Dark Road

Valamikor tavaly decemberben elindultam egy úton. Két tévút, néhány generált érzelmi körtánc, néhány - ahogy János mondaná - elmeszökkenés után, egy szédületes és lealázó buli, néhány lélekölő minőségű, kocsiban elnyálazott smár után már tudom, hogy mi az utam.

Hűvösvölgy, álmaimban, az idill helye. Tündérmesék valósága, valóságok tündérmeséje. Maga az élet, rengeteg fával, melyek kérgében ott volt, van, és lesz mindig anyám gyerekkora. Az Ördög-árok, melynek vize az Örök Élet vizével egyenlő az emlékeimben. Ott van annak a hatalmas csodának a kicsi erdeje, melyről szebben meséltek nekem gyerekkoromban, mint bármilyen más meseírók bármely más meséjét.
A hűvösvölgyi mese anyám szívéből jött. Személyes volt története, személyes lett értéke, ami semmi más értékével nem ért fel.
Nem volt benne boszorkány, sárkány, abszolút rossz. Nem volt benne drámai feszültség és csúcspont. Maga a mese volt. A katarzis, elejétől a végéig, mert ismertem a szereplőket. Minden fontosat tudtam róluk. Azt, hogy ki szeretett pipadohányt rágcsálni, kinek mi volt a gúnyneve, ki kit utált vagy szeretett. Szó sem esett arról, hogy szegény volt-e vagy gazdag, milyen volt a háza, sem arról, hogy milyen magas. Bölcsen tette anyám, hogy csak a lényeget láttatta meg velem: az ember viszonyát a másik emberhez. Más volt akkoriban az ember szó jelentése, és ezt megértettem, magamévá tettem azokból a mesékből.

Sosem laktam ott, mégis mindig az otthont jelentette. Kevésszer jártam ott, mégis minden zugát ismerem. Mintha megörököltem volna anyámtól az emlékeket, a nyugodt zugokat, a kedélyes titkokat. Talán még most is, a fák között, a Balázs vendéglő teraszán viháncolnak az egykor ott lakott emberek lelkei.
Hűvösvölgy az egyszerű emberek egyszerű életérzésének elegáns otthona. A lángosos zsírban tocsogó süleményei sem riasztottak vissza attól, hogy a legjobb helynek érezzem a világon. Talán azért, mert ott még nem sírtam, ott még sosem voltam bánatos, ott mindig nevetős biztonságban voltam.
Amikor Nagyrétre mentünk, az ösvény szélén, a gyermeki száj számára elviselhetetlenül fanyar somot szedtünk. Végre, bármilyen irányba, bármilyen hosszan elszaladhattunk biztonsággal. Közeledve a szabadság felé, haladva az ismerősbe. Énekeltünk ,torkunkszakadtából', senkit nem zavarva. Ott, és és csakis ott, természetes volt a jókedv. Akik kísértek minket, újra megélték a gyermekkor biztonságának csodáját, percről percre, méterről méterre. Felnőttjeink felnőttségének árnya, ott maradt a villamosmegállóban, mert nem kapott vízumot erre a helyre. Ki volt tiltva, kozmikusan, bölcsen, örökre.

Amikor Istvánnal a hűvös-völgyi addiktológiára mentünk, a remény helye lett. Minden alkalommal, amikor dolgunk volt az orvosnál, valaki leemelte vállunkról az elmúlt húsz év őrületének batyuját. Tudjátok, azt a batyut, amit mindenki cipel, amit jobb esetben tapasztalatnak, rosszabb esetben saját keresztjének nevez az ember. Szóval, ez a batyu, mindkettőnk válláról eltűnt... talán az angyalok emelték le, hogy könnyebb legyen őszintének lenni az addiktológus előtt...
A lángos émelyítő zsírossága ugyan az maradt, és mint mindig, újból és röhögve megfogadtam, hogy soha többet nem eszem abból a szarból. A nap ugyanúgy sütött minden alkalommal, bele a szemembe, annak közepébe. A nap sugara ott az élet reményét jelentette, jelenti, és jelenteni fogja. Fáj a sok napfénytől a szemed, mert azt akarja Isten, hogy fájjon. Hogy tudd: itt és most élsz, a többi csak smafu. Amíg nem jártál ott, ostoba módon észre sem veszed a nyilvánvalót: élni jó. Élni, nyitott szemmel, meglátva azt, ami fontos és számít.

Van ott egy gyermekvasút. Egyszer ültem rajta, valamikor nagyon régen. Nyári nap volt, sok felnőtt és sok gyerek várta a kánikulában a lehetőséget, hogy feljusson rá. Kellemetlen volt a tömeg, utáltam, hogy millió idegen emberrel kell megosztani az én nagy élményemet, a vonatocskán utazást. Hangosan kívántam el őket a francba. Közönségesen hangosak voltak, nem hallottam tőlük a kerekek kattogását. Nem éreztem a becsapódó szelet, mert azt felfogták testükkel. Viháncolva nevették el az én átszellemült örömömet. Kicsiként, mindent ihletetten akartam megélni, főleg az olyan dolgokat, amikre csak ritkán adódott lehetőségem. Vádoltam őket azzal, hogy, nem tudják élvezni a kicsi vonat kötött pályás keringőjét, a kicsi erdőben. Az én erdőmben, a mesevilágomban.

Sosem tudtam ,köpőcsövezni'. Hűvösvölgy tanított meg rá, most, felnőttként. Az első nyálas papírgalacsin becsapódási pontja egy étterem kerthelyiségében, egy idősebb, magányos hölgy tarkóján volt. Véletlenül, mert sosem voltam pimasz, csak rossz célzó. A második a lányom arcán. Vihogtunk. Szégyentelen voltam... és jó volt ilyennek lenni. Rosszcsont voltam és gyerek. A álomvilágomban.
Becsaltam gyerekeimet is az anyámtól megörökölt csodák erdejébe. Láttattam valamit ragyogásából, egy töredéket, egy apró morzsácskát, mely kicsinysége ellenére mégis olyan fényes szikrákat hányt, ami meggörbítette a teret, és lehetővé tette az időutazást. Nem csak nekem... a gyerekeimnek is.

Anyám meghalt. István meghalt. Én élek. Most újra szembejött velem Hűvösvölgy. Életet adó valóság meséjével. Az erejével.
Ott lesz anyám, az édes, az összes mesével. Ott lesz lénye, amiben én szabadon sétálhatok, míg le nem megy a nap.
Ott lesz István élni akarásának összes apró, Hűvösvölgyben ragadt foszlánya.
Mutatja nekem az utat, hogy biztonságban elérjek a nyugalmas és valódian megélt életbe.
Mi élők, a kisvasút egyik vagonjában leszünk, és méterről méterre, a vasúti kerekek kattogásainak ütemére együtt fogunk nevetni, lélekkel fogunk örülni a boldogságnak, amit még ez az élet nyújthat számunkra.

Sötét, nehéz út vezet Hűvösvölgy kapujáig, odáig, ahol a villamosmegállóban hagyjuk majd, ugyanúgy, mint szüleink, a felnőtt létünket. Ahol leemelik hátunkról azt a bizonyos batyut.
Gondolom, mindenkinek van batyuja, keresztje, ha úgy jobban tetszik. Ahogy van ilyen útja, ilyen biztonságot jelentő élettere is.
Csak remélni tudom, hogy van...