Reggeli tánc a kertben

Megteltem a szennyel. Olyannal, amit víz le nem mos. Harag, kétségbeesés, tehetetlenség, düh, és mélységes fájdalom. Csupa olyan dolog, ami beleragad a bőrödbe, mint a kátrány, vagy a padláspor. Részeddé válik, és húz, le a mélybe. Beteggé tesz. Elsorvaszt. Sajnálhatnám is magam, de nem teszem. Megszállt a nyugalom… ötletem van.

Zene kell. Inspiráló, tisztító, arcomat a nap felé fordító. Rég táncoltam már. Rég énekeltem már. Talán már nem is tudok. Öröm tánc. Örömének. Ami tisztává tesz… ami lepergeti rólad a mocskot. Szív tánc, szívének. A tüdő megtelik levegővel, tiszta levegővel… és teli szívből énekelsz a napnak, aminek sugarai átszűrődnek a fák ágain. Csukott szemed előtt vibrál az életadó fény, ami egyszerre vág és simogat. Mint a kristály tiszta, magas, üveghangok. Közvetlen kontakt a mennyországgal.

A talpam alatt a fű… taposok rajta, és szúr. Kivívja magának a jogot a fájdalommal, a bántással, hogy szúrja a talpam. Néha fájdalom kell ahhoz, hogy embernek érezd magad. Taposok rajta, az élő zöldön. Táncolok, csukott szemmel. Szelíden ölöm a súlyommal a fűszálakat. A lábujjaim közé akadnak a kemény és lágy táncléptek miatt. Tépi ki őket az életadó földből, ami minden fűcsomó kiszakadásánál kifordul magából. Egy meztelen talp szaggatja fel a földet… kifordította a tánc a földet a sarkából.

Csukott szemem bőre alatt vibrálás, fülemben zene, eszeveszett hangos zene. Karjaim önkéntelenül mozognak, lassú, átélt íveket leírva, ahogy csípőm, és egész testem is. Lágy mozgásba, apró mozdulatokba vannak zárva a gondolataim, érzéseim. Hajam nem érinti a vállam… magával ragadta a lendület. Kezdem elveszteni a kontrollt. És akkor megtörténik a csoda… eggyé válok a világgal. Egyszerre érzem a világ minden szegletét. Kinyílik a szám, és éneklek… a világnak. A fájdalom egyre kisebb, a hang egyre több. Tüdő és szív nyílik meg. A túloldalról pedig az egész világ. Kapcsolódunk egymással. Nincsenek gondolataim. Nincs vibrálása a napfénynek… teljesen kikapcsoltam az élet hologramját a tudatomból. Valóban nincs rám hatással a napfény… csukott szemeim előtt fényes szürkeséget látok. Hangok vannak, mozdulat van. Hangjaim vannak, mozdulataim vannak, amik a körülöttem lévő világ szerves része. Ritmusával… szabadságával. Igen… a szabadságával.

Kinyitom a szemem. Mozgok tovább, pedig nyitva van a szemem. Ez a bátorság, azt hiszem. Az álomvilágból, a világmindenség nyugalmából visszatérni az életbe és látni azt, amit pár perccel ezelőtt nem vágytál látni soha többet. Szembe kell néznem a világgal. Csak tudni kell, hogy hol a nadír… nekem ott, ahol most állok. A haldokló fűszálakon. Akiket fel kellett áldoznom ahhoz, hogy képes legyek tovább élni.

Vannak pillanatok, amikor élve halsz. Vannak pillanatok, amikor meg kell születned, újra, bármi áron. Mert nem élhetsz tovább úgy, ahogy addig… és csak azt tudod, hogy szükségszerű élned.

Zongoráim

Fekete és fehér. Hang. A hang. A harmónia teremtésének lehetősége. A világ bújának és örömének kalitkája.

Logika és érzelem. Sorrendiség és összevisszaság. Az elmélyülés lehetősége. A világ kizárásának lehetősége. A gyerekkor emléke. Az időutazás, a múltidézés. Leültem a zongorámhoz és játszottam. Ugyan az a kislány vagyok, aki gyűlölte és imádta hangszerét.

Emlékszem a felvételimre. Sok komoly ember ült egy szobában, sorban. A kezemet méregették némán és lemondóan. Nem néztek a szemembe. Nem mosolyogtak. Szakemberek voltak. Elutasítottak, mert nem tudnék átfogni egy oktávot sem. Mi az az oktáv? – kérdeztem magamtól. Az ismeretlen és komoly szó félelemmel töltött el. Ekkor egy apró, szikár és szigorú asszony azt mondta: Én elvállalom. Még ,,csendebb" lett a fülledt helyiségben.

Emlékszem az első zongorámra. Barna pianínó volt. Nehéz billentésű, komor lelkű zongora volt.

Emlékszem az első komoly koncertemre. Bachot játszottam. A harmónia összezavarásának és kisimításának mestere Bach. Játszik a lelken. Szurkálja, csiklandozza. És közben pimaszul a képedbe nevet, mert minden hanggal, melyet leütsz, egyre közelebb érzed magad az ő zsenialitásához, és egyre távolabb érzed magad attól, hogy te valaha, valamikor zseninek érezd magad. Az utolsó hangot, az utolsó tercet felejtettem el. Nem találtam. A kezem megállt a billentyűk felett, miközben ötven ember várta a megnyugvást, melyet Bach kottázott le valamikor.

Emlékeszem az első koncertemre a Zeneakadémián. Tél volt. Édesanyám egy gyönyörű fekete, fodros ruhát adott rám. Becsavarta a hajam és feltűzte. Ott volt végig, a nézőtéren. A színpad mögött, egyedül állva melengettem az ujjaimat. Egyetlen darabot játszottam. Tökéletesen. Nem a zongorázás volt nehéz. Hanem megköszönni a tapsot, egy meghajlással. Nem akartam megköszönni, csak játszani akartam. A koncert végén, amikor édesanyám mellett álltam, felnéztem rá. Boldogságot láttam… és büszkeséget. Piruló arcot, mert jól játszottam, és nyilvánvaló lett mindenki számára, hogy ő az anyám. Erika néni, egy csokoládéval várt. Ez volt az első alkalom, hogy kaptam valamit azért, mert zongoráztam. Kaptam tapsot idegenektől, kaptam csokit a tanáromtól, és kaptam elismerést édesanyámtól.

Emlékszem a második zongorámra. Fekete, fatőkés bécsi zongora volt. Egy hónapig volt a szőnyegen apró darabokra szedve, mert nem volt hangja. Minden kalapácsra, sorba rakva. A zöld posztóra. A bonyolultságára. Az egyszerűségére. A lelkére.

Emlékszem, amikor a zeneakadémián bemutattuk, mi, az alig pár éve zongorázó kezdők, hogy mit tudunk. Emlékszem arra is, hogy a bemutató után, Erika néni dagadt a büszkeségtől, és azt mondta, hogy itt a helyem. Ígéretet kaptam, én, a sok kis zongorista közül az egyik. Megjegyezték a nevem. Hittek bennem. Hittek a tanárok, hitt édesanyám, hitt édesapám.

Emlékszem, amikor nem mentem többé zongoraórára. Az öt év lejátszott hangjai évekig némák voltak a lelkemben. Aztán elkezdtek lehullani, mint őszi fáról a levelek. Minden egyes levél sikított, amikor haldoklott. Az őrületbe kergettek.

Emlékszem, amikor feltámadt bennem a vágy újra. Vágytam a játék örömét. Vágytam a hang örömét. Vágytam a dinamika erejét. Vágytam a hangokat… a zongora hangjait.

Sokszor néztem a kezemre. Nap, mint nap. Krumpli pucolás közben, pelenkázás közben, rajzolás közben, simogatás közben. Olyan volt, mint egy jelbeszéd. Néma és akaratos volt, hogy meghalljam. Meg akart szólalni, hogy nem kell több gyűrű, nem kell több cicoma. Billentyű kell. Sok. Az összes. Mind a 88.

Húszévnyi vágy. Húszévnyi türelem. Türelem, saját magamhoz. A döntéseimhez. Sokszor vehettem volna zongorát. Mindig halogattam. Mindig más volt fontosabb. Nem volt bátorságom szembenézni gyerekkori döntésemmel, azzal, hogy cserbenhagytam a legjobb barátomat. Aki némán tűrte, amikor dühből csapkodtam a billentyűit, aki elviselte, hogy akár egy hétig nem nézek felé, aki boldog volt, amikor végig simítottam az ujjaimmal fekete-fehér gerincét.

Aztán történt valami. Cserbenhagytak azok, akiknek éltem. A saját útjukat járták. Ki a földön, ki pedig az égben. Átfogalmaztam mindent. Az életem, a lelkem. Rendet raktam. Lett egy hatalmas üres hely a szívemben. Öröm kellett. Megnyugtató öröm kellett. Hang kellett. Fekete-fehér kellett. Egyértelmű kellett. Hűséges kellett. Zongora kellett. A múlt kellett. A múlt öröme, a jelen valóságának megélése.

A harmadik zongorám itt van, tőlem két méterre. Sötétbarna. Letisztult. Okos. 88 billentyű van rajta. Mind ismerős. Mindet szeretem. Ott van édesanyám fotója a tetején. A képen, büszkén és szeretettel mosolyog egy csecsemőre, rám. Ott van a malacpersely, amibe gyűjteni kezdtük férjemmel a pénzt. Ott van a Kockásfülű Nyúl, férjem emlékére. És ott van a bizalom, hogy már elválaszthatatlanok vagyunk, a zongora és én.

Köszönöm édesanyámnak, Czaller Annának, zongoratanárnőmnek, Dr. Sebestyénné Erikának, férjemnek Balogh Istvánnak, Gézának, Pankának, Katának, Darabont Adélnak, Vörös Attilának, hogy lehetővé tették azt, hogy újból legyen zongorám.