A fehér nyúl rejtélye

Kimentem cigarettázni az udvarra. Apuék kertje minden évszakban olyan, mint a varázskert. Legalább hat méter magas a mogyoróbokor, és minden növény azt csinál a kertben, amit akar. Van egy hatalmas fehér nyuszijuk, aki éltes koránál fogva, tiszteletből, már meg is marad. Nyáron, a gyász első heteiben olyan volt ebben a kertben mezítláb sétálni a mindig szabadon kószáló nyuszik között - mert akkor még volt két kicsi nyuszi is -, mintha a paradicsomban sétálgatnék.

A kert most is szép. Csak most más a színe, a léte. Nem zöld és bogárzajos, hanem fehér és vízcsepphangos.

Leguggoltam, hogy ne fázzak annyira - csak egy cigi erejéig. Zenét hallgattam a fülhallgatón keresztül. A zenébe beszűrődött az olvadó hó hangja. Összekuporodva élveztem a hideget, a nyugalmat. Lelkem a hátamra kapaszkodott, mint egy batyu. Félt az élettől, ami ebben a kertben várt rá. Aztán kis idő múlva éreztem, ahogy lelkem árnyéka lassan elenged a szorításból, és kinyílik, felegyenesedik és mély levegőt vesz a friss téli levegőből. Azt a fajtát, ami átmossa a tüdőd. Kihúzta magát. Vonzott a másik felem Lassan felálltam, kiegyenesedtem, hozzá idomultam. Belesimultam magamba. Élek. Újra élek. Testem az ellazult nyugalomban úszott. Szárnyaim lettek. Felnéztem az égre. Vonz... és az ég, mint egy puha, vastag, áthatolhatatlan gát tart szelíden a földön. Csak annyira tart rabságban, ami ahhoz elég, hogy megértsem, boldogságra születtem. Ahogy mindenki.

Jó néha az, ha megérint az élet. Csillámporos ujja hozzám simul, átszaladnak a bőrömre a lét huncut morzsái, aztán a bőröm alá, és összeolvadnak sejtjeimmel. Olyan ez, mint a lágy csiklandozás. Hirtelen kezd el áramlani benned a világmindenség, a boldogság. Hatalom ez... amit Isten adott minden embernek, hogy felülkerekedjen kicsinységén, amit fizikai korlátaink kényszerítenek ránk.

Hatalmas az ember... ha tudja azt, hogy bármire képes. És ehhez a felismeréshez kellenek az ilyen pillanatok.

Múlt, jelen, jövő

Készülődtem édesapámékhoz. Három gyerekem, két vőjelölt. Vittem magammal őket is. A család biztonsága minél nagyobb, annál biztonságosabb.

A szerelemen gondolkoztam. Az, ami a család születésének alapja, mégis külön kezeljük. Ami a gyermek születésének alapja, mégis megtagadjuk, amikor a gyermek megszületik.
Megkaptam ezt a boldogságot, a szerelem boldogságát és biztonságát. Többször is. Az utolsóról azt hittem, hogy örökké fog tartani. Örökké is fog... meghalt.

Persze volt más szerelmem is, egykor. Olyan, ami soha nem teljesült be, vagy épp mindig csak a beteljesülésről szólt. Más irányt vett.
A beteljesületlen szerelem Samer volt. Soha nem láttunk egymást, úgymond pszeudo-férfi volt. Valami mégis összekötött. Zavaros, érthetetlen, de leginkább élhetetlen volt az egész. Egy ócska, nyálas történet. Egy ,,never ending story".
Aznap, amikor meghalt István, abban az órában érkezett egy mail tőle - több, mint egy év után.
Hiányzol. - olvastam meglepődve.
Persze az ember hajlamos arra, hogy felértékelje ezen véletleneket, misztikussággal töltse meg. Persze biztos van benne, hogy úgy mondjam, valami éteri. Mégis - mert a Jóisten azért csak adott egy kis észt - helyén kell kezelni ezeket a dolgokat. Nem kívánok többet látni benne, mint ami valójában. Jó időben jött, mert akkor és ott tovább lökött egy perccel az élet sodrásában. Életben tartott.

Talán túl sokszor voltam szerelmes az életemben. Talán mindig csak egyel többször, mint kellett volna. De ennek köszönhetem Istvánt is, magát a valós, biztonságot és létet adó szerelmet.
Csalódtam már érzésekben, emberekben, szituációkban... még magamban is. De nem baj, az élet majd meghozza a bizonyosság válaszát, idővel. Csak bátornak kell lenni. Látni a múltat, élni a jelent, és tervezni a jövőt. Mindezt teljes szívvel. Nincs más út.
Ám türelem híján ez igen nehéz út. Főleg a nőknek nehéz, mert mi vagyunk azok, akik úgy gondolunk mindenre: adj Uram, Istenem, most, de ha lehet, rögtön kettőt...

Feltételek nélkül szeretni... és szeretve lenni... ez mindenki vágya.
Minden szerelem más, nem összemérhető. Mint a különböző kristályok egy titkos gyűjteményben. Néha elő kell venni, leporolni, emlékezni. Semmiképp sem osztályozni, nagyságrendi, vagy értékbeli sorrendbe rakni. A jelenlegi szerelemmel egyenesen őrültség összehasonlítani. Ilyen ostoba, kicsinyes tettekkel meggyalázzuk a szerelem tényét, és érdemtelenné válunk rá.

Vetették már a szememre, hogy sokat gyönyörködtem egy ilyen emlék őrző szívkristályban, melyek a múlt szépséges szerelmeit őrizték. Mondták, hogy annak bűvöletében élek. Pedig nem.
Ránézek egy ilyen kristályra, és arra gondolok, azt nézem benne, hogy egykor képes voltam annyira szeretni, hogy a kristály tökéletesre sikeredett. Az addigi legtökéletesebbre. Ezáltal egy tökéletes bizonyíték lesz arra, hogy képes vagyok a szerelemre.

Arra gondolok, hogy hol a határa a szerelemnek... hisz a múltbéliek lezárultak valami miatt. Tehát van határa egyes szerelmeknek. Ennél fogva lett pont akkor, pont ott, tökéletes az a kristály - azon a határon.
Tudnom kell, biztosan tudnom kell, hogy hol és mikor lesz az a pillanat, az az önmaga árnyékát átlépő fordulópont, amikor egy ilyen szívkristály nem zárul le szerkezetileg, hanem él és odáig fejlődik, hogy szeretetet sugároz, hosszú évekig, a halálig. Tudnom kell, hogy létezik-e olyan kristály, mely fejlődése nem zárul le soha...
És tudnom kell azt is, hogy hol és mikor lesz emlékekben, hűségben olyan gazdag, hogy láthatóvá válik tőle a jövő?

Ott a lehetőség... de ehhez olyan ember kell, aki, amikor kinyitom a kristályos ládácskámat, velem együtt, fogva a kezemet, örülni tud majd elmúlt szerelmeimnek. Mert látja benne a lehetőséget, hogy ő is, he elég kitartó és elég kitartóan szeret, megtapasztalhatja azt, amit adni tudok.

Nem ördöngösség ez... csak az élet. Reszketni a múltbéli szerelmek miatt... félteni saját törékeny érzéseinket a múlttól... a legnagyobb botorság. Agyon nyomja, elsorvasztja a jelent.
Ugyanez a helyzet a jövővel. Éltem meg olyan pillanatot, amikor minden egy másodperc alatt széthullott, apró, éles üvegdarabként lebegtek körülöttem a szétesett darabok az álló időben... és iszonyatos sebet ejtettek, amikor hozzám értek... Ezek az üvegdarabok voltak egyszerre a múlt emlékei és a jövő reményei.

Nem szabad, és őrültség rettegni a jövőtől. Kiszámíthatatlan. Tudom én, hogy a kiszámíthatatlan dolgokhoz nem lehet - képtelenség, értelmetlenség - az életünket igazítani. Pont ez benne a pláne, ahogy az életben is ez a csodás. Ez maga a kihívás. Csak meg kell érteni természetét.
A jelenhez kell az életünket igazítani. Ahhoz a szeretethez, amit épp akkor, ott megélünk. Akkor nem fogunk félni a jövőtől. Tejesen mindegy, hogy ez a szeretet szerelem, vagy felebaráti szeretet...

A jelen lesz nemsokára a múlt... ezt mindenki tudja, ám kevesen fogják fel. Nem élni meg a jelent - őrültség, hiszen akkor nem lesz múlt... ahogy jövő sem, mert a félelem nem érlel gondolatainkban megélhető jövőt...

Anya lettem, Anyu helyett

Azon gondolkoztam, hogy vajon ki lehet ma édesanyám helyett a műtőben. Az utóbbi három évtizedben nem volt olyan Karácsony, amikor ne dolgozott volna. Mert másnak kicsi gyereke van, mert másnak nagy családja van, mert más-más-más... mert más épp nem ért rá életet menteni, hisz megérdemli a pihenést. Hááááát anyu... nem tudom, hogy igazad volt-e azzal kapcsolatban, hogy a sírban pihenhetsz eleget.

Ez a második Karácsony anyu nélkül. Tavaly ilyenkor a temetésére készültem. Ügyeletből jött egy decemberi reggel... és délután meghalt, egy kicsit. Másnap reggelig várt rám eszméletlenül a kórházban.

Ma, amikor álltunk a gyerekeimmel a fenyőfa mellett, kezünkben a tarka műanyagpohárral amiben bor volt, felsoroltam a jelenlévőket - és plusz egy főt, Patust a vő jelöltet.
Aztán pedig azokat, akik már nem élnek.
Az élők felsorolása nagyjából a következőképp hangzott: Petire, aki alig kíváncsi az anyjára, Esztire, aki képes átaludni a világvége napját, Annára, aki ...... és Anna közbe vágott, hogy: aki szépen pislog,. Gerire, aki nem ismeri a kisebbségi komplexus fogalmát, és imádom ezért, Patusra, aki állandóan mosolyog.
A holtak felsorolásánál igyekeztem a jóra gondolni. Béla bácsira, aki szerette a jó borokat, Anyura, aki szintén szerette a jó borokat, és Istvánra, aki úgyszintén szerette a jó borokat.

Sosem szerettem ,,konyhatürndérkedni", pedig adottak képességeim... minden férjem alaphangon tíz kilót hízott kosztomon. Ezen a Karácsonyon mégis annyira hiányzott a konyha. Sosem hitten volna. bútoraim kiszorították létemből eme helységet. Aztán rájöttem, a konyha, a főzés, maga a család. Legalábbis egy nőnek az. Így, megfogadtam: jövőre mindenfélét megfőzök, mindent, ami lehetséges.

Rögtönzött konyhám az ágyon volt. Leterítettem két konyharuhát, rá tettem a szendvicseknek valót. Rádöbbentem, hogy még rendes késem sincs. Így, délben, a Szent Este előtti utolsó percben, beszereztem egy-két dolgot. Dugóhúzót, villákat, kiskanalakat, tányérokat, és természetesen kést. Hűtő híján a tortás dobozt, a cukrász sütit és az üdítőket az ajtó előtti sámlira raktam. Roppant frappánsnak éreztem magam. Mindenünk meg volt. Ugyan a szoba kicsi, és kerülgetnünk kellett egymást, evésnél pedig a társaság fele a földön ült, úgy éreztem enyém a világ. Peti, a fiam és Geri a vej-jelölt díszítette fel a fát. Anna csinálta a halkrémes és sonkás szendvicset, Eszter pedig drukkolt neki.

Emlékszem a régi Karácsonyokra, amikor picik voltak a gyerekek. Ütem terv volt és stressz. Stresszeltem magam az étel miatt, a sütik miatt, a fadíszítés miatt, az ajándék csomagolás miatt. Most csak mosolygok ezen. Mármint ostobaságomon.
Nem volt varázs... nekem nem, mert halálosan fáradt voltam. Most minden nyugodt volt. Minden időben volt. Minden egyszerű volt - és itt most arra gondolok, hogy egyszerű volt nyugodtnak lenni, szeretni. Együtt csináltunk mindent, kín nélkül. Annak adott teret ez az extrém helyzet, ami a Karácsony lényege. Egy fedél alatt voltunk - több, mint egy év külön élés után - és semmi sem változott. Minden és mindenki a helyén volt. A hangzavar, a nevetés, minden. Értettük egymást, úgy, mint rég. A helyére került minden... csak anyu nem volt...

Aggódtam egy kicsit, hogy szétzilált családom sebei vajon elérhetővé teszik-e azt az életérzést, hogy család vagyunk. Felesleges volt aggódnom.

Voltak pillanatok, amikor számomra megállt az idő. Csak néztem őket, észre sem vették. Láttam őket a gondolatommal gyerekként... és láttam őket felnőttként a szememmel. Az összes szülésem végig pörgött az agyamban. A gyerekkori mosolyuk, hangjuk, csillogó tekintetük. Ez utóbbi most is ott volt.
Biztos sok hibát követtem el, mint anya. De azt tudom, hogy sok mindent jól csináltam... ma láttam. Beért a munka. Az, amit édesanyám végzett, mint nagymama, és az, amit én, mint anya. Ettől felemelőbb és szívszorítóbb érzés nincs a világon. Azért, mert elmúlt a gyerekkoruk, és nem tér vissza soha. Készen lettek az életre. Pedig annyira szép volt értük élni.

És történ valami más is. Felnézhettem ma a fiamra. Fizikailag is, és tudásban is.
Kamaszokhoz mérten - mert hát miről is beszélgessenek teljes odaadással - azt boncolgatták Eszterrel, hogy hogyan lehetséges az, hogy ha egy zombinak levágják a fejét, az a központi idegrendszer nélkül is tovább él és riogat. Minden egyéb idevágó témáról szó esett. A fiam - és ekkor döbbentem rá, hogy tényleg tanul az iskolában - megszólalt: Értsétek már meg, többsejtű eukarióta létforma vagyunk... ez lehetetlen!

Mit mondjak... felakadtak a szemeim a gyönyörtől.

Eszembe jutottak a gyerekkori Karácsonyok. Ugyan nem volt testvérem, de három nagybátyám igen, ahogy azoknak családja. Mama, az én nagymamám... a drága... hatalmasakat főzött. Anyu takarított, nagybátyám faragta a fát a talpba. Eszembe jutott a piros overál, amit kaptam. Sírtam, mert utáltam a piros színt... és kicsi voltam ahhoz - hiába, hogy lánynak születtem -, hogy egy ruhaneműnek örülni tudjak.
Eszembe jutott a háromszor felborult karácsonyfa, ami miután harmadjára is leszédült a helyéről, anyu felemelte a földről, és földhöz vágta - hogy biztosan minden dísz összetörjön, ha eddig még nem tette volna. Higgadt mosollyal emlékszem erre, és akármilyen furcsa, csodásnak tartom, ezt a Karácsonyt is. Mert két napi boldog készülődés után történt mindez...
Édesanyám mindig a tökéletesre törekedett... ezúttal nekem akart tökéletes Karácsonyt. Szerintem akkor nőtt fel, akkor lett anya. És ez - bárhogy is alakult akkor - nagyon jó érzés.
Emlékszem arra, hogy mindig mi, gyerekek kevertük ki a krémet és a sütitésztát. Emlékszem arra, amikor több, mint tízen ültünk egy asztalnál, annak minden varázsával. Arra, hogy az asztal alatt játszottunk... cipőfűzőket kötöztünk össze. Akinek meg nem fűzős volt, papírból csináltunk sarkantyút.
Emlékszem a vacsora utáni ücsörgésre, mert senki nem tudott mozdulni. Emlékszem a zsúfolt éjféli misére, és arra, hogy vártuk az ünnepi filmet a tévében. Egyszer a Kék madár volt. Nagyon tetszett.
Emlékszem arra a napra, amikor a Kívánságműsor ment a tévében, és akkor díszítettük a fát. Azért emlékeszem rá, mert különleges lélekjátékot játszottam: fogok-e húsz év múlva emlékezni erre a pillanatra, amikor a gömböt tartom a kezemben és akasztom fel a fára?
Úgy gondoltam akkor, hogy ha tudatosan koncentrálok, hogy ez a pillanat bármikor felidézhető legyen, vissza tudom majd játszani később... mint egy rövid filmet. Ahogy a hozzá tartozó érzéseket is. A kísérlet sikerült. Emlékszem a gömbre, arra a pár pillanatra, arra az életérzésre.

Gyerekeimtől ma csodás ajándékot kaptam. Készült egy kép Zebegényben, a Kilátónál, édesanyámról és a róluk. Az egyik kedvenc képem. És a utolsó, amin anyu és a három gyerek együtt szerepel, csak ők négyen szerepelnek rajta. Velem szemben van most ez a kép, egyszerű, fa keretben. A szeretet keretében.

A mi családunk matriarchális. Gyerekkoromban a nagymamám volt a rangidős. Aztán édesanyám. Most én lettem. Épp, most döbbentem rá erre.  Ahogy arra is, hogy dolgom van. Az, ami az övék is volt.
Jófajta munka ez, csak fel kell nőnöm a feladathoz. A képességek és a lehetőség adott.

Azt kívánom mindenkinek, ezen a különleges éjszakán, hogy ismerje fel életének feladatát. És érezze az utat, amin járnia kell. Úgy, ahogy velem történt ez, ma, Szent Este.

2012. december 24.

Az érintés

Ma csak az éppen aktuális napról tudok írni… bár még nincs vége. Nehezen is kezdődött, így nehéz, fajsúlyos volt folyománya is. Furcsa, de kellő méltósággal veszem minden reggel tudomásul, hogy atomjaira hullott az életem. A mértékletesség elve szerint, minden nap egy atomot próbálok a helyére rakni. Lassan és biztosan építkezem. Vannak segítő pillanatai, amiknek zamata újra visszacibál a valóságba, mint egy hirtelen jött lágy tangó. Abból az álomvilágból cibál vissza, higgadtan mosolyogva, melyben alapjáraton érzed magad biztonságban. Helytelenül. Mert nem élsz valójában.

A mai napon is, kaptam ilyen pillanatokat. Kézcsókot, szép szavakat, melyek átöleltek. És mosolyt kaptam. Azt az érzést, hogy ott és akkor szükség van rám. Fontos ezt tudni, fontos ezzel néha szembesülni.

Azt mondják, az ember számára létfontosságú az érintés. Legyen az bármilyen jellegű… akár baráti, akár érzéki. Újra megtapasztaltam, szó szerint a saját bőrömön, hogy ez valóban így van.

Két kísérletről hallottam, ami ezt – én úgy nevezem, az élet éltető folyamatát - alá támasztja. De megélni más...
Az egyik egy árvaházban történt, véletlenül. A dajkák észrevették, hogy a terem első ágyában alvó baba valami miatt mindig jobban fejlődik. Cserélgették az első ágyban őket, az árvákat egy darabig, és próbáltak rájönni, hogy mi miatt történik mindez. Aztán egy véletlen folytán rájöttek. Az éjszakai takarítónő minden éjjel az első ágyban alvó gyereket magához ölelte, és ringatta, énekelt neki.

A másik kísérlet érdekesebb. Két letépett falevelet rakott egy ember egymás mellé. Az egyiket minden nap kézbe vette, és beszélt hozzá. A másikat hanyagolta. Az a levél, amit minden nap kézbe vett, sokkal később kezdett elszáradni.

Energiákkal töltődtem fel ma, csupán csak egy kézcsóktól, egy érintéstől, amitől szebb lett a hó látványa. Aki ismer, tudja, hogy nem szeretem a hó látványát, a telet, mert halott és hideg. Olyan vagyok, mint a darázs… amint 15 Celsius alá esik a hő, lelassulok.

Szóval… az érintés… amikor a bőrödet csókolják, valójában lelkedet csókolják. Meditatív állapotba kerültem, könnyű voltam, lebegtem. A szeretettség érzésében. Persze a hiúságomnak is jót tett. És az önbecsülésemnek is. Ezek mind-mind mulandó és gyarló dolgok. Mégis mosoly van az arcomon. Nyugodt, huncut, életet tudó mosoly. 
Hó!!! Ess!!!

Fontos az érintés. Fontos az ölelés. Amikor Csepelről – Istvánnal közös otthonunkból – költöztem, el kellett mennem a boltba ragasztószalagért. Szakadt a nyári zápor. A helyi bolt előtt pár hajléktalan ült az eresz alatt. Cigarettát sodortak, jókedvvel, harsányan. Amikor kijöttem a boltból, megtorpantam. Egy pillanatra elgondolkoztam, és vissza mentem a boltba. Vettem egy jófajta bort. Kimentem, elmondtam nekik, hogy három olyan embert veszítettem el egy év leforgása alatt, akik életem vázai voltak... és akik szerették a bor varázsát. Kértem, megkértem őket, hogy igyák meg azt az üveg bort az ő egészségükre. Igyák meg, hogy melegítse lelküket a hűvös nyári záporban.
Akkor a hozzám legközelebb álló hajléktalan átölelt, magához szorított. Az a fajta ölelés volt ez, amire számítasz, mert szükséged van rá. Olyan fajta, amelyiknél automatikusan tárod a másik felé a karod. Csendben potyogtak a könnyeim. Bor helyett, lélekmelegítőként.
Bár életem eme rövid és furcsa epizódjának sok arra járó volt szemtanúja, nem zavart. Élveztem az ölelést. Mert őszinte volt.

Azt hiszem, ilyen esetekben – amikor az érintés őszinte és ösztönös, mint a napraforgó mozgása a nap felé – képes vagyok arra, hogy teljes és tiszta szívvel élvezzem az életet.

Köszönöm a meleg szívű hajléktalanoknak az ölelést és köszönöm a mai napi érintést is. Tiszta, éltető víz volt a lelkemnek mindkettő.