Mindenki
emlékszik élete első csókjára. A szerencsésebbek annak a nevére és
személyére is, akitől kapta. Én nem vagyok ilyen szerencsés.
Minden
lány erre a pillanatra vár… minden lány készül rá. Vártam rá, de nem
készültem. Éreztem a csók fogalmát, de sosem raktam össze a fejemben
milyenségét. Váratlan és kegyetlen volt. Mert hirtelen nőttem fel az
érzéshez. Ezt ellensúlyozta lágysága, spontaneitása és őszintesége.
Kulcs
híján, sétálni kényszerültem felfoghatatlanul rövid miniszoknyámban a
háztömb körül. A közeli kis téren Mária napi búcsú volt, annak minden
hangjával, zajával, illatával. Harsány bolondozni vágyás hívott arra a
térre. Kíváncsiság, hogy hogyan mulatnak a felnőttek, a nagyok, az
idegenek.
Hamar
akadt kísérőm a nézelődésben. Sanyinak hívták. Szőke göndör haja volt,
hosszú szempillája, őszinte, tanulatlan szeme. Mégis lágyan terelt a pad
és a csók felé, mely precíz módon volt megtervezve gondolataiban.
Nedves és forró volt. Törekvő, de mégis bizonytalan. Pont csak annyira, amennyire egy 17 éves fiú törekvő és bizonytalan.
A
csók utáni pillanatok szégyenlős derűbe burkolóztak. Titok volt, hogy
első csókos voltam. Egyszerre nyílt ki a világ, az érzés, a vágy. A
mimóza levelei záródnak így össze, ahogy én megnyíltam. Sorban minden
női szirmom életre kelt, és kíváncsian fordult az ég felé, vágyva a
váratlant újra és újra.
Életkedvem támadt a semmiből, a felnőtt létre. Pont jó időben, pont jó helyen, pont úgy, ahogy kellett.
A
boldogság arcul ütött, és feleszméltem milyenségemre. Nő lettem. Nő,
aki vágyik a férfi szeretetére. Minden eldőlt. Egy pillanat alatt. A
jövőm is. Erre születtem. Mint minden nő.
Szerelmes lettem a csókba. Szerelmes lettem a lélekcserébe.
Sanyival
másnap is találkoztam. Elkezdtem megismerni Isten azon eszközét, aki
ezt a varázst megmutatta nekem. Édesanyámat pedig a frász kerülgette,
joggal. A csók estéjén – és kulcs híján – miniszoknyában másztam át a
kerítésen. Nem volt bennem szégyenérzet… valójában csak a csók volt
bennem, amikor átemeltem Sanyi és a közeli buszmegálló népei előtt a
lábam a kerítésen. Fehér bugyi volt rajtam. A fehér jó szín. Tiszta,
szűzies, naiv. Ez aggasztotta anyámat.
A
következő randevú már iskolaidőre esett, így én nem mehettem el.
Sírtam. Zokogtam. A falnak támaszkodtam, hogy érezzem, a fájdalmon kívül
is van világ. Nem tudtam Sanyi teljes nevét. Miért is tudtam volna.
Annyi más megbeszélni valónk volt.
Sanyi eltűnt, én pedig ott maradtam a csókkal, a nőiességemmel, a vággyal.
Mindig
próbáltam őt megkeresni. Mindig próbáltam őt megtalálni. Csak azért,
hogy megköszönjem neki női létem kezdetét. Sosem akadtam a nyomára. De
ott maradt a csók, ami váratlan, nedves, és forró, még most is. A csók,
aminek véget nem érő zenéje a mai napig hív és csalogat, szükségszerűen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése