A szelek városa - az identitás

Vác állíltólag, a vasútállomás bemondója szerint, a kultúra városa. Vác állítólag, az ott lakók szerint, a szelek városa. Vác, szerintem, csak épületek összessége. Sok épület van itt, amihez kötődöm. Mert van múltjuk. Érzelmekkel. Emberekhez nem nagyon. Siralmas, de ez van. Ma, gondolatban végig jártam a várost, számot vetve azzal, hogy ki vagyok én, és miért vonz ez a borzalom, ez a lelki sivárság. Kezdjük hát azzal a hellyel, ahol a legtöbb időt töltöttem: Petőfi utca 70.

Egy épület, melyet a Vácon raboskodók építettek. Éveken keresztül látta mindenki a magas, rabokat és szabadságot elválasztó kerítést, és az őrbódét. Amikor húsz éve mindenhová autóstoppal jártam ez előtt az építkezési paraván előtt suhant el az az autó, mely elvitt A pontból B-be. Az épületek színe kikandikált a szigor bástyája mögül. Mivel mindig is finnyás voltam a színekkel kapcsolatban, kifakadtam a libafos színt látva: nem laknék itt, akkor sem, ha fizetnének érte.
És lőn... első lakásom, melyet édesanyám vett nekem érdemtelenül ajándékba, csak azért, mert a lánya vagyok, ebben a háztömbben volt. Boldogságot adott... biztonságot adott falaival... családot adott. Harminckét négyzetméter gyönyör... Ültem az üres lakásban egyedül, a padlószőnyegen, hátam a falnak támasztottam, és csak néztem a beömlő fényt, ami a lábaim elé feküdt, mint egy rossz kurva, kelletve magát. Csábítva, a biztonságos otthon érzetét keltve. Sírtam. Talán mert éreztem, itt válok majd anyává, érzővé, gondolkodóvá, kiszolgáltatottá, emberré, felnőtté.

A váci Duna partja is sokat adott. Meleg lelket és csókokat, céltalan sétákat és könnyeket, gyerek kacagást, haverokat, akikkel almabort ittunk és friss kenyeret majszoltunk, tizenévesen, amikor minden ellen csak lázadni képes az ember... kamaszként minden könnyebb... akkor még nem látod az állandót... ahogy később nem láttam a Dunát, a szemtanút... az elegáns hölgyet, aki elsimít mindent, és aki visszadobja emlékeidet húsz évvel később, ha te is akarod. Ha akarsz emlékezni. Láttam az ostoba konfliktusokat, melyekből csak vesztesként jöhettem ki. A mosolyokat, melyek hamisak. Az emlékeket, melyek igazak... igazabbak, mint a mostani, valós életem. A víz olyan, mint a nő... életet ad, és elvesz, ha nem tiszteled különleges tulajdonságait.
Vajon minden hullám ki ér a partra? Vajon minden kamasz aki akkor ott itta velem az almabort, aki alapvetően önmaga egy lehetőség volt a boldogságra, partot ért? Vannak olyan emberek, akiknek nem való a Duna... azoknak nem való, akiknek nincs lelkük... akik az ördögtől valók... mert nem kívánnak emlékezni, nem kívánják meglátni maguk szeretetét...

A Dóm tér rózsái közel álltak hozzám mindig. Kiskorom óta ott vannak, és ott lesznek... mindig... legalábbis így gondoltam. Ezek a rózsák is az állandóságot jelentik nekem, mint a Duna... Ott van a felirat a Dóm homlokzatán, melyre csak felnézni lehet: IN HONOREM ASSUMTAE IN CAELUM VIRGINIS ET S. MICHAELIS ARCHANGELI... százszor olvastam el, vagy tán ezerszer. Bevésődött. Rózsák és latin nyelv... szabadon szárnyaló szél, mely elől csak egy helyre tudsz elbújni: Isten házába.

Vasútállomás, peronok, vagonok. Vonatok, amik elhozták anyámat hozzám Pestről. Vonatok, amik elvittek engem és gyerekeimet anyámhoz Pestre. Tehervonatok, melyek kocsijainak számolásából versenyt csináltunk. Emberek, üres tekintettel, a semmibe bambulva. Nyári éjszakák, amikor jól esett várakozás közben az, hogy Vác a szelek városa... mert kifújta a lélekből a port...

Szél! Bizonyítottad, hogy tudsz jó is lenni! Kapj fel... engem, a gyerekeimet, a Dunát... és vigyél innen messze. Olyan helyre, ahol az emberek az állomáson és az utcán egymásra néznek, ahol az emberek egymásba is néznek... ahol nem csak az épületeknek van lelkük, hanem a benne lakóknak is...

A szív harmóniája

Mit jelent boldognak lenni? Egészséget? Szerelmet? Pénzt? Nekem többnyire a zenét. A lélek zenéjét. Nyakamba hulló hangokat, bizsergést az ujjbegyeimben, amivel képes vagyok arra, hogy hangot, ritmust csikarjak ki a létből... Ezek a kicsikart hangok, ütemek a lelket gyógyítják. Mások zenéje pedig manipulálják azt. Csak jól kell használni.
A zene fogalma az, hogy amint elkezdődik, kiesünk a harmóniából, aztán mindig visszatalálunk hozzá. A jól szerkesztett zene olyan, mint a tökéletesen esztétikus szex... A jól szerkesztett zene, ami hozzád, csak hozzád szól olyan, mint a tökéletesen esztétikus szerelmeskedés... ez pedig az élet kezdete... biológiailag és érzelmileg is...

A boldogság a harmónia, mely mindig visszatalál hozzád. Megcsiklandozza a múlt jelen és jövő érzelmeit... az emlékeket és a lehetőségeket egyszerre veti a lábaid elé... és te csak mosolyogni tudsz, csak erre vagy képes. Pár percig tart csak. Élvezd ki. Úgy, mint a tökéletes pillanatokat az életedben. Kösd össze agyadban a zenét és a tökéletes pillanatot - legyen az akár boldogító, akár végletesen drámai, akár mélységesen szomorú. Ha eme képesség birtokában vagy, bármikor elő tudod húzni a bűvészkalapból A Pillanatot, amikor meghallod azt a bizonyos zenét. Vagy tán még anélkül is...

Hallgasd a nyakadba hulló hangokat és érezd kedvesed simogatását az arcodon. A képek és érzetek életre kelnek, önálló életre. Érezni fogod az ölelést, ami befedi szemérmedet, látni fogod hajad, ami az extázis végén a tekinteted elé hullik. Hallani fogod a mély, nyugodt, tüdőt elöntő lélegzet élet-hangját.

Hallgasd a nyakadba hulló hangokat, és érezni fogod édesanyád illatát. A képek és érzetek életre kelnek, és újra gyerek leszel, anyád egyetlen, imádott, óvott és féltett gyermeke. Lelked energiáival érezni fogod a biztonságot. Az abból kinyúló, tétován kereső nyúlványaival rátapadhatsz a gyermek biztonságának érzetére. Életerőt, megingathatatlanságot, felhőtlen gyermekörömöt kaphatsz. Tudni fogod, hogy nem vagy egyedül. Soha nem is voltál és soha nem is leszel... mert ő mutatta meg neked, hol leled a harmóniát. Ő, az édesanyád.

Hallgasd a nyakadba hulló hangokat, és hallani fogod gyereked kacagását. A képek és érzetek életre kelnek, és te újra öleled összes gyerekedet. A meg nem születetteket és az élőket. A testközelben tartózkodókat és a saját életüket élőket. Ők a te munkád. Ők a te munkád gyümölcsei. Ők a te családod. Látni fogod őket szülőként, és bár lehet, hogy nem fog tetszeni a fantáziád, mégis a te részed lesz, a te munkád gyümölcse, vetülete. Ez te harmóniáid a jövőben. El kell hát fogadnod.

A boldogság az élet. A boldogság az élet harmóniája. A boldogság az élet zenéjének a harmóniája. A boldogság te magad vagy.

Rohanás a boldogságba

Elhagytam a gyerekeimet. A gyerekeim elhagytak engem. Valamikor másfél éve. A férfi a férjem lett. Azért, mert szívemben tartotta az anyaság lehetőségét, amit miatta vesztettem el. Hitte, hogy minden megadatik, csak akarni, tenni kell érte. És szeretni. Nem ígéret volt, hanem munka, sok munka, az amit a szavak mögé rakott. Házikó, kert, családi ebédek... hely, emberek, amik, akik még nincsenek az életemben. Álmom volt, de túl törékeny volt ahhoz, hogy megvalósuljon. Olyan törékeny, mint maga az ember. Mint a férfi, akinek egyik percben még dobogott a szíve, a másikban pedig már nem. Összetört egy test, és összetört egy földi lélek. Az enyém. Néha felnézek az égre, és látom a sebesség lehetőségét. Olyan sebességét, ami elvette tőlem őt, olyan sebességét, amire csak egy testen kívüli lélek képes, olyan sebességét, aminek szele messze repítette tőlem az álmaimat.

Borért mentük. Kellett neki az normális, üzemszerű lét fenntartásához. Nyár este. Csillagokkal. A boldogság, az egymásban élés, az egylelkűség burkában ballagtunk haza. Mosolyogtunk. Mindig mosolyogtunk. Megállt. Letette a két üveget a járdaszegély szélére. Megfogta a két kezemet. Rám nézett. Meg akart győzni. Győzni akart. Természetét akarta legyőzni. Rabságát akarta legyőzni. Szabadságot akart az alkohol rabsága helyett.

Fussunk! - mondta - Olyan nagy kedvem van futni! - mosolyogta az a szemeimbe. Felkapta a két üveg bort, bal kezével szorította, jobb kezével pedig az én kezemet. Hittem, hogy az én kezemet erősebben. Megindult, erővel. Magával rántott mosolygós akarata. Belezuhantam az ő rendszerébe... bal, jobb, bal, jobb... egyre gyorsabban. Egyre nagyobb léptekkel. Repültem, ahogy a fekete, bokáig érő, csipkével díszített szoknyám. A mosoly nevetés lett. Fejem hátra hajtottam, élveztem, ahogy erejével megránt, és nagyobbat tudok lépni lábaimmal, mint valaha. Az esti és nyári szél szétnyílt előttem... előttünk. Elfogyott a járda, elfogyott az éj, elfogyott a világ. Csak mi voltunk. Mi voltunk a világ. Mi voltunk az éj. A boldog éj voltunk. A csillagok belezuhantak az arcunkba... csiklandoztak. Szívkacaj és boldogság voltunk. Lélek voltunk. Egymásban. A tökéletes pillanat. A pillanat, amikor megálltunk egymás mellett. Bal kezében a bort fogta, jobb kezében az én kezem. Hittem, hogy a kezemet erősebben.

A sebesség szabadsága vette el tőlem őt. A szabadság sebessége vette el az álmaimat... már szabad vagyok. Egy test, egy lélek. Dönthetek sorsomról. Egyedül.

Érzem, ahogy repül a fekete, bokáig érő csipkeszoknya... úszik a világ felett, mert én futok. Rohanok. A boldogságba. Mert úgy döntöttem. Egyik kezem szabad... a másikat fogja valaki, és húz. Az életbe. Vissza a gyerekeimhez, egy másik álomba, másik tervbe. Remélem hosszú lesz a járda, és erősen fogja a kezem, míg elérek a végéig, míg elfogy a világ. És remélem, együtt nevet majd velem... csak annyira, hogy átjárja az nyári, esti szél a tüdőm.

Okham borotvája

Egyszer volt hol meg nem volt… ilyen a normális férfi. Egyesek szerint. Tehát nem örök, hanem esetleges. Keresgélünk. Éveink nehéz óráit vagyunk hajlandóak beáldozni. Már ez a szó – beáldozni - is sértő a férfiakra nézve. Pedig, ha tudnák, hogy egy iszonyatos ösztön hajt minket, nőket, feléjük, mely a világ legpusztítóbb erejévé válik, ha nem válhat teremtő erővé… akkor talán megbocsátanának nekünk ezért a szóért: beáldozni.

A nő túlbonyolít mindent. Aztán magyarázatokat, ideológiákat gyárt. Magyarázatokat saját gyengeségének elfedésére. Ideológiákat, melyek olyan hazugságok, amiket képes meghasonlás nélkül elhinni, hogy ne bomoljon meg az elméje. Magyarázatot ad tudatlanságára, melyek abból fakadnak, hogy nem akar tanulni semmiből.
Tudom én, hogy nehéz az, hogy szembe kell nézni önmagunkkal. Hogy át kell lépni saját árnyékunkon, és meg kell látni hibáinkat. Hogy analizálni kell, az ott és akkor legfájdalmasabbat. Hogy meg kell látnunk saját gyávaságunkat. Azokat a pillanatokat, mikor nem mertük kinyitni a szemünket, és nem mertünk ránézni arra az önmagunkra, melynek görbe tükre a másik, a férfi volt.
Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél - mondják, tehát, a férfitól reakciókat kaptunk, melyeket a mi tulajdonságaink váltottak ki. Amikor haragszunk a másikra, inkább saját magunkra kellene. Hisz olyan tulajdonságok alapján kaptunk választ, melynek meglétével magunkban, talán tisztában sem voltunk, vagyunk. Melyek nem jó tulajdonságok, értékrendünk szerint. Mégis ott vannak. Összezavarodunk, és nem tudunk velük mit kezdeni. Amivel pedig nem tudunk mit kezdeni, attól félünk. Ez pedig tehetetlen dühöt vált ki.

Mi nők vagyunk mindennek a kezdete. A bűné, a boldogságé, az életé. A nyugalomé, az őrületé. A pokol és a mennyország is a nőben kezdődik. Nagy felelősség a miénk. Nagyobb, mint gondolnánk.

Egy dologgal tudjuk mindezt - ezt az Istentől kapott felelősséget, melyből játékot, társasjátékot csináltunk - jóvátenni. Azzal, hogy gyerekeket szülünk. Teremtünk. Életet. Lehetőséget.

Persze nem mentem fel a férfiakat. Számos fura figura van köztük. Szinte csak az van. Csak annyi a különbség köztük és köztünk, hogy ők nem kezdenek magyarázatokat gyártani saját maguknak. Egyszerűbbek. Ugyanis, ők fel sem fogják, hogy van tükör, mely visszatükrözi őket. Ez pedig a nő, aki nélkül nem élhetnek.

És hogyan tehetjük rendbe lelkünket? Vagy akár, azt is kérdezhetném, hogyan csináld meg a lehetetlent… vagy azt is kérdezhetném, hogyan kell kanalat hajlítani gondolattal… Nos... ennek a szép kérdésnek a válaszára egy filmben akadtam: Gondold azt, hogy nincs kanál.

Ockham borotvája… ennyire egyszerű.

Ockham borotvája: filozófiai elv, mely szerint két, az adott jelenséget egyformán jól leíró magyarázat közül azt érdemes választani, amelyik az egyszerűbb.

Kívánságlista

Ki a férfi?

Férfi az, aki bon-bont hoz.

Férfi az, aki csodál téged. Férfi az, aki lelkesedik érted… és nem csak a melledért, mert neki olyan nincs. Férfi az, aki megtanulta a szemed színét. Férfi az, aki ismer… annyira, hogy tudja azt, hogy mikor kell neked hazudni, hogy ne veszíts az önbecsülésedből egy fikarcnyit se. Férfi az, aki gondolkodik helyetted, amikor az agyad elmegy legelni.

Férfi az, aki érint... és ezt egy örökkévaló boldogságnak érzed. Férfi az, akinek az érintése gyógyít, kívül, belül. Férfi az, aki megjegyzi a szavaidat.

Férfi az, aki megtanul téged.

Férfi az, aki ölel… pont a derekadat, pont elég erősen, és pont elég gyengéden – egyszerre mindkettőt.

Férfi az, aki ismeri önmagát. Férfi az, aki tud sírni. Férfi az, akiben látod a fiút. Férfi az, akiben látod az apa biztonságát. Férfi az, aki ismeri a korlátaidat… és segít ezeket odébb vonszolni, hogy nagyobb élettered legyen.

Férfi az, aki mosolyogva viszi a terheidet. Férfi az, akinek ösztönösen és mosolyogva viszed a terheit. Férfi az, akinek nem égeti meg a tenyerét a csillag, amikor lehozza neked az égből.

Férfi az, akitől tanulsz. Férfi az, aki olyan dologra képes, amire te nem leszel soha. Férfi az, akit tisztelsz. Férfi az, aki tisztel téged… mint embert, mint nőt, mint anyát.

Férfi az, aki szépen beszél az édesanyjáról. Férfi az, aki szépen beszél rólad.

Férfi az, aki képes benned élni… hogy te benne élhess. Férfi az, aki elkap téged, amikor behunyt szemmel, kitárt karral dőlsz felé.

Férfi az, aki tűri léted zaját... aki szereti léted zaját. Férfi az, aki érzi a táncot… és aki érzi a te táncodat is. Férfi az, akinek női ösztöneidből fakadóan meg akarod mutatni a ragyogásod… és azt, ahogyan elnyelsz minden fényt a világból, és esőt csinálsz, mert szomorú és kétségbeesett vagy.

Férfi az, aki látja benned az angyalt… és aki látja benned az ördögöt... és kordában tudja tartani mindkettőt. Férfi az, aki látja benned a kislány bizonytalanságát a nagyvilágban. Férfi az, aki ezzel nem él vissza. Férfi az, aki látja a szárnyaidat… és érzi a védőangyalaidat… és nem fél.

Férfi az, aki ész nélkül tud szeretni téged, és ésszel tud uralni téged.

Férfi az, aki látja benned a lehetőséget. Férfi az, aki tudja, hogy teremtő vagy. Férfi az, aki segít teremteni.

Férfi az, akinek a tenyerébe simul az arcod... mert pont oda illik. Férfi az, akinek a tenyerébe hullik a lelked, és megőrzi azt neked sértetlenül.

Férfi az, aki maga az erő. Férfi az, aki elég erős ahhoz, hogy meghajtsa a fejét. Férfi az, akinek van hite. Férfi az, aki hisz Isten létezésében... és hisz benned. Férfi az, aki hisz magában.

Férfi az, aki megfogja a kezed. Férfi az, akibe karolhatsz. Férfi az, aki igényli ezt. Férfi az, aki kívánja az érintést... aki tűri akkor is, ha fáradt.

Férfi az, aki érzi a tested forróságát… és aki érzi lelked forróságát is. Férfi az, aki hajnalban simogat és csókol. Férfi az, aki beléd feledkezik.

Férfi az, aki a bántó szavakat csókkal fojtja beléd. Férfi az, aki szeretetével a benned lévő pusztító erőt teremtővé teszi.

Férfi az, aki hallja benned a zenét. Férfi az, aki képes erre őszintén mosolyogva táncolni.

Csak egy férfi van. A többi csak hímnemű humanoid, akik valamennyire kompatibilisek veled. És, ha megtaláltad a férfit, már nincs szükséged fétisekre, sem kívánságlistákra.

A női lét gyönyörűségei

A női lét gyönyörűségei közé tartozik, hogy minden reggel el kell döntenem, hogy szép legyek, vagy okos. Komoly, és minden nőt érintő dilemma ez… hogyan lehetek ma sikeresen önmagam… és hogyan tudom mindezt eladni a világnak… azért, hogy ne halljak éhen. Mármint egyedül álló nőként. A válasz egyszerű: többnyire képmutatással. Ami igen fárasztó, és hozza magával kistestvérét is, a hazugságot.

A férfiak által irányított hím soviniszta világban okos nem lehetek… nincs elég főiskolám hozzá… Az sem megoldás, ha lenne, mert az megölné az egyszerű paraszti eszemet. Zseniális érzelmi és értelmi csapda.

Így kaptam reggelenként azon magam, hogy a tükör előtt púderezem az orrom, mint egy fruska. Egy mészkőhegyet az arcomra pamacsoltam az elmúlt időszakban. Merthogy, öregszem… már húsz éves korom óta…
Amikor először rádöbbentem erre a tényre, az idő múlására, mely karcokat hagy az arcon, elkezdtem gyűlölni az időt. Ez a mai napig tart, csak púderhasználat közben már más a motivációm.

Jó dolog öregedni, de rossz dolog belegondolni. Természetesen, nem azért jó a tény, hogy öregszem, mert vágyom a klimaxot, az unalmas öregasszonyos színeket, a naftalin szagot, a betegségeiket tétként kezelő, és azzal pókerező vénülő barátnők csacsogását, a gyógyszer alapanyagú reggeliket és a töménytelen unokát, akik gyermekeim túlzottan komolyan vett libidójának lesznek majd köszönhetőek.

Inkább azért várom ezt a ráncokkal teli, csontritkulásos, az öregség végső stádiumát képező időszakot, mert sok időt spórolok meg majd reggelenként a sminknek nevezett hazugság mellőzése okán. Persze, csak ha eljön az ideje, belép életembe a klimax, mely végleg kilök a húspiacról.
Nemrég, valamikor rájöttem, hogy öreg vagyok én már bohócnak… és fiatal vagyok az élethez, a sok koravén, megfontolt, főiskolás, mama-hotelt előnyben részesítő gyerek között. Mert túl sok bennem a spiritusz, ami félre löki néha a jó ízlést is.  Ha részleteiben nézzük ezt a kérdéskört, az igazság az, hogy húsz évesen is öreg voltam bohócnak, mégis az voltam. A különbség csak annyi volt, hogy amikor bohóc lettem mégis, mindenki megtapsolt. Így lehetetlen volt abbahagynom ezt az életvitelt. Most leegyszerűsödtek a dolgok. Az érdek és a felszínen maradás vezérel.

A világ által ránk kényszerített hazugság, a hamvasító smink fedi el egyéniségünk egy jókora részét, pont úgy, ahogy a divat. Elfednek ezek mindent, ami való… többek között a lehetőséget is… a normális életre.

Mi nők pedig hagyjuk, hogy ez így legyen… hogy olcsó mázakkal valósítsuk meg magunkat, életünket, miközben iszonyatos önfegyelemmel tartjuk kordában a bennünk, joggal hisztériázó, ,,tisztaszívű" kislányt.

Ezért kezelnek minket a természet viccének a férfiak. Egy körhintába ültetnek bennünket, és mi természetesen beleszédülünk. Jogos retorzió ez az élettől. Aki a drága idejét a rövid életéből arra pazarolja, hogy önigazolást és ócska sikert csikarjon ki az ellenkező nemből, csupán csak azért, hogy meglássák őt, mire számíthat, ha nem arra, hogy megmosolyogják.

A férfiak előítélettel és elvárásokkal viseltetnek irántunk a végtelenségig. Ugyanakkor, imádnak minket. Eme kettősség megbolondítja a nőt, mint szélkakast az északi szél… Legyetek átkozottak, feminista melltartóégető némberek… a ti hibátok az, hogy nem tudjuk, kik vagyunk. Kivettétek az egyetlen fegyvert a kezünkből. Elvettétek azt a lehetőséget, hogy a férfi tiszteljen minket, csak azért, mert nők, szeretetadók, potenciális anyák vagyunk.
Legyetek átkozottak, hisz semmi valóban lényeges dolog nem változott, csak annyi, hogy nincs fegyverünk, mert kiütöttétek a kezünkből… egy lángocska, értelmi-érzelmi szalmaláng kedvéért, mely valamikor régen egy melltartón keletkezett, '68-ban, egy szépségversenyen.
Sem egy, sem millió lángoló melltartó sem képes felfűteni már a családi tűzhelyet, melyet mindig a nő őrzött.

Észrevettem magamon, hogy - talán bosszúból, hisz egy ágyban háltam az elmúlt húsz évben az ellenséggel, Istentől kapott természetes vágyaim miatt, amit manapság libidónak neveznek – előítélettel viseltetek a férfiak iránt. Gyors megfogalmazásban ez annyit tesz: senkiben se bízz, aki állva hugyozik. Létemben az előítélet, egyre nagyobb méreteket öltött a fiatalság és szépség lassú, fájdalmasan haldokló elvesztésével. Groteszk válaszként a férfiak világának, mely válaszra senki sem kíváncsi.

Fárasztó tevékenység volt ez a kezdetekben... mármint a bizalmatlanság és előítélet. Az őrületig. Ez volt az a pont, az őrület, amikor rádöbbentem, bármit megtehetek… bármit, ami boldoggá tesz, tehet. Mert nem a férfi tesz boldoggá, hanem én, saját magam. Azóta halkan kopik le rólam a képmutatás. Passzív lázadással, melyet az élet természetes múlása dörzsöl le minden porcikámról, centiről centire, lassan, de biztosan… és néha fájdalmasan. Kellemesen fájdalmasan.

Nem mehetek boltba melegítőben, hónaljszaggal, egy identitástudat gyilkoló hét után? Rendben. Akkor hát, utáljuk és szóljuk le a parfümériában a Chanel illatmintát… és nevezzük csak szagmintának. Pofátlanul kérkedve azzal, hogy ezt is megtehetjük. Azután pedig büdösen, szakadtan, önelégült mosollyal menjünk ruhavásárlást imitálni a környék legelitebb boltjába, és próbáljuk végig a kollekciót. Mit nekünk elvárások, melyeket néhány, pirított ribanc, reprezentációként tálalt a világot irányító férfiaknak, hogy ím: ez az igazi nő.

Persze ezt a polgárpukkasztást és önalázást többedmagunkkal, és akkor tegyük, ha van humorérzékünk a megaláztatáshoz, melyet a ropogós húsú, tökéletes mosolyú, agymentén fodrászolt, ijesztően fiatal és sovány eladók ontanak ránk, tettünk következménye és megcsúfolásaként.

Amúgy, ezekről a divatos ruhába öltözött Rozoga Mancikról meg van a magam véleménye. Az élet – leginkább a nemi élet – teljes felfedezésének vágya átlökte őket a Sötét oldalra… lojalitásuk a férfinemhez alaptalan és felesleges. Árulók ezek a némberek, hisz teljes női díszben pompáznak, és csontig nyalnak a hím soviniszta világnak. Azzal, hogy meg akarnak neki felelni, hátha valaki beporozza a bibéjüket végre. Bolondok is ezek a nőpalánták, mert csak elodázzák az időt, amikor ruhájukkal és frizurájukkal együtt mennek ki a divatból. És ez lesz az a pillanat, amikor életük úgy pukkan ki, mint egy lufi. A probléma ezzel az, hogy nem lehetek ott minden egyes lufi kipukkanásánál, így nem érezhetem a káröröm kéjes érzését.

Ezért inkább már most csapjunk oda az árulóknak. Viseltessünk előítélettel azon nők iránt is, akik valamilyen mulandó és ködös oknál fogva cserbenhagyták öregedő, vagy épp csúnyácska, amúgy, kiaknázatlan lehetőségeket rejtő nőtársaikat, akiket első táncra nem egy pasi kér fel, hanem a feminizmus gonosz kistestvére, a depresszió.

Én a feje tetejére állítottam a világomat, és szemléletet váltottam, mert nem kívántam tovább ezt a káoszt.

Rendszert alkottam, melynek két összetevője van… a számomra élhető világ és számomra élhetetlen világ.

Más bolygón élek.

Az igazi álmok, az igazi emberek, valamikor gyerekkorban születnek a padláson, a pokrócból épített kuckó alatt, melyet az angyalok tesznek biztonságossá és boldogságossá. Csak valami alapjaiban elromlott… volt, amikor még tudtuk, hogy ki a nő, ki a férfi, ki az anya, ki az apa, ki a gyerek. Akkor volt ez a világ, amikor még a púdert nem hazugságra használtuk, hanem saját örömünkre... Akkor volt ez a világ, amikor mindent elutasítottunk, ami nem volt méltó a női léthez... Akkor volt ez a világ, amikor a férfi felemelte a nőt, nem tiporta - joggal...

Zongoráim

Fekete és fehér. Hang. A hang. A harmónia teremtésének lehetősége. A világ bújának és örömének kalitkája.

Logika és érzelem. Sorrendiség és összevisszaság. Az elmélyülés lehetősége. A világ kizárásának lehetősége. A gyerekkor emléke. Az időutazás, a múltidézés. Leültem a zongorámhoz és játszottam. Ugyan az a kislány vagyok, aki gyűlölte és imádta hangszerét.

Emlékszem a felvételimre. Sok komoly ember ült egy szobában, sorban. A kezemet méregették némán és lemondóan. Nem néztek a szemembe. Nem mosolyogtak. Szakemberek voltak. Elutasítottak, mert nem tudnék átfogni egy oktávot sem. Mi az az oktáv? – kérdeztem magamtól. Az ismeretlen és komoly szó félelemmel töltött el. Ekkor egy apró, szikár és szigorú asszony azt mondta: Én elvállalom. Még ,,csendebb" lett a fülledt helyiségben.

Emlékszem az első zongorámra. Barna pianínó volt. Nehéz billentésű, komor lelkű zongora volt.

Emlékszem az első komoly koncertemre. Bachot játszottam. A harmónia összezavarásának és kisimításának mestere Bach. Játszik a lelken. Szurkálja, csiklandozza. És közben pimaszul a képedbe nevet, mert minden hanggal, melyet leütsz, egyre közelebb érzed magad az ő zsenialitásához, és egyre távolabb érzed magad attól, hogy te valaha, valamikor zseninek érezd magad. Az utolsó hangot, az utolsó tercet felejtettem el. Nem találtam. A kezem megállt a billentyűk felett, miközben ötven ember várta a megnyugvást, melyet Bach kottázott le valamikor.

Emlékeszem az első koncertemre a Zeneakadémián. Tél volt. Édesanyám egy gyönyörű fekete, fodros ruhát adott rám. Becsavarta a hajam és feltűzte. Ott volt végig, a nézőtéren. A színpad mögött, egyedül állva melengettem az ujjaimat. Egyetlen darabot játszottam. Tökéletesen. Nem a zongorázás volt nehéz. Hanem megköszönni a tapsot, egy meghajlással. Nem akartam megköszönni, csak játszani akartam. A koncert végén, amikor édesanyám mellett álltam, felnéztem rá. Boldogságot láttam… és büszkeséget. Piruló arcot, mert jól játszottam, és nyilvánvaló lett mindenki számára, hogy ő az anyám. Erika néni, egy csokoládéval várt. Ez volt az első alkalom, hogy kaptam valamit azért, mert zongoráztam. Kaptam tapsot idegenektől, kaptam csokit a tanáromtól, és kaptam elismerést édesanyámtól.

Emlékszem a második zongorámra. Fekete, fatőkés bécsi zongora volt. Egy hónapig volt a szőnyegen apró darabokra szedve, mert nem volt hangja. Minden kalapácsra, sorba rakva. A zöld posztóra. A bonyolultságára. Az egyszerűségére. A lelkére.

Emlékszem, amikor a zeneakadémián bemutattuk, mi, az alig pár éve zongorázó kezdők, hogy mit tudunk. Emlékszem arra is, hogy a bemutató után, Erika néni dagadt a büszkeségtől, és azt mondta, hogy itt a helyem. Ígéretet kaptam, én, a sok kis zongorista közül az egyik. Megjegyezték a nevem. Hittek bennem. Hittek a tanárok, hitt édesanyám, hitt édesapám.

Emlékszem, amikor nem mentem többé zongoraórára. Az öt év lejátszott hangjai évekig némák voltak a lelkemben. Aztán elkezdtek lehullani, mint őszi fáról a levelek. Minden egyes levél sikított, amikor haldoklott. Az őrületbe kergettek.

Emlékszem, amikor feltámadt bennem a vágy újra. Vágytam a játék örömét. Vágytam a hang örömét. Vágytam a dinamika erejét. Vágytam a hangokat… a zongora hangjait.

Sokszor néztem a kezemre. Nap, mint nap. Krumpli pucolás közben, pelenkázás közben, rajzolás közben, simogatás közben. Olyan volt, mint egy jelbeszéd. Néma és akaratos volt, hogy meghalljam. Meg akart szólalni, hogy nem kell több gyűrű, nem kell több cicoma. Billentyű kell. Sok. Az összes. Mind a 88.

Húszévnyi vágy. Húszévnyi türelem. Türelem, saját magamhoz. A döntéseimhez. Sokszor vehettem volna zongorát. Mindig halogattam. Mindig más volt fontosabb. Nem volt bátorságom szembenézni gyerekkori döntésemmel, azzal, hogy cserbenhagytam a legjobb barátomat. Aki némán tűrte, amikor dühből csapkodtam a billentyűit, aki elviselte, hogy akár egy hétig nem nézek felé, aki boldog volt, amikor végig simítottam az ujjaimmal fekete-fehér gerincét.

Aztán történt valami. Cserbenhagytak azok, akiknek éltem. A saját útjukat járták. Ki a földön, ki pedig az égben. Átfogalmaztam mindent. Az életem, a lelkem. Rendet raktam. Lett egy hatalmas üres hely a szívemben. Öröm kellett. Megnyugtató öröm kellett. Hang kellett. Fekete-fehér kellett. Egyértelmű kellett. Hűséges kellett. Zongora kellett. A múlt kellett. A múlt öröme, a jelen valóságának megélése.

A harmadik zongorám itt van, tőlem két méterre. Sötétbarna. Letisztult. Okos. 88 billentyű van rajta. Mind ismerős. Mindet szeretem. Ott van édesanyám fotója a tetején. A képen, büszkén és szeretettel mosolyog egy csecsemőre, rám. Ott van a malacpersely, amibe gyűjteni kezdtük férjemmel a pénzt. Ott van a Kockásfülű Nyúl, férjem emlékére. És ott van a bizalom, hogy már elválaszthatatlanok vagyunk, a zongora és én.

Köszönöm édesanyámnak, Czaller Annának, zongoratanárnőmnek, Dr. Sebestyénné Erikának, férjemnek Balogh Istvánnak, Gézának, Pankának, Katának, Darabont Adélnak, Vörös Attilának, hogy lehetővé tették azt, hogy újból legyen zongorám.