A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szerelem. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szerelem. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. október 14., hétfő

,,...szerelem, hús nélkül semmi..."





Gyászos véget ért az idealizmusom és hitem által preferált kapcsolatom. Húúú... de komolyan fogalmaztam. Szóval átbasztak megint, mint a fehérre szikkadt kutyaszart a palánkon - csak, hogy mindenkinek érthető legyen. Persze imádhatnám egómat, és szánathatnám magam, nyalogathatnám sebeimet is... akár. Ha lenne. De nincs, ahogy számos más, régi megszokásom sincs. Tehát nagyon jól érzem magam a bőrömben. Húzok innen a francba, és végre a saját életemet élhetem. Hihető? Kedveseim... húsz év copy-paste élet után hihető?
Félek, néha kurvára félek, és szeretnék inkább a megszokás ködös gőzében létezni, és nem tisztán látni. Időtlenül lebegni és megszokottan szenvedni, mert kicsiny, bűnökkel teli szaros világom abszolút kiszámítható volt. De mint tudjuk, nem vagyok az a megalkuvós fajta. A szenvedésnek is van egy bizonyos mennyisége, ami után már nem kéjjel tölt el az a tudat, hogy a nőnek az a jó, ha szenved. Fárasztó volt, hogy a saját drámámban kellett élnem.

A helyzet az, hogy valóban igaz a mondás: ha becsukódik egy ajtó, akkor kinyílik egy másik. A pláne ebben az, hogy a másik ajtóval mindig sokkal, de sokkal jobban járok. Permanensen. Úgyhogy, kedves blogomon agyadat rohasztó, felszólítalak, hogy higgy! 
Két okból is. Egyrészt, mert hit nélkül megrogynál, mint a huzatot kapott piskóta, aminek az élvezeti értéke már messze nem olyan, mint kellene lennie, másrészt, mert más választásod úgy sincs. Feltéve, ha akarsz élni. Mármint valóban élni, nem csak lenni, mint egy bamba, gázokat termelő növény, akiből jobb esetben humusz lesz egyszer, és valamilyen módon mégis csak kénytelen hasznosulni, az energia nem vész el csak átalakul elvből kifolyólag.

Szóval, szerelmes vagyok. Aki ismer, az tudja, hogy ez nem újdonság... a szerelem bolondja vagyok. Voltam. Mindig. Ám ez most más, és tényleg más. Csak idézni tudom a Gymes szövegét... ,,szerelem, hús nélkül semmi". Könnyed, nem követelőző szerelem. Semmi, mégis valódi. Nullákból és egyesekből áll. Van-okból, és nincs-ekből.
És lőn, olyan szerelmet élek, amiben nem mérvadó a testiség. Imádom. Mosolygok. Szabad vagyok, végtelenül szabad. Nem vagyok teljesen testem rabja. Csak érzékelem azt. Nem használom eszközként. Szarok a hormonokra, viszont kurvára szenvedek tőlük. De a lelkem él, talán jobban, mint valaha. Van időm érezni. Mindenre van időm, ami fontos. Sajnálom régi önmagamat, sajnálom nőtársaimat, akik kettős láncon csaholva feszülnek meg, mint a tüzelő kutyák. Az ösztön kiélésének láncán, és a lélek nehéz acélpókhálójából szőtt láncon.
Pedig szerelmesnek lenni egyszerű: szeress és hagyd magad szeretni. Hallom lelkem belső, csilingelő és édes, mosolygós és kacagóan vidám hangját. Mert ezúttal nem a lelkem zártam kalitba, hanem a kémiát. Nem a lelkem nyirbálom, hanem testem szokásait, amik eddig csak a bajt hozták be azokon a bizonyos ajtókon. Ezért csapódott be mind. Reflexből. Már, ha van ilyenjük az ajtóknak. Az ember nem test, aminek lelke van, hanem lélek, aminek teste van. Kurvára nem mindegy ám...

Azért hajhásztam a szerelmet, mert testem rákényszerített. Lelkem szomját testemmel itattam. 
Most én kényszerítem testemet, hogy azt élje meg, ami lelkem sóhaja. Tehát, nem erőszakolom meg lelkem a testem által. Persze nagyon nehéz. Elfojtani a szaporodás folyamatos próbálkozásának ősi ösztönét... de be kell látnom, nem vagyok szaporodásra éhes, bármi áron örökíteni akaró vírus, mert úgy tűnik, a kromoszómáimon kívül van agyam is. Akaratom, mellyel lehetetlen világokat, életeket, sorsokat, nappalokat és éjjeleket akartam megváltani eddig. Bármi áron. A helyzet az, hogy az embernek saját magát kell megváltania, de legalábbis engedni kell az érzésnek, hogy ezt kétezer évvel ezelőtt megtette már valaki helyette...
És lőn! Romantikában élek. Az álmaimban. A gyerekkori álmaimban. Azokban a bizonyos romantikus álmokban. Köszönöm a keringőt a Hold alatt, a tóparton. Köszönöm a mosolyokat. A beszélgetéseket. Azt, hogy minden bűnöm ellenére még ma is hajlandó volt arra, hogy reggeli futást imitálva fárasszam vég nélküli körmondataimmal.
Ha most férfi lennék, megkérném a kezét... ha most férfi lennék, valószínűleg nemet mondana, mert ő is férfi. Éppen ezért imádok most nő lenni. Mondjuk mindig imádok nő lenni, de ez most megy erőlködés nélkül is.
Nő vagyok, nőbb vagyok, mint valaha.



2013. augusztus 1., csütörtök

Rohanás a boldogságba



Elhagytam a gyerekeimet. A gyerekeim elhagytak engem. Valamikor másfél éve. A férfi a férjem lett. Azért, mert szívemben tartotta az anyaság lehetőségét, amit miatta vesztettem el. Hitte, hogy minden megadatik, csak akarni, tenni kell érte. És szeretni. Nem ígéret volt, hanem munka, sok munka, az amit a szavak mögé rakott. Házikó, kert, családi ebédek... hely, emberek, amik, akik még nincsenek az életemben. Álmom volt, de túl törékeny volt ahhoz, hogy megvalósuljon. Olyan törékeny, mint maga az ember. Mint a férfi, akinek egyik percben még dobogott a szíve, a másikban pedig már nem. Összetört egy test, és összetört egy földi lélek. Az enyém. Néha felnézek az égre, és látom a sebesség lehetőségét. Olyan sebességét, ami elvette tőlem őt, olyan sebességét, amire csak egy testen kívüli lélek képes, olyan sebességét, aminek szele messze repítette tőlem az álmaimat.
Borért mentük. Kellett neki az normális, üzemszerű lét fenntartásához. Nyár este. Csillagokkal. A boldogság, az egymásban élés, az egylelkűség burkában ballagtunk haza. Mosolyogtunk. Mindig mosolyogtunk. Megállt. Letette a két üveget a járdaszegély szélére. Megfogta a két kezemet. Rám nézett. Meg akart győzni. Győzni akart. Természetét akarta legyőzni. Rabságát akarta legyőzni. Szabadságot akart az alkohol rabsága helyett.
Fussunk! - mondta - Olyan nagy kedvem van futni! - mosolyogta az a szemeimbe. Felkapta a két üveg bort, bal kezével szorította, jobb kezével pedig az én kezemet. Hittem, hogy az én kezemet erősebben. Megindult, erővel. Magával rántott mosolygós akarata. Belezuhantam az ő rendszerébe... bal, jobb, bal, jobb... egyre gyorsabban. Egyre nagyobb léptekkel. Repültem, ahogy a fekete, bokáig érő, csipkével díszített szoknyám. A mosoly nevetés lett. Fejem hátra hajtottam, élveztem, ahogy erejével megránt, és nagyobbat tudok lépni lábaimmal, mint valaha. Az esti és nyári szél szétnyílt előttem... előttünk. Elfogyott a járda, elfogyott az éj, elfogyott a világ. Csak mi voltunk. Mi voltunk a világ. Mi voltunk az éj. A boldog éj voltunk. A csillagok belezuhantak az arcunkba... csiklandoztak. Szívkacaj és boldogság voltunk. Lélek voltunk. Egymásban. A tökéletes pillanat. A pillanat, amikor megálltunk egymás mellett. Bal kezében a bort fogta, jobb kezében az én kezem. Hittem, hogy a kezemet erősebben.
A sebesség szabadsága vette el tőlem őt. A szabadság sebessége vette el az álmaimat... már szabad vagyok. Egy test, egy lélek. Dönthetek sorsomról. Egyedül.
Érzem, ahogy repül a fekete, bokáig érő csipkeszoknya... úszik a világ felett, mert én futok. Rohanok. A boldogságba. Mert úgy döntöttem. Egyik kezem szabad... a másikat fogja valaki, és húz. Az életbe. Vissza a gyerekeimhez, egy másik álomba, másik tervbe. Remélem hosszú lesz a járda, és erősen fogja a kezem, míg elérek a végéig, míg elfogy a világ. És remélem, együtt nevet majd velem... csak annyira, hogy átjárja az nyári, esti szél a tüdőm.

Kívánságlista



Ki a férfi?
Férfi az, aki bon-bont hoz.
Férfi az, aki csodál téged. Férfi az, aki lelkesedik érted… és nem csak a melledért, mert neki olyan nincs. Férfi az, aki megtanulta a szemed színét. Férfi az, aki ismer… annyira, hogy tudja azt, hogy mikor kell neked hazudni, hogy ne veszíts az önbecsülésedből egy fikarcnyit se. Férfi az, aki gondolkodik helyetted, amikor az agyad elmegy legelni.
Férfi az, aki érint... és ezt egy örökkévaló boldogságnak érzed. Férfi az, akinek az érintése gyógyít, kívül, belül. Férfi az, aki megjegyzi a szavaidat.
Férfi az, aki megtanul téged.
Férfi az, aki ölel… pont a derekadat, pont elég erősen, és pont elég gyengéden – egyszerre mindkettőt.
Férfi az, aki ismeri önmagát. Férfi az, aki tud sírni. Férfi az, akiben látod a fiút. Férfi az, akiben látod az apa biztonságát. Férfi az, aki ismeri a korlátaidat… és segít ezeket odébb vonszolni, hogy nagyobb élettered legyen.
Férfi az, aki mosolyogva viszi a terheidet. Férfi az, akinek ösztönösen és mosolyogva viszed a terheit. Férfi az, akinek nem égeti meg a tenyerét a csillag, amikor lehozza neked az égből.
Férfi az, akitől tanulsz. Férfi az, aki olyan dologra képes, amire te nem leszel soha. Férfi az, akit tisztelsz. Férfi az, aki tisztel téged… mint embert, mint nőt, mint anyát.
Férfi az, aki szépen beszél az édesanyjáról. Férfi az, aki szépen beszél rólad.
Férfi az, aki képes benned élni… hogy te benne élhess. Férfi az, aki elkap téged, amikor behunyt szemmel, kitárt karral dőlsz felé.
Férfi az, aki tűri léted zaját... aki szereti léted zaját. Férfi az, aki érzi a táncot… és aki érzi a te táncodat is. Férfi az, akinek női ösztöneidből fakadóan meg akarod mutatni a ragyogásod… és azt, ahogyan elnyelsz minden fényt a világból, és esőt csinálsz, mert szomorú és kétségbeesett vagy.
Férfi az, aki látja benned az angyalt… és aki látja benned az ördögöt... és kordában tudja tartani mindkettőt. Férfi az, aki látja benned a kislány bizonytalanságát a nagyvilágban. Férfi az, aki ezzel nem él vissza. Férfi az, aki látja a szárnyaidat… és érzi a védőangyalaidat… és nem fél.
Férfi az, aki ész nélkül tud szeretni téged, és ésszel tud uralni téged.
Férfi az, aki látja benned a lehetőséget. Férfi az, aki tudja, hogy teremtő vagy. Férfi az, aki segít teremteni.
Férfi az, akinek a tenyerébe simul az arcod... mert pont oda illik. Férfi az, akinek a tenyerébe hullik a lelked, és megőrzi azt neked sértetlenül.
Férfi az, aki maga az erő. Férfi az, aki elég erős ahhoz, hogy meghajtsa a fejét. Férfi az, akinek van hite. Férfi az, aki hisz Isten létezésében... és hisz benned. Férfi az, aki hisz magában.
Férfi az, aki megfogja a kezed. Férfi az, akibe karolhatsz. Férfi az, aki igényli ezt. Férfi az, aki kívánja az érintést... aki tűri akkor is, ha fáradt.
Férfi az, aki érzi a tested forróságát… és aki érzi lelked forróságát is. Férfi az, aki hajnalban simogat és csókol. Férfi az, aki beléd feledkezik.
Férfi az, aki a bántó szavakat csókkal fojtja beléd. Férfi az, aki szeretetével a benned lévő pusztító erőt teremtővé teszi.
Férfi az, aki hallja benned a zenét. Férfi az, aki képes erre őszintén mosolyogva táncolni.
Csak egy férfi van. A többi csak hímnemű humanoid, akik valamennyire kompatibilisek veled. És, ha megtaláltad a férfit, már nincs szükséged fétisekre, sem kívánságlistákra.

Három apa egy lánya



Furcsa teremtmények a kislányok. Csüggnek apjukon. Szerelmesek belé. Ez a szerelem egész életen át kíséri őket. Van kire felnézni, van kihez viszonyítani, van kitől tanulni, van kit tisztelni. Boldog lehet az a férj, akinek felesége egykor szerelmes volt az apjába… mert immáron magáénak tudhatja azt a tiszteletet, amit egykor a gyereklány, édesapja iránt érzett.
Nem tudom, hogy nagy általánosságban szerencsés, vagy szerencsétlen-e az a lány, nő, aki elmondhatja magáról, hogy több olyan ember is él, élt a földön, akit akkor, vagy a múlt emlékei és tapasztalat hatására a jelenben apának szólíthat, apaként tisztelhet.
Azt tudom, hogy én szerencsésnek érzem magam. Volt két ,hasznos’-apám, és van egy édesapám. Gyűlölöm a mostoha szót…
Három különböző ember, három különböző világ, három különböző élet, mégis egyetlen cél. Az, hogy én ember legyek. Boldog, a világgal kibékült, és azt elfogadó ember. Ezáltal több mint más ember lánya.
Amikor kiskamasz voltam, megkérdeztem édesapámtól, hogy ő e az igazi apám. Mármint genetikailag. A kérdés ostoba volt, okom pedig nem volt arra, hogy feltegyem. Magamat kerestem csak.
Azt mondta, hogy az apaság nem azon a pár csepp fehérjén múlik. Nem volt több kérdésem.
Édesapámat szólítottam csak apunak, soha, senki mást. Mégis azt kell, hogy mondjam, három apa figyelt rám életem három, különböző szakaszában. Kiérdemelték a tiszteletet, az apa megnevezést. Munkájukkal, szeretetükkel, tanításukkal. Karizmatikus emberek voltak. Olyanok, akire ösztönösen figyelsz. Lehet őket gyűlölni, és lehet őket imádni, de nem lehet őket figyelmen kívül hagyni. Figyelmüket élvezhettem, élvezem minden pillanatban, míg volt, van rá lehetőség.
Édesapám megtanított arra, hogy szeressem a világ színeit, formáit, és vesszek el ebben a legapróbb részletekig, mert az ember csak úgy élhet, ha táplálkozik a világból, ha az apró részletekbe kapaszkodik. Megemészti azt, és tanul tőle, belőle. Általa ismertem meg a Dunát, annak minden rezdülését. Általa ismertem meg a kavicsokat, és azt, hogy – bár élettelenek - a kavicsok nem csak nagyon szép, hanem nagyon hasznos dolgok is lehetnek az életben, ha lelket adunk nekik. Általa ismertem meg a szavakat, a szavak fűzését. Remekül forgatja őket. Humorral, ízzel, logikával – édesanyám (és mindenki) csodálatára, aki egyszer azt mondta nekem, hogy ugyanolyan élvezettel tekerem a szavakat, mondatokat, ahogy édesapám. A világ ,anyagismeretét’ is édesapám tanította. Megmutatta, miként és mivel ízleljem a színeket, a formákat, az elemeket… a természetet. Megtanította, hogyan tudom elképzelni, elhelyezni magam a világmindenség csodájában úgy, hogy magamra is csodaként tekinthessek majd. Lehetőségként. Tevékeny és hasznos emberként.
Megmutatta hogyan és hol kell kapaszkodni az életbe vész esetén. A ceruza és papír segítségével, a zene segítségével, festmények segítségével, az Iliász segítségével, melyet kisgyerekként olvasott nekem, és melyet határtalanul untam akkor. Közel, s távol nem volt olyan öt éves gyerek, akinek az édesapja esti mese gyanánt eme rémséges történetet olvasta. Közel, s távol nem volt olyan gyerek, akinek édesapja Beatles számokat gitározott, énekelt és tanított. Közel, s távol nem volt olyan gyerek, aki édesapjával a Duna ezerszínű kavicsából hatalmas mozaikot rakott ki az éjszaka közepén, nagy műgonddal.
Lepkét fogtunk, naplementét néztünk szótlanul – ami valljuk be, egy gyereklánynak csak igen nagy önuralommal sikerülhet - sétáltunk, sokat, nagyon sokat. Szaratov hűtőszekrényt hoztunk haza nyikorgó, kétkerekű kiskocsiban tolva, a kettes út szélén, tíz kilométer hosszan. Betonoztunk, amibe belenyomtam a talpam, és tetőt javítottunk.
Megtanított biciklizi, tollasozni, dugós puskával lőni, görkorizni, mikroszkópot használni és metszetet készíteni, egyszerű fakockából gyönyörű és mesés várat építeni. Labdát elkapni, sérves mozgáskoordinációm miatt. Megtanított a forró homok érintését élvezni a talpamon, és nem fájlalni azt. Megtanított élvezni a trágya szagát. Megtanította, hogy a szellő a legjobb simogató-pajtás ha el vagyok kenődve, hogy az esőcsepp az életet, az éltető vizet hozza a földre. Élni, megélni tanított. Élni a világban örök gyerekként, boldogan.
Megtanított vitázni. Amikor anya lettem, és látogatóba mentünk hozzá unokáival, a beszélgetés éltető vitává nőtte ki magát. Egy idő után azt vettem észre, hogy a testvéreim és gyerekeim körénk gyűltek, és önfeledten, némán figyelték a szóáradatot, az érveket és ellenérveket, azt, hogy hogyan foglalkoztatjuk, szórakoztatjuk és fárasztjuk ki egymást ebben a verbális táncban. Olyan volt ez, mintha kamaraszínházi előadáson vettek volna részt, családilag.
Első hasznos apám, olyan ember volt, aki éltében és holtában is fájdalmat okozott az őt szeretőknek. Mégis, mindenki szerette... vagy szeretni vélte. Szépfiú volt, örök agglegény, jó illattal, eleganciával, sármmal, hideg racionalitással, és a lelki sivárság palástjával, melyet arra használt, hogy szeretethiányát kellőképp elfedje. Elárulta szíve titkát az, hogy imádta az operákat, legjobban a három tenort.
Mindent, ami pénzen megvehető, megkaptam tőle. Nem akart szeretet vásárolni, csak sajátját akarta leplezni. Talán úgy és akkor történt apasága, amikor rádöbbent, hogy annyira életképtelen vagyok nagy elkényeztetettségemben, hogy folyamatosan magyarázni kell nekem. Az ezzel eltöltött idő pedig magával hozta a kötődést és felelősséget. A saját csapdájába esett. Fricskázni, alázni akart azzal, hogy az orrom alá dörgölte racionális élettapasztalatait, de ez idő alatt megszeretett. Új apát szereztem, akinek csak egyszer mondtam azt, hogy apa. A halálos ágya mellett, felnőtt koromban. Talán előbb kellett volna… talán akkor elereszti félelmeit és szabad utat enged az esszenciális szeretetnek. Eszméletlen volt három napja. Én halkan és sírva, a kezét szorítva csak annyit mondtam: Tudd, hogy jó apa voltál. Megszorította a kezem egy pillanatra. Ez volt talán az első valódi, szeretetet őszintén megélő pillanata... és az utolsó is.
Milliószor utaztam sárga Ford Escort-jában, Rigóban. Nagyon szerencsésnek éreztem magam, hogy egy ilyen feltűnő kocsiban utazhatok. Imádtam játszani az eszem abban a Fordban. Gyerek lehettem háza kertjében, betegre ehettem magam a cseresznyefáiról, összefirkálhattam az aszfaltot és a falat krétával. Órákat táncolhattam hatalmas, egybenyíló szobáiban, a zenét bömböltetve, vinnyogva énekelve.
Megtanultam tőle, hogy az öntöttvas radiátor, szenes vasaló, kézi gyalu és hasonló régi, divatjamúlt dolgok szépek és hasznosak. Megtanultam tőle, hogy felnőtt korban is kell iskolába járni, tanulni, sőt. Jól tanulni, mert azt csak úgy érdemes. Elhivatottan. Létének példájával megmutatta, hogy nem szabad soha feladni céljainkat, nincsenek örök kudarcok, csak akarat van. Ha pedig akarat van, minden van. Megtanított ping pongozni a kórházi alagsorban, ahol órákat játszottunk, amikor ügyeletes volt. Emlékszem, amikor eltörtem elefántcsontból faragott oroszlánját. Véletlenül törtem le a farkát a kicsi szobornak. Visszafogta dühét, bár láttam rajta, hogy ez volt tűrőképességének végső határa. Nem bántott sem szóval, sem tekintettel, csak éreztem.
Megtanultam tőle, hogyan legyek fölényes és lekezelő. Hogyan élvezzem az életet bűntudat nélkül, másokat figyelmen kívül hagyva. Hogyan legyek a semmivel a hátam mögött győztes. Azt tanultam tőle, hogyan nyerhetek meg minden csatát, csupán csak a szavaimmal, mimikámmal, a szívemet kizárva.
Megtanultam tőle, hogy az ember mennyire törékeny. Testben is, és lélekben is. Azt, hogy az ember halandó. És azt is, hogy sokat kell küzdeni a megváltó halálért. Megtanultam, hogy az élet mély, húsba és lélekbe vágott kegyetlen sérüléseit hogyan rejtsem el tökéletesen mások elől. Megmutatta, milyen mocskos tud lenni az ember, testben és lélekben. Megtanított a civilizációra. Elmagyarázta. Éreztette. Úgy, hogy sohasem fájt. Tettei és szavai alatt ott volt a jól elrejtett védőháló, amibe bátran belepottyanhattam bármikor.
Második hasznos apámat harminc éves koromban ismertem meg. Sosem nevetem őt apámnak. Most teszem ezt meg, megkésve. Magas, inas, mosolygós ember volt. Olyan érzelmekkel, melyeket nem csak érzett, hanem az eredetüket is ismerte. A világ minden olyan dolga érdekelte, ami logikus és magyarázható. Legnagyobb erénye a tolerancia volt. Sokáig azt hittem, hogy ismerem ennek a szónak a jelentését, és gyakorlom is. Ő, létével rádöbbentett, hogy a közelében sem vagyok az elfogadásnak, megértésnek. Toleránsnak, elfogadónak, megértőnek lenni nem csak annyit jelent, hogy behunyom a szemem, és közhelyeket mormolgatok, hogy minden ember más… toleránsnak, elfogadónak, megértőnek lenni annyit tesz, hogy emberi előjogként megadjuk a másik embernek a bizalmat, feltételek és kérdezősködés nélkül segítjük őt útján. Megadjuk neki a lehetőséget arra, hogy, ha szükségét érzi, elmondja tettei miértjét. Ha pedig mégsem teszi, nem tolakodunk bele életébe kérdéseinkkel, kíváncsiságunkkal.
Megtanultam tőle, hogy az emberi sorsok felől egy isteni hatalom dönt. Teljesen mindegy, hogy ez a hatalom felemeli vagy eltiporja az embert, mert mindkét sorsnak Istentől eredő indoka van, amit mi nem bírálhatunk felül kérdéseinkkel, kétkedésünkkel. Emberként csak annyit tehetünk, hogy mosolygunk és segítünk, ha kell… de akkor teljes szívvel. Hallgatunk, meghallgatunk, értelmezünk, gondolkozunk, cselekszünk.
Sokszor beszélgettünk fizikáról, rendszerekről, melyek a világot működtetik. Tudományos értekezés volt ez a konyhában állva, konyhanyelven, mely alkalmakra szomjaztam.
Mély szeretetet tanultam tőle, és betyár becsületet. A szeretetet a szülőföldem iránt… szavai néha égettek. Azt a fajta hazaszeretetet, amit nem lehet magyarázni, csak érezni. De azt szükséges. Azt tanultam, hogy érezni csak őszintén érdemes, főleg, ha fontos dologról van szó. Megbocsátó ember volt, de volt, amit ő is bűnként kezelt. Megtanította, melyek azok a bűnök, amiket nem szabad megbocsátani. Elárulom a titkot. Azokat a bűnöket nem szabad megbocsátani, amik Isten fő műve ellen, az ember, emberiség ellen valók.
Megtanultam tőle gyászolni, és megtanultam tőle méltósággal meghalni… hasznos tudás annak tükrében, hogy életünkben ez az egy dolog biztos, mégis erről tudunk a legkevesebbet.
Furcsa teremtmények a nagylányok. Férjeket választanak apáik után. Boldogok lehetnek azok a férjek, akik annyit tudnak adni feleségüknek, mint kedvesük apái. Szerencsések azok a nagylányok, akik feleségként végzik az ilyen férfiak karjában.
Én szerencsésnek érzem magam.