Múlt, jelen, jövő

Készülődtem édesapámékhoz. Három gyerekem, két vőjelölt. Vittem magammal őket is. A család biztonsága minél nagyobb, annál biztonságosabb.

A szerelemen gondolkoztam. Az, ami a család születésének alapja, mégis külön kezeljük. Ami a gyermek születésének alapja, mégis megtagadjuk, amikor a gyermek megszületik.
Megkaptam ezt a boldogságot, a szerelem boldogságát és biztonságát. Többször is. Az utolsóról azt hittem, hogy örökké fog tartani. Örökké is fog... meghalt.

Persze volt más szerelmem is, egykor. Olyan, ami soha nem teljesült be, vagy épp mindig csak a beteljesülésről szólt. Más irányt vett.
A beteljesületlen szerelem Samer volt. Soha nem láttunk egymást, úgymond pszeudo-férfi volt. Valami mégis összekötött. Zavaros, érthetetlen, de leginkább élhetetlen volt az egész. Egy ócska, nyálas történet. Egy ,,never ending story".
Aznap, amikor meghalt István, abban az órában érkezett egy mail tőle - több, mint egy év után.
Hiányzol. - olvastam meglepődve.
Persze az ember hajlamos arra, hogy felértékelje ezen véletleneket, misztikussággal töltse meg. Persze biztos van benne, hogy úgy mondjam, valami éteri. Mégis - mert a Jóisten azért csak adott egy kis észt - helyén kell kezelni ezeket a dolgokat. Nem kívánok többet látni benne, mint ami valójában. Jó időben jött, mert akkor és ott tovább lökött egy perccel az élet sodrásában. Életben tartott.

Talán túl sokszor voltam szerelmes az életemben. Talán mindig csak egyel többször, mint kellett volna. De ennek köszönhetem Istvánt is, magát a valós, biztonságot és létet adó szerelmet.
Csalódtam már érzésekben, emberekben, szituációkban... még magamban is. De nem baj, az élet majd meghozza a bizonyosság válaszát, idővel. Csak bátornak kell lenni. Látni a múltat, élni a jelent, és tervezni a jövőt. Mindezt teljes szívvel. Nincs más út.
Ám türelem híján ez igen nehéz út. Főleg a nőknek nehéz, mert mi vagyunk azok, akik úgy gondolunk mindenre: adj Uram, Istenem, most, de ha lehet, rögtön kettőt...

Feltételek nélkül szeretni... és szeretve lenni... ez mindenki vágya.
Minden szerelem más, nem összemérhető. Mint a különböző kristályok egy titkos gyűjteményben. Néha elő kell venni, leporolni, emlékezni. Semmiképp sem osztályozni, nagyságrendi, vagy értékbeli sorrendbe rakni. A jelenlegi szerelemmel egyenesen őrültség összehasonlítani. Ilyen ostoba, kicsinyes tettekkel meggyalázzuk a szerelem tényét, és érdemtelenné válunk rá.

Vetették már a szememre, hogy sokat gyönyörködtem egy ilyen emlék őrző szívkristályban, melyek a múlt szépséges szerelmeit őrizték. Mondták, hogy annak bűvöletében élek. Pedig nem.
Ránézek egy ilyen kristályra, és arra gondolok, azt nézem benne, hogy egykor képes voltam annyira szeretni, hogy a kristály tökéletesre sikeredett. Az addigi legtökéletesebbre. Ezáltal egy tökéletes bizonyíték lesz arra, hogy képes vagyok a szerelemre.

Arra gondolok, hogy hol a határa a szerelemnek... hisz a múltbéliek lezárultak valami miatt. Tehát van határa egyes szerelmeknek. Ennél fogva lett pont akkor, pont ott, tökéletes az a kristály - azon a határon.
Tudnom kell, biztosan tudnom kell, hogy hol és mikor lesz az a pillanat, az az önmaga árnyékát átlépő fordulópont, amikor egy ilyen szívkristály nem zárul le szerkezetileg, hanem él és odáig fejlődik, hogy szeretetet sugároz, hosszú évekig, a halálig. Tudnom kell, hogy létezik-e olyan kristály, mely fejlődése nem zárul le soha...
És tudnom kell azt is, hogy hol és mikor lesz emlékekben, hűségben olyan gazdag, hogy láthatóvá válik tőle a jövő?

Ott a lehetőség... de ehhez olyan ember kell, aki, amikor kinyitom a kristályos ládácskámat, velem együtt, fogva a kezemet, örülni tud majd elmúlt szerelmeimnek. Mert látja benne a lehetőséget, hogy ő is, he elég kitartó és elég kitartóan szeret, megtapasztalhatja azt, amit adni tudok.

Nem ördöngösség ez... csak az élet. Reszketni a múltbéli szerelmek miatt... félteni saját törékeny érzéseinket a múlttól... a legnagyobb botorság. Agyon nyomja, elsorvasztja a jelent.
Ugyanez a helyzet a jövővel. Éltem meg olyan pillanatot, amikor minden egy másodperc alatt széthullott, apró, éles üvegdarabként lebegtek körülöttem a szétesett darabok az álló időben... és iszonyatos sebet ejtettek, amikor hozzám értek... Ezek az üvegdarabok voltak egyszerre a múlt emlékei és a jövő reményei.

Nem szabad, és őrültség rettegni a jövőtől. Kiszámíthatatlan. Tudom én, hogy a kiszámíthatatlan dolgokhoz nem lehet - képtelenség, értelmetlenség - az életünket igazítani. Pont ez benne a pláne, ahogy az életben is ez a csodás. Ez maga a kihívás. Csak meg kell érteni természetét.
A jelenhez kell az életünket igazítani. Ahhoz a szeretethez, amit épp akkor, ott megélünk. Akkor nem fogunk félni a jövőtől. Tejesen mindegy, hogy ez a szeretet szerelem, vagy felebaráti szeretet...

A jelen lesz nemsokára a múlt... ezt mindenki tudja, ám kevesen fogják fel. Nem élni meg a jelent - őrültség, hiszen akkor nem lesz múlt... ahogy jövő sem, mert a félelem nem érlel gondolatainkban megélhető jövőt...