Crazy Child

Őrültek a kamaszok. Maguknak akarják a Napot, a Holdat, a Csillagokat... hisz a Föld már meg van. Birtokolják, szeretettel, gyűlölettel, ésszel, ösztönnel. Az ő energiájuk tartja mozgásban a Földet. Bármit tesznek, érzelmeket váltanak ki, energiát, hatalmasat, észbontót.

Bebújtam lányom mellé, a takaró alá. A hideg lábamat hozzá nyomtam az övéhez. Megsimogattam a haját, ami szétterült teljes és hirtelen szőkeségével a párnán. Néztem őt. Mozgott a szája. Foszlányokat értettem csak a mondatokból. Hangsúlyokat, érzéseket. Beszélt, beszélt, beszélt... mosolygott. Néztem pisze orrát, csacsogó, kicsi ívelt száját, amivel gyerekkorában is karattyolt napestig. Személyiség lett. Felnőtt. Mégis a gyereket láttam benne. Érzelmeket láttam az arcán, hasonlókat, mint gyerekkorában. Nem... ugyan azokat. Egy takaró alatt voltunk, egy család voltunk. A takarón kívül rekedt a rideg világ.

Tíz évvel ezelőtt aludtam utoljára, hosszú idő után édesanyámmal egy ágyban. Világfájdalom volt bennem. Összegömbölyödve sírtam, mint gyerekkoromban. Egymással szemben feküdtünk a takaró alatt. Kezével simogatta a homlokomat, míg álomba sírtam magam. Nem beszélt, csak nézett. Érzelmeket látott az arcomon... azokat, amiket gyerekkoromban. Ugyan azokat. Egy takaró alatt voltunk, egy család voltunk. A takarón kívül rekedt a rideg világ.

Húsz percet töltöttem el vendégségben lányom takarója alatt. Aztán elballagtunk a boltba, és chipszet, mexikói mártást, ketchupot vettünk. Családi szóhasználat szerint ,kurvultunk'... a chipsz és kóla tiltott dolog nálunk... ilyet csak a rossz emberek esznek-isznak... akik rosszat akarnak a világnak és maguknak... Jó volt kicsit rossznak lenni... jó volt kicsit ellentmondani elveinknek... illetve elveimnek, ami szerint gyerekeimet neveltem. Két gyerek voltunk... Hazafelé, az utcán hideg volt, minket mégis fűtött az összetartozás. Nem kellett gondolkozni a szavakon, nem kellett megfelelni, csak létezni. Filmet néztünk. Jó volt csendben maradni, és rágcsálni. Semmit tenni. Egymás közelsége újra indította család kollektív tudatát. Megéltük ezt a napot. Meg kellett élnünk ezt a napot. Túl sokáig voltunk egymástól távol.

Húsz évvel ezelőtt, meglátogattam édesanyámat. Egy éve nem láttuk egymást. Mosott. Ott álltam a fürdőszoba előtt egy virággal. Percekig néztük egymást. Fényes lett a szeme a sós létől, amit könnynek neveznek. Elindult a szoba felé. Kinyitotta nagymamám szekrényét, és benyúlt a ruhák alá. Egy hálós valamit vett elő... valami kórházi kötöző anyag volt, ami jól mutatott sálnak is... tudta, hogy a sál a gyengém... bármit a nyakam köré tekerek, amit lobogtathatok. A kezembe nyomta... belenézett a szemembe. Átöleltük egymást... sírtunk. Egymás közelsége újra indította család kollektív tudatát. Megéltük ezt a napot. Meg kellett élnünk ezt a napot. Túl sokáig voltunk egymástól távol.

Hiányzik az, hogy gyerek legyek. Hiányzik az, hogy anya legyek. Bárkinek a gyereke, bárkinek az anyja. Sok anyát akarok. Sok gyereket akarok. Mert  a világ ellen csak az anyai simogatás véd meg... és a közelség, és a takaró, ami kirekeszti a világot.

Az első csók

Mindenki emlékszik élete első csókjára. A szerencsésebbek annak a nevére és személyére is, akitől kapta. Én nem vagyok ilyen szerencsés.

Minden lány erre a pillanatra vár… minden lány készül rá. Vártam rá, de nem készültem. Éreztem a csók fogalmát, de sosem raktam össze a fejemben milyenségét. Váratlan és kegyetlen volt. Mert hirtelen nőttem fel az érzéshez. Ezt ellensúlyozta lágysága, spontaneitása és őszintesége.

Kulcs híján, sétálni kényszerültem felfoghatatlanul rövid miniszoknyámban a háztömb körül. A közeli kis téren Mária napi búcsú volt, annak minden hangjával, zajával, illatával. Harsány bolondozni vágyás hívott arra a térre. Kíváncsiság, hogy hogyan mulatnak a felnőttek, a nagyok, az idegenek.

Hamar akadt kísérőm a nézelődésben. Sanyinak hívták. Szőke göndör haja volt, hosszú szempillája, őszinte, tanulatlan szeme. Mégis lágyan terelt a pad és a csók felé, mely precíz módon volt megtervezve gondolataiban.

Nedves és forró volt. Törekvő, de mégis bizonytalan. Pont csak annyira, amennyire egy 17 éves fiú törekvő és bizonytalan.

A csók utáni pillanatok szégyenlős derűbe burkolóztak. Titok volt, hogy első csókos voltam. Egyszerre nyílt ki a világ, az érzés, a vágy. A mimóza levelei záródnak így össze, ahogy én megnyíltam. Sorban minden női szirmom életre kelt, és kíváncsian fordult az ég felé, vágyva a váratlant újra és újra.

Életkedvem támadt a semmiből, a felnőtt létre. Pont jó időben, pont jó helyen, pont úgy, ahogy kellett.

A boldogság arcul ütött, és feleszméltem milyenségemre. Nő lettem. Nő, aki vágyik a férfi szeretetére. Minden eldőlt. Egy pillanat alatt. A jövőm is. Erre születtem. Mint minden nő.

Szerelmes lettem a csókba. Szerelmes lettem a lélekcserébe.

Sanyival másnap is találkoztam. Elkezdtem megismerni Isten azon eszközét, aki ezt a varázst megmutatta nekem. Édesanyámat pedig a frász kerülgette, joggal. A csók estéjén – és kulcs híján – miniszoknyában másztam át a kerítésen. Nem volt bennem szégyenérzet… valójában csak a csók volt bennem, amikor átemeltem Sanyi és a közeli buszmegálló népei előtt a lábam a kerítésen. Fehér bugyi volt rajtam. A fehér jó szín. Tiszta, szűzies, naiv. Ez aggasztotta anyámat.

A következő randevú már iskolaidőre esett, így én nem mehettem el. Sírtam. Zokogtam. A falnak támaszkodtam, hogy érezzem, a fájdalmon kívül is van világ. Nem tudtam Sanyi teljes nevét. Miért is tudtam volna. Annyi más megbeszélni valónk volt.

Sanyi eltűnt, én pedig ott maradtam a csókkal, a nőiességemmel, a vággyal.

Mindig próbáltam őt megkeresni. Mindig próbáltam őt megtalálni. Csak azért, hogy megköszönjem neki női létem kezdetét. Sosem akadtam a nyomára. De ott maradt a csók, ami váratlan, nedves, és forró, még most is. A csók, aminek véget nem érő zenéje a mai napig hív és csalogat, szükségszerűen.

Sírni a zuhany alatt

EZT AZ ÍRÁST CSAK AZOKNAK AJÁNLOM, AKIK BÍRJÁK AZ ŐSZINTESÉGET. 

TARTALMA CSAK FELNŐTTEKNEK AJÁNLOTT.

Nem tudom, hogy más nőnek hányszor tették fel a kérdést. Nekem sokszor. Százszor mondtam nemet. Háromszor igent. Sok gyűrűm volt, ami a szándékot és akaratot - azt, hogy szeretni akarnak - jelképezte. Az első gyűrűmet a nógrádi vár romjának tetejéről hajítottam le a semmibe. Értékes volt, mégis értéktelen. Egyszerűen csak nem akartam szeretni. A világ szerint a legértékesebb gyűrűm egy smaragd köves, cirkóniával díszített aranygyűrű volt. A barátnőmnél végezte, mint fizikai érték. Volt vésett mintás aranygyűrűm, köves, és egyszerű ezüst, vagy három színű arany... sokféle... még fa gyűrűm is volt. Az összetartozás jelképe. Vicces... legalábbis jelképnek...

A legszebb, és számomra a legértékesebb gyűrű egy orvosi fémből készült Anjou liliomos gyűrű, amit többé soha nem veszek le az ujjamról. Próbáltam láncon hordani. Próbáltam polcon tartani. Próbáltam mindent. Próbáltam szabadulni tőle. Azt hittem, a múltat jelenti. De nem. A jövőt. Amikor felhúzták az ujjamra, tartást kaptam. Amikor nem volt a kezemen, ronggyá váltam. Tarka, érdekes ronggyá. Egy használati tárggyá.

Ma felhúztam az ujjamra. Észre sem vettem eddig, hogy mennyire hiányzott a hétköznapokban. A tartás is, és a fizikai érzés, hogy ott van az ujjamon.

Újra megérett az idő a sírásra. Kell néha. Olyankor teszem, amikor rátalálok magamra. Fájdalmas ez a találkozás. Szembesülni kell a tetteimmel. Meghasonlani. Értékelni és átértékelni.

Szeretek sírni a zuhany alatt. A meleg víz a kisbabákat is megnyugtatja. Állítólag azért, mert az anyaméh magzatvizes közegét juttatja eszükbe. A biztonságot. Nincs jobb egy biztonságos helyen gyengének, védtelennek lenni. Mert mindenki gyenge és védtelen néha... és nem mindenkinek adatik meg az ölelő kar biztonsága, szükség esetén.

Édesapám szerint nincs olyan bánat, amit meg ne oldana egy forró fürdő és egy forró tea. Igaza van. Amikor tizennyolc évesen megerőszakoltak, a ruhám sáros, a bensőm mocskos, a harisnyám szakadt volt, és a forró víz valóban segített. Akkor szoktam rá arra, hogy a víz biztonságában sírjak. Egyszerűbben jönnek a könnyek, egyszerűbben jönnek a gondolatok. Aztán valamikor, később, ezután, megindulnak a szavak is.

Ez a történet is az akaratról szólt. Szeretni akartak... csak rosszul. Nem haragszom. Már tehernek sem érzem. Egy drasztikus előrelépés volt a fejlődésemben. Születésemtől fogva úgy élem, hogy mindent magamban tartottam. A jót, a rosszat, az örömet, a bánatot. Mindent mosollyal fedtem el. A hazugság mosolyával. Meg kellett, hogy törjek, hogy képes legyek őszintén élni. Őszintén mosolyogni. És őszintén sírni.

Nem tudom mi a jobb. Olyan gyűrűket viselni hazug mosollyal - saját magamat meghazudtolva és ,megerőszakolva' -, amiket csalárd módon húztak az ujjamra, vagy az, ha egy alsóbb érzelmi intelligenciával rendelkező ember fizikai terrorba burkolt érzelmi szükségleteinek vagyok a tárgya.

Egy pszihológus egyszer megkérdezte tőlem: Hányszor erőszakolja meg még saját magát? Hányszor tesz még saját maga ellen?

Ez volt életem legjobb két kérdése.

Érdekes az élet. Előbb utóbb minden a helyére kerül.

Sokat gondolkoztam azon, hogy képes lennék-e újra igent mondani. Igen, képes lennék rá. Csak erre vagyok képes. Nem kellenek az olyan tettek, amivel bántom magam. Már nem.

Sérthetetlen vagyok. Mert nyitott vagyok mindenre és mindenkire - egyedül a háborúra nem. Mert senki nem tud létével megbántani, legyen akármilyen ember. Mert nem ítélkezem, csak azért, hogy alázzak. Mert tudok sírni - a zuhany alatt. Mert őszintén tudok már mosolyogni. Mert tiszta szívvel fogadom el a veszteséget. Miert mindenkinek őszintén elmondom a véleményem - és aztán kezdjen vele amit tud és akar. Mert látom a világot, és nem csak nézem. Mert ott van a gyűrű az ujjamon.