertemre. Bachot játszottam. A harmónia összezavarásának és kisimításának mestere Bach. Játszik a lelken. Szurkálja, csiklandozza. És közben pimaszul a képedbe nevet, mert minden hanggal, melyet leütsz, egyre közelebb érzed magad az ő zsenialitásához, és egyre távolabb érzed magad attól, hogy te valaha, valamikor zseninek érezd magad. Az utolsó hangot, az utolsó tercet felejtettem el. Nem találtam. A kezem megállt a billentyűk felett, miközben ötven ember várta a megnyugvást, melyet Bach kottázott le valamikor.
Emlékeszem az első koncertemre a Zeneakadémián. Tél volt. Édesanyám egy gyönyörű fekete, fodros ruhát adott rám. Becsavarta a hajam és feltűzte. Ott volt végig, a nézőtéren. A színpad mögött, egyedül állva melengettem az ujjaimat. Egyetlen darabot játszottam. Tökéletesen. Nem a zongorázás volt nehéz. Hanem megköszönni a tapsot, egy meghajlással. Nem akartam megköszönni, csak játszani akartam. A koncert végén, amikor édesanyám mellett álltam, felnéztem rá. Boldogságot láttam… és büszkeséget. Piruló arcot, mert jól játszottam, és nyilvánvaló lett mindenki számára, hogy ő az anyám. Erika néni, egy csokoládéval várt. Ez volt az első alkalom, hogy kaptam valamit azért, mert zongoráztam. Kaptam tapsot idegenektől, kaptam csokit a tanáromtól, és kaptam elismerést édesanyámtól.
Emlékszem a második zongorámra. Fekete, fatőkés bécsi zongora volt. Egy hónapig volt a szőnyegen apró darabokra szedve, mert nem volt hangja. Minden kalapácsra, sorba rakva. A zöld posztóra. A bonyolultságára. Az egyszerűségére. A lelkére.
Emlékszem, amikor a zeneakadémián bemutattuk, mi, az alig pár éve zongorázó kezdők, hogy mit tudunk. Emlékszem arra is, hogy a bemutató után, Erika néni dagadt a büszkeségtől, és azt mondta, hogy itt a helyem. Ígéretet kaptam, én, a sok kis zongorista közül az egyik. Megjegyezték a nevem. Hittek bennem. Hittek a tanárok, hitt édesanyám, hitt édesapám.
Emlékszem, amikor nem mentem többé zongoraórára. Az öt év lejátszott hangjai évekig némák voltak a lelkemben. Aztán elkezdtek lehullani, mint őszi fáról a levelek. Minden egyes levél sikított, amikor haldoklott. Az őrületbe kergettek.
Emlékszem, amikor feltámadt bennem a vágy újra. Vágytam a játék örömét. Vágytam a hang örömét. Vágytam a dinamika erejét. Vágytam a hangokat… a zongora hangjait.
Sokszor néztem a kezemre. Nap, mint nap. Krumpli pucolás közben, pelenkázás közben, rajzolás közben, simogatás közben. Olyan volt, mint egy jelbeszéd. Néma és akaratos volt, hogy meghalljam. Meg akart szólalni, hogy nem kell több gyűrű, nem kell több cicoma. Billentyű kell. Sok. Az összes. Mind a 88.
Húszévnyi vágy. Húszévnyi türelem. Türelem, saját magamhoz. A döntéseimhez. Sokszor vehettem volna zongorát. Mindig halogattam. Mindig más volt fontosabb. Nem volt bátorságom szembenézni gyerekkori döntésemmel, azzal, hogy cserbenhagytam a legjobb barátomat. Aki némán tűrte, amikor dühből csapkodtam a billentyűit, aki elviselte, hogy akár egy hétig nem nézek felé, aki boldog volt, amikor végig simítottam az ujjaimmal fekete-fehér gerincét.
Aztán történt valami. Cserbenhagytak azok, akiknek éltem. A saját útjukat járták. Ki a földön, ki pedig az égben. Átfogalmaztam mindent. Az életem, a lelkem. Rendet raktam. Lett egy hatalmas üres hely a szívemben. Öröm kellett. Megnyugtató öröm kellett. Hang kellett. Fekete-fehér kellett. Egyértelmű kellett. Hűséges kellett. Zongora kellett. A múlt kellett. A múlt öröme, a jelen valóságának megélése.
A harmadik zongorám itt van, tőlem két méterre. Sötétbarna. Letisztult. Okos. 88 billentyű van rajta. Mind ismerős. Mindet szeretem. Ott van édesanyám fotója a tetején. A képen, büszkén és szeretettel mosolyog egy csecsemőre, rám. Ott van a malacpersely, amibe gyűjteni kezdtük férjemmel a pénzt. Ott van a Kockásfülű Nyúl, férjem emlékére. És ott van a bizalom, hogy már elválaszthatatlanok vagyunk, a zongora és én.

Köszönöm édesanyámnak, Czaller Annának, zongoratanárnőmnek, Dr. Sebestyénné Erikának, férjemnek Balogh Istvánnak, Gézának, Pankának, Katának, Darabont Adélnak, Vörös Attilának, hogy lehetővé tették azt, hogy újból legyen zongorám.

Három apa egy lánya



Furcsa teremtmények a kislányok. Csüggnek apjukon. Szerelmesek belé. Ez a szerelem egész életen át kíséri őket. Van kire felnézni, van kihez viszonyítani, van kitől tanulni, van kit tisztelni. Boldog lehet az a férj, akinek felesége egykor szerelmes volt az apjába… mert immáron magáénak tudhatja azt a tiszteletet, amit egykor a gyereklány, édesapja iránt érzett.
Nem tudom, hogy nagy általánosságban szerencsés, vagy szerencsétlen-e az a lány, nő, aki elmondhatja magáról, hogy több olyan ember is él, élt a földön, akit akkor, vagy a múlt emlékei és tapasztalat hatására a jelenben apának szólíthat, apaként tisztelhet.
Azt tudom, hogy én szerencsésnek érzem magam. Volt két ,hasznos’-apám, és van egy édesapám. Gyűlölöm a mostoha szót…
Három különböző ember, három különböző világ, három különböző élet, mégis egyetlen cél. Az, hogy én ember legyek. Boldog, a világgal kibékült, és azt elfogadó ember. Ezáltal több mint más ember lánya.
Amikor kiskamasz voltam, megkérdeztem édesapámtól, hogy ő e az igazi apám. Mármint genetikailag. A kérdés ostoba volt, okom pedig nem volt arra, hogy feltegyem. Magamat kerestem csak.
Azt mondta, hogy az apaság nem azon a pár csepp fehérjén múlik. Nem volt több kérdésem.
Édesapámat szólítottam csak apunak, soha, senki mást. Mégis azt kell, hogy mondjam, három apa figyelt rám életem három, különböző szakaszában. Kiérdemelték a tiszteletet, az apa megnevezést. Munkájukkal, szeretetükkel, tanításukkal. Karizmatikus emberek voltak. Olyanok, akire ösztönösen figyelsz. Lehet őket gyűlölni, és lehet őket imádni, de nem lehet őket figyelmen kívül hagyni. Figyelmüket élvezhettem, élvezem minden pillanatban, míg volt, van rá lehetőség.
Édesapám megtanított arra, hogy szeressem a világ színeit, formáit, és vesszek el ebben a legapróbb részletekig, mert az ember csak úgy élhet, ha táplálkozik a világból, ha az apró részletekbe kapaszkodik. Megemészti azt, és tanul tőle, belőle. Általa ismertem meg a Dunát, annak minden rezdülését. Általa ismertem meg a kavicsokat, és azt, hogy – bár élettelenek - a kavicsok nem csak nagyon szép, hanem nagyon hasznos dolgok is lehetnek az életben, ha lelket adunk nekik. Általa ismertem meg a szavakat, a szavak fűzését. Remekül forgatja őket. Humorral, ízzel, logikával – édesanyám (és mindenki) csodálatára, aki egyszer azt mondta nekem, hogy ugyanolyan élvezettel tekerem a szavakat, mondatokat, ahogy édesapám. A világ ,anyagismeretét’ is édesapám tanította. Megmutatta, miként és mivel ízleljem a színeket, a formákat, az elemeket… a természetet. Megtanította, hogyan tudom elképzelni, elhelyezni magam a világmindenség csodájában úgy, hogy magamra is csodaként tekinthessek majd. Lehetőségként. Tevékeny és hasznos emberként.
Megmutatta hogyan és hol kell kapaszkodni az életbe vész esetén. A ceruza és papír segítségével, a zene segítségével, festmények segítségével, az Iliász segítségével, melyet kisgyerekként olvasott nekem, és melyet határtalanul untam akkor. Közel, s távol nem volt olyan öt éves gyerek, akinek az édesapja esti mese gyanánt eme rémséges történetet olvasta. Közel, s távol nem volt olyan gyerek, akinek édesapja Beatles számokat gitározott, énekelt és tanított. Közel, s távol nem volt olyan gyerek, aki édesapjával a Duna ezerszínű kavicsából hatalmas mozaikot rakott ki az éjszaka közepén, nagy műgonddal.
Lepkét fogtunk, naplementét néztünk szótlanul – ami valljuk be, egy gyereklánynak csak igen nagy önuralommal sikerülhet - sétáltunk, sokat, nagyon sokat. Szaratov hűtőszekrényt hoztunk haza nyikorgó, kétkerekű kiskocsiban tolva, a kettes út szélén, tíz kilométer hosszan. Betonoztunk, amibe belenyomtam a talpam, és tetőt javítottunk.
Megtanított biciklizi, tollasozni, dugós puskával lőni, görkorizni, mikroszkópot használni és metszetet készíteni, egyszerű fakockából gyönyörű és mesés várat építeni. Labdát elkapni, sérves mozgáskoordinációm miatt. Megtanított a forró homok érintését élvezni a talpamon, és nem fájlalni azt. Megtanított élvezni a trágya szagát. Megtanította, hogy a szellő a legjobb simogató-pajtás ha el vagyok kenődve, hogy az esőcsepp az életet, az éltető vizet hozza a földre. Élni, megélni tanított. Élni a világban örök gyerekként, boldogan.
Megtanított vitázni. Amikor anya lettem, és látogatóba mentünk hozzá unokáival, a beszélgetés éltető vitává nőtte ki magát. Egy idő után azt vettem észre, hogy a testvéreim és gyerekeim körénk gyűltek, és önfeledten, némán figyelték a szóáradatot, az érveket és ellenérveket, azt, hogy hogyan foglalkoztatjuk, szórakoztatjuk és fárasztjuk ki egymást ebben a verbális táncban. Olyan volt ez, mintha kamaraszínházi előadáson vettek volna részt, családilag.
Első hasznos apám, olyan ember volt, aki éltében és holtában is fájdalmat okozott az őt szeretőknek. Mégis, mindenki szerette... vagy szeretni vélte. Szépfiú volt, örök agglegény, jó illattal, eleganciával, sármmal, hideg racionalitással, és a lelki sivárság palástjával, melyet arra használt, hogy szeretethiányát kellőképp elfedje. Elárulta szíve titkát az, hogy imádta az operákat, legjobban a három tenort.
Mindent, ami pénzen megvehető, megkaptam tőle. Nem akart szeretet vásárolni, csak sajátját akarta leplezni. Talán úgy és akkor történt apasága, amikor rádöbbent, hogy annyira életképtelen vagyok nagy elkényeztetettségemben, hogy folyamatosan magyarázni kell nekem. Az ezzel eltöltött idő pedig magával hozta a kötődést és felelősséget. A saját csapdájába esett. Fricskázni, alázni akart azzal, hogy az orrom alá dörgölte racionális élettapasztalatait, de ez idő alatt megszeretett. Új apát szereztem, akinek csak egyszer mondtam azt, hogy apa. A halálos ágya mellett, felnőtt koromban. Talán előbb kellett volna… talán akkor elereszti félelmeit és szabad utat enged az esszenciális szeretetnek. Eszméletlen volt három napja. Én halkan és sírva, a kezét szorítva csak annyit mondtam: Tudd, hogy jó apa voltál. Megszorította a kezem egy pillanatra. Ez volt talán az első valódi, szeretetet őszintén megélő pillanata... és az utolsó is.
Milliószor utaztam sárga Ford Escort-jában, Rigóban. Nagyon szerencsésnek éreztem magam, hogy egy ilyen feltűnő kocsiban utazhatok. Imádtam játszani az eszem abban a Fordban. Gyerek lehettem háza kertjében, betegre ehettem magam a cseresznyefáiról, összefirkálhattam az aszfaltot és a falat krétával. Órákat táncolhattam hatalmas, egybenyíló szobáiban, a zenét bömböltetve, vinnyogva énekelve.
Megtanultam tőle, hogy az öntöttvas radiátor, szenes vasaló, kézi gyalu és hasonló régi, divatjamúlt dolgok szépek és hasznosak. Megtanultam tőle, hogy felnőtt korban is kell iskolába járni, tanulni, sőt. Jól tanulni, mert azt csak úgy érdemes. Elhivatottan. Létének példájával megmutatta, hogy nem szabad soha feladni céljainkat, nincsenek örök kudarcok, csak akarat van. Ha pedig akarat van, minden van. Megtanított ping pongozni a kórházi alagsorban, ahol órákat játszottunk, amikor ügyeletes volt. Emlékszem, amikor eltörtem elefántcsontból faragott oroszlánját. Véletlenül törtem le a farkát a kicsi szobornak. Visszafogta dühét, bár láttam rajta, hogy ez volt tűrőképességének végső határa. Nem bántott sem szóval, sem tekintettel, csak éreztem.
Megtanultam tőle, hogyan legyek fölényes és lekezelő. Hogyan élvezzem az életet bűntudat nélkül, másokat figyelmen kívül hagyva. Hogyan legyek a semmivel a hátam mögött győztes. Azt tanultam tőle, hogyan nyerhetek meg minden csatát, csupán csak a szavaimmal, mimikámmal, a szívemet kizárva.
Megtanultam tőle, hogy az ember mennyire törékeny. Testben is, és lélekben is. Azt, hogy az ember halandó. És azt is, hogy sokat kell küzdeni a megváltó halálért. Megtanultam, hogy az élet mély, húsba és lélekbe vágott kegyetlen sérüléseit hogyan rejtsem el tökéletesen mások elől. Megmutatta, milyen mocskos tud lenni az ember, testben és lélekben. Megtanított a civilizációra. Elmagyarázta. Éreztette. Úgy, hogy sohasem fájt. Tettei és szavai alatt ott volt a jól elrejtett védőháló, amibe bátran belepottyanhattam bármikor.
Második hasznos apámat harminc éves koromban ismertem meg. Sosem nevetem őt apámnak. Most teszem ezt meg, megkésve. Magas, inas, mosolygós ember volt. Olyan érzelmekkel, melyeket nem csak érzett, hanem az eredetüket is ismerte. A világ minden olyan dolga érdekelte, ami logikus és magyarázható. Legnagyobb erénye a tolerancia volt. Sokáig azt hittem, hogy ismerem ennek a szónak a jelentését, és gyakorlom is. Ő, létével rádöbbentett, hogy a közelében sem vagyok az elfogadásnak, megértésnek. Toleránsnak, elfogadónak, megértőnek lenni nem csak annyit jelent, hogy behunyom a szemem, és közhelyeket mormolgatok, hogy minden ember más… toleránsnak, elfogadónak, megértőnek lenni annyit tesz, hogy emberi előjogként megadjuk a másik embernek a bizalmat, feltételek és kérdezősködés nélkül segítjük őt útján. Megadjuk neki a lehetőséget arra, hogy, ha szükségét érzi, elmondja tettei miértjét. Ha pedig mégsem teszi, nem tolakodunk bele életébe kérdéseinkkel, kíváncsiságunkkal.
Megtanultam tőle, hogy az emberi sorsok felől egy isteni hatalom dönt. Teljesen mindegy, hogy ez a hatalom felemeli vagy eltiporja az embert, mert mindkét sorsnak Istentől eredő indoka van, amit mi nem bírálhatunk felül kérdéseinkkel, kétkedésünkkel. Emberként csak annyit tehetünk, hogy mosolygunk és segítünk, ha kell… de akkor teljes szívvel. Hallgatunk, meghallgatunk, értelmezünk, gondolkozunk, cselekszünk.
Sokszor beszélgettünk fizikáról, rendszerekről, melyek a világot működtetik. Tudományos értekezés volt ez a konyhában állva, konyhanyelven, mely alkalmakra szomjaztam.
Mély szeretetet tanultam tőle, és betyár becsületet. A szeretetet a szülőföldem iránt… szavai néha égettek. Azt a fajta hazaszeretetet, amit nem lehet magyarázni, csak érezni. De azt szükséges. Azt tanultam, hogy érezni csak őszintén érdemes, főleg, ha fontos dologról van szó. Megbocsátó ember volt, de volt, amit ő is bűnként kezelt. Megtanította, melyek azok a bűnök, amiket nem szabad megbocsátani. Elárulom a titkot. Azokat a bűnöket nem szabad megbocsátani, amik Isten fő műve ellen, az ember, emberiség ellen valók.
Megtanultam tőle gyászolni, és megtanultam tőle méltósággal meghalni… hasznos tudás annak tükrében, hogy életünkben ez az egy dolog biztos, mégis erről tudunk a legkevesebbet.
Furcsa teremtmények a nagylányok. Férjeket választanak apáik után. Boldogok lehetnek azok a férjek, akik annyit tudnak adni feleségüknek, mint kedvesük apái. Szerencsések azok a nagylányok, akik feleségként végzik az ilyen férfiak karjában.
Én szerencsésnek érzem magam.