Első könyvem :) Ízelítő a Publio oldalán, közvetlenül a könyv alatt: Olvasson bele könyvünkbe :)

Ajánlom a gyermekmolesztálóknak, erőszaktevőknek, hogy tudják, utánuk is van élet. Ajánlom férjeknek és feleségeknek, szülőknek, mielőtt nagyot hibáznának

Az elveszett gyerekek könyve ez, legyen valóban gyerek, vagy csak egy felnőtt, akit ezzel a jelzővel illetnek. Egy írás, ami arról szól, hogy bármikor bárki elveszhet, mert a világ túl nagy… és bármikor bárki újra a világ része lehet, mert az emberi hit is elég nagy. Egyszer csak eljön az a pillanat, amikor ítéletet mond az ember, saját magáról, számba veszi hibáit. Nem a kicsiket, hanem azokat, amik romba döntötték, döntik a családját. Érdekes meglátás: az a hiba, amit elkövetsz, és nem tanulsz belőle – ugyanis azt teljesen felesleges volt elkövetned. Egyébiránt, mi a hiba meghatározása? Az ember, maga. És az a történés, ami tovább rugdos a tanulás folyamatában. Az irományról annyit kell tudni, mielőtt az olvasásába belekezdesz, hogy célja nem az volt, hogy bárkit is megalázzak. A cél az volt, hogy egy fejlődési folyamatot írjak le, olyan szavakkal, amik arra a folyamatra jellemzőek. Nem igazságokat írtam le, hanem az én igazságaimat. Ami nekem igazság, az neked hazugság. Minden csak nézőpont kérdése. A könyv rólam szól, és nem a bűnösökről, nem a világ bűnéről, nem a vádaskodásról. Hanem a fejlődésről…

Ebook és nyomtatott könyv formátum, 160 oldalon, magyar nyelven érhető el.

Crazy Child

Őrültek a kamaszok. Maguknak akarják a Napot, a Holdat, a Csillagokat... hisz a Föld már meg van. Birtokolják, szeretettel, gyűlölettel, ésszel, ösztönnel. Az ő energiájuk tartja mozgásban a Földet. Bármit tesznek, érzelmeket váltanak ki, energiát, hatalmasat, észbontót.

Bebújtam lányom mellé, a takaró alá. A hideg lábamat hozzá nyomtam az övéhez. Megsimogattam a haját, ami szétterült teljes és hirtelen szőkeségével a párnán. Néztem őt. Mozgott a szája. Foszlányokat értettem csak a mondatokból. Hangsúlyokat, érzéseket. Beszélt, beszélt, beszélt... mosolygott. Néztem pisze orrát, csacsogó, kicsi ívelt száját, amivel gyerekkorában is karattyolt napestig. Személyiség lett. Felnőtt. Mégis a gyereket láttam benne. Érzelmeket láttam az arcán, hasonlókat, mint gyerekkorában. Nem... ugyan azokat. Egy takaró alatt voltunk, egy család voltunk. A takarón kívül rekedt a rideg világ.

Tíz évvel ezelőtt aludtam utoljára, hosszú idő után édesanyámmal egy ágyban. Világfájdalom volt bennem. Összegömbölyödve sírtam, mint gyerekkoromban. Egymással szemben feküdtünk a takaró alatt. Kezével simogatta a homlokomat, míg álomba sírtam magam. Nem beszélt, csak nézett. Érzelmeket látott az arcomon... azokat, amiket gyerekkoromban. Ugyan azokat. Egy takaró alatt voltunk, egy család voltunk. A takarón kívül rekedt a rideg világ.

Húsz percet töltöttem el vendégségben lányom takarója alatt. Aztán elballagtunk a boltba, és chipszet, mexikói mártást, ketchupot vettünk. Családi szóhasználat szerint ,kurvultunk'... a chipsz és kóla tiltott dolog nálunk... ilyet csak a rossz emberek esznek-isznak... akik rosszat akarnak a világnak és maguknak... Jó volt kicsit rossznak lenni... jó volt kicsit ellentmondani elveinknek... illetve elveimnek, ami szerint gyerekeimet neveltem. Két gyerek voltunk... Hazafelé, az utcán hideg volt, minket mégis fűtött az összetartozás. Nem kellett gondolkozni a szavakon, nem kellett megfelelni, csak létezni. Filmet néztünk. Jó volt csendben maradni, és rágcsálni. Semmit tenni. Egymás közelsége újra indította család kollektív tudatát. Megéltük ezt a napot. Meg kellett élnünk ezt a napot. Túl sokáig voltunk egymástól távol.

Húsz évvel ezelőtt, meglátogattam édesanyámat. Egy éve nem láttuk egymást. Mosott. Ott álltam a fürdőszoba előtt egy virággal. Percekig néztük egymást. Fényes lett a szeme a sós létől, amit könnynek neveznek. Elindult a szoba felé. Kinyitotta nagymamám szekrényét, és benyúlt a ruhák alá. Egy hálós valamit vett elő... valami kórházi kötöző anyag volt, ami jól mutatott sálnak is... tudta, hogy a sál a gyengém... bármit a nyakam köré tekerek, amit lobogtathatok. A kezembe nyomta... belenézett a szemembe. Átöleltük egymást... sírtunk. Egymás közelsége újra indította család kollektív tudatát. Megéltük ezt a napot. Meg kellett élnünk ezt a napot. Túl sokáig voltunk egymástól távol.

Hiányzik az, hogy gyerek legyek. Hiányzik az, hogy anya legyek. Bárkinek a gyereke, bárkinek az anyja. Sok anyát akarok. Sok gyereket akarok. Mert  a világ ellen csak az anyai simogatás véd meg... és a közelség, és a takaró, ami kirekeszti a világot.

Dark Road

Valamikor tavaly decemberben elindultam egy úton. Két tévút, néhány generált érzelmi körtánc, néhány - ahogy János mondaná - elmeszökkenés után, egy szédületes és lealázó buli, néhány lélekölő minőségű, kocsiban elnyálazott smár után már tudom, hogy mi az utam.

Hűvösvölgy, álmaimban, az idill helye. Tündérmesék valósága, valóságok tündérmeséje. Maga az élet, rengeteg fával, melyek kérgében ott volt, van, és lesz mindig anyám gyerekkora. Az Ördög-árok, melynek vize az Örök Élet vizével egyenlő az emlékeimben. Ott van annak a hatalmas csodának a kicsi erdeje, melyről szebben meséltek nekem gyerekkoromban, mint bármilyen más meseírók bármely más meséjét.
A hűvösvölgyi mese anyám szívéből jött. Személyes volt története, személyes lett értéke, ami semmi más értékével nem ért fel.
Nem volt benne boszorkány, sárkány, abszolút rossz. Nem volt benne drámai feszültség és csúcspont. Maga a mese volt. A katarzis, elejétől a végéig, mert ismertem a szereplőket. Minden fontosat tudtam róluk. Azt, hogy ki szeretett pipadohányt rágcsálni, kinek mi volt a gúnyneve, ki kit utált vagy szeretett. Szó sem esett arról, hogy szegény volt-e vagy gazdag, milyen volt a háza, sem arról, hogy milyen magas. Bölcsen tette anyám, hogy csak a lényeget láttatta meg velem: az ember viszonyát a másik emberhez. Más volt akkoriban az ember szó jelentése, és ezt megértettem, magamévá tettem azokból a mesékből.

Sosem laktam ott, mégis mindig az otthont jelentette. Kevésszer jártam ott, mégis minden zugát ismerem. Mintha megörököltem volna anyámtól az emlékeket, a nyugodt zugokat, a kedélyes titkokat. Talán még most is, a fák között, a Balázs vendéglő teraszán viháncolnak az egykor ott lakott emberek lelkei.
Hűvösvölgy az egyszerű emberek egyszerű életérzésének elegáns otthona. A lángosos zsírban tocsogó süleményei sem riasztottak vissza attól, hogy a legjobb helynek érezzem a világon. Talán azért, mert ott még nem sírtam, ott még sosem voltam bánatos, ott mindig nevetős biztonságban voltam.
Amikor Nagyrétre mentünk, az ösvény szélén, a gyermeki száj számára elviselhetetlenül fanyar somot szedtünk. Végre, bármilyen irányba, bármilyen hosszan elszaladhattunk biztonsággal. Közeledve a szabadság felé, haladva az ismerősbe. Énekeltünk ,torkunkszakadtából', senkit nem zavarva. Ott, és és csakis ott, természetes volt a jókedv. Akik kísértek minket, újra megélték a gyermekkor biztonságának csodáját, percről percre, méterről méterre. Felnőttjeink felnőttségének árnya, ott maradt a villamosmegállóban, mert nem kapott vízumot erre a helyre. Ki volt tiltva, kozmikusan, bölcsen, örökre.

Amikor Istvánnal a hűvös-völgyi addiktológiára mentünk, a remény helye lett. Minden alkalommal, amikor dolgunk volt az orvosnál, valaki leemelte vállunkról az elmúlt húsz év őrületének batyuját. Tudjátok, azt a batyut, amit mindenki cipel, amit jobb esetben tapasztalatnak, rosszabb esetben saját keresztjének nevez az ember. Szóval, ez a batyu, mindkettőnk válláról eltűnt... talán az angyalok emelték le, hogy könnyebb legyen őszintének lenni az addiktológus előtt...
A lángos émelyítő zsírossága ugyan az maradt, és mint mindig, újból és röhögve megfogadtam, hogy soha többet nem eszem abból a szarból. A nap ugyanúgy sütött minden alkalommal, bele a szemembe, annak közepébe. A nap sugara ott az élet reményét jelentette, jelenti, és jelenteni fogja. Fáj a sok napfénytől a szemed, mert azt akarja Isten, hogy fájjon. Hogy tudd: itt és most élsz, a többi csak smafu. Amíg nem jártál ott, ostoba módon észre sem veszed a nyilvánvalót: élni jó. Élni, nyitott szemmel, meglátva azt, ami fontos és számít.

Van ott egy gyermekvasút. Egyszer ültem rajta, valamikor nagyon régen. Nyári nap volt, sok felnőtt és sok gyerek várta a kánikulában a lehetőséget, hogy feljusson rá. Kellemetlen volt a tömeg, utáltam, hogy millió idegen emberrel kell megosztani az én nagy élményemet, a vonatocskán utazást. Hangosan kívántam el őket a francba. Közönségesen hangosak voltak, nem hallottam tőlük a kerekek kattogását. Nem éreztem a becsapódó szelet, mert azt felfogták testükkel. Viháncolva nevették el az én átszellemült örömömet. Kicsiként, mindent ihletetten akartam megélni, főleg az olyan dolgokat, amikre csak ritkán adódott lehetőségem. Vádoltam őket azzal, hogy, nem tudják élvezni a kicsi vonat kötött pályás keringőjét, a kicsi erdőben. Az én erdőmben, a mesevilágomban.

Sosem tudtam ,köpőcsövezni'. Hűvösvölgy tanított meg rá, most, felnőttként. Az első nyálas papírgalacsin becsapódási pontja egy étterem kerthelyiségében, egy idősebb, magányos hölgy tarkóján volt. Véletlenül, mert sosem voltam pimasz, csak rossz célzó. A második a lányom arcán. Vihogtunk. Szégyentelen voltam... és jó volt ilyennek lenni. Rosszcsont voltam és gyerek. A álomvilágomban.
Becsaltam gyerekeimet is az anyámtól megörökölt csodák erdejébe. Láttattam valamit ragyogásából, egy töredéket, egy apró morzsácskát, mely kicsinysége ellenére mégis olyan fényes szikrákat hányt, ami meggörbítette a teret, és lehetővé tette az időutazást. Nem csak nekem... a gyerekeimnek is.

Anyám meghalt. István meghalt. Én élek. Most újra szembejött velem Hűvösvölgy. Életet adó valóság meséjével. Az erejével.
Ott lesz anyám, az édes, az összes mesével. Ott lesz lénye, amiben én szabadon sétálhatok, míg le nem megy a nap.
Ott lesz István élni akarásának összes apró, Hűvösvölgyben ragadt foszlánya.
Mutatja nekem az utat, hogy biztonságban elérjek a nyugalmas és valódian megélt életbe.
Mi élők, a kisvasút egyik vagonjában leszünk, és méterről méterre, a vasúti kerekek kattogásainak ütemére együtt fogunk nevetni, lélekkel fogunk örülni a boldogságnak, amit még ez az élet nyújthat számunkra.

Sötét, nehéz út vezet Hűvösvölgy kapujáig, odáig, ahol a villamosmegállóban hagyjuk majd, ugyanúgy, mint szüleink, a felnőtt létünket. Ahol leemelik hátunkról azt a bizonyos batyut.
Gondolom, mindenkinek van batyuja, keresztje, ha úgy jobban tetszik. Ahogy van ilyen útja, ilyen biztonságot jelentő élettere is.
Csak remélni tudom, hogy van...

Rohanás a boldogságba

Elhagytam a gyerekeimet. A gyerekeim elhagytak engem. Valamikor másfél éve. A férfi a férjem lett. Azért, mert szívemben tartotta az anyaság lehetőségét, amit miatta vesztettem el. Hitte, hogy minden megadatik, csak akarni, tenni kell érte. És szeretni. Nem ígéret volt, hanem munka, sok munka, az amit a szavak mögé rakott. Házikó, kert, családi ebédek... hely, emberek, amik, akik még nincsenek az életemben. Álmom volt, de túl törékeny volt ahhoz, hogy megvalósuljon. Olyan törékeny, mint maga az ember. Mint a férfi, akinek egyik percben még dobogott a szíve, a másikban pedig már nem. Összetört egy test, és összetört egy földi lélek. Az enyém. Néha felnézek az égre, és látom a sebesség lehetőségét. Olyan sebességét, ami elvette tőlem őt, olyan sebességét, amire csak egy testen kívüli lélek képes, olyan sebességét, aminek szele messze repítette tőlem az álmaimat.

Borért mentük. Kellett neki az normális, üzemszerű lét fenntartásához. Nyár este. Csillagokkal. A boldogság, az egymásban élés, az egylelkűség burkában ballagtunk haza. Mosolyogtunk. Mindig mosolyogtunk. Megállt. Letette a két üveget a járdaszegély szélére. Megfogta a két kezemet. Rám nézett. Meg akart győzni. Győzni akart. Természetét akarta legyőzni. Rabságát akarta legyőzni. Szabadságot akart az alkohol rabsága helyett.

Fussunk! - mondta - Olyan nagy kedvem van futni! - mosolyogta az a szemeimbe. Felkapta a két üveg bort, bal kezével szorította, jobb kezével pedig az én kezemet. Hittem, hogy az én kezemet erősebben. Megindult, erővel. Magával rántott mosolygós akarata. Belezuhantam az ő rendszerébe... bal, jobb, bal, jobb... egyre gyorsabban. Egyre nagyobb léptekkel. Repültem, ahogy a fekete, bokáig érő, csipkével díszített szoknyám. A mosoly nevetés lett. Fejem hátra hajtottam, élveztem, ahogy erejével megránt, és nagyobbat tudok lépni lábaimmal, mint valaha. Az esti és nyári szél szétnyílt előttem... előttünk. Elfogyott a járda, elfogyott az éj, elfogyott a világ. Csak mi voltunk. Mi voltunk a világ. Mi voltunk az éj. A boldog éj voltunk. A csillagok belezuhantak az arcunkba... csiklandoztak. Szívkacaj és boldogság voltunk. Lélek voltunk. Egymásban. A tökéletes pillanat. A pillanat, amikor megálltunk egymás mellett. Bal kezében a bort fogta, jobb kezében az én kezem. Hittem, hogy a kezemet erősebben.

A sebesség szabadsága vette el tőlem őt. A szabadság sebessége vette el az álmaimat... már szabad vagyok. Egy test, egy lélek. Dönthetek sorsomról. Egyedül.

Érzem, ahogy repül a fekete, bokáig érő csipkeszoknya... úszik a világ felett, mert én futok. Rohanok. A boldogságba. Mert úgy döntöttem. Egyik kezem szabad... a másikat fogja valaki, és húz. Az életbe. Vissza a gyerekeimhez, egy másik álomba, másik tervbe. Remélem hosszú lesz a járda, és erősen fogja a kezem, míg elérek a végéig, míg elfogy a világ. És remélem, együtt nevet majd velem... csak annyira, hogy átjárja az nyári, esti szél a tüdőm.

Az első csók

Mindenki emlékszik élete első csókjára. A szerencsésebbek annak a nevére és személyére is, akitől kapta. Én nem vagyok ilyen szerencsés.

Minden lány erre a pillanatra vár… minden lány készül rá. Vártam rá, de nem készültem. Éreztem a csók fogalmát, de sosem raktam össze a fejemben milyenségét. Váratlan és kegyetlen volt. Mert hirtelen nőttem fel az érzéshez. Ezt ellensúlyozta lágysága, spontaneitása és őszintesége.

Kulcs híján, sétálni kényszerültem felfoghatatlanul rövid miniszoknyámban a háztömb körül. A közeli kis téren Mária napi búcsú volt, annak minden hangjával, zajával, illatával. Harsány bolondozni vágyás hívott arra a térre. Kíváncsiság, hogy hogyan mulatnak a felnőttek, a nagyok, az idegenek.

Hamar akadt kísérőm a nézelődésben. Sanyinak hívták. Szőke göndör haja volt, hosszú szempillája, őszinte, tanulatlan szeme. Mégis lágyan terelt a pad és a csók felé, mely precíz módon volt megtervezve gondolataiban.

Nedves és forró volt. Törekvő, de mégis bizonytalan. Pont csak annyira, amennyire egy 17 éves fiú törekvő és bizonytalan.

A csók utáni pillanatok szégyenlős derűbe burkolóztak. Titok volt, hogy első csókos voltam. Egyszerre nyílt ki a világ, az érzés, a vágy. A mimóza levelei záródnak így össze, ahogy én megnyíltam. Sorban minden női szirmom életre kelt, és kíváncsian fordult az ég felé, vágyva a váratlant újra és újra.

Életkedvem támadt a semmiből, a felnőtt létre. Pont jó időben, pont jó helyen, pont úgy, ahogy kellett.

A boldogság arcul ütött, és feleszméltem milyenségemre. Nő lettem. Nő, aki vágyik a férfi szeretetére. Minden eldőlt. Egy pillanat alatt. A jövőm is. Erre születtem. Mint minden nő.

Szerelmes lettem a csókba. Szerelmes lettem a lélekcserébe.

Sanyival másnap is találkoztam. Elkezdtem megismerni Isten azon eszközét, aki ezt a varázst megmutatta nekem. Édesanyámat pedig a frász kerülgette, joggal. A csók estéjén – és kulcs híján – miniszoknyában másztam át a kerítésen. Nem volt bennem szégyenérzet… valójában csak a csók volt bennem, amikor átemeltem Sanyi és a közeli buszmegálló népei előtt a lábam a kerítésen. Fehér bugyi volt rajtam. A fehér jó szín. Tiszta, szűzies, naiv. Ez aggasztotta anyámat.

A következő randevú már iskolaidőre esett, így én nem mehettem el. Sírtam. Zokogtam. A falnak támaszkodtam, hogy érezzem, a fájdalmon kívül is van világ. Nem tudtam Sanyi teljes nevét. Miért is tudtam volna. Annyi más megbeszélni valónk volt.

Sanyi eltűnt, én pedig ott maradtam a csókkal, a nőiességemmel, a vággyal.

Mindig próbáltam őt megkeresni. Mindig próbáltam őt megtalálni. Csak azért, hogy megköszönjem neki női létem kezdetét. Sosem akadtam a nyomára. De ott maradt a csók, ami váratlan, nedves, és forró, még most is. A csók, aminek véget nem érő zenéje a mai napig hív és csalogat, szükségszerűen.

Élő kavicsok

Gyerekkoromban volt egy bakelit mese lemezem. Volt rajta egy mese, nem tudom már a címét. Viszont emlékszem pár mondatra belőle.

Amikor a nap sírt, könnyei sárga kavicsokká lettek, és lehullottak a földre. És amikor a hold sírt, könnyei fehér kavicsokká lettek, és lehullottak a földre. Gyönyörű szavak. Szerelmes mese volt ez. Hisz a nap a férfi, a hold a nő.

Kavicsok, kövek, amik végig kísérik az ember életét. Ott vannak mindenhol, és mi csak tiporjuk őket, kedvünk szerint. Néha megakad egy-egy szép darabon a szemünk. Szerencsések, ha kiemeljük őket a többi kavics közül. Aztán polcra rakjuk, porolgatjuk egy darabig. És egy idő után eltűnnek. Én dobozban tartom a köveimet. Mert mindnek története van.

Gyerekkorom óta imádom a Dunát. Nézni, szagolni, érezni. Olyan, mint egy hű társ. Mindig meghallgat, némán, méltósággal. Temetője bánatomnak, éltetője boldogságomnak. És tele van a partja kaviccsal. Melyeken taposhatunk.

Apám mutatta meg először a kavicsok létét. Gyűjtögette őket, színenként és nagyságonként, üvegekben, zacskókban. Egy idő után már én is rutinos gyűjtő voltam. Neki segítettem. Együtt töltött idő volt apámmal… Én, ő és a kavicsok… a Duna… Zöld kavicsból van a világon a legkevesebb, aztán pirosból. És az anyaga sem mindegy… vannak hétköznapi sárga és fehér kavicsok, amik mégis szebbek, mint a többi. Mozaikot csinált belőle. Egy delfinen hárfázó férfit, a mitológiából. Ariont. Énekes tehetsége mérhetetlenül gazdaggá tette ezt a férfit. Ám egy hajóútján az irigy hajósok a tengerbe vetették. Egy delfin a hátára vette, és szélsebesen Korinthoszba vitte, ahol a király a hajósokat keményen megbüntette. Varázsos mese a művészet értékéről, az emberi butaságról, és a hatalmasok bölcsességéről – akik attól lettek hatalmasak, mert bölcsek voltak.

Amikor először váltam, és három aprótalpú gyerekem volt, és vágytam a társaságra, édesapámmal és népes családjával kirándulni mentünk. Apám sosem volt jómódú, mégis aznap költött rám. Vett nekem egy kék ásványt. Pénzt adott egy kavicsért, hogy megmosolyogtasson.

Hallottatok már a bolondok aranyáról? Nos, nekem van egy darab belőle. Öcséimtől kaptam. Olyan, mint egy arany rög. Pedig csak vaspirit. Szeretem nézegetni ezt a hazug kődarabot. Néha jó a hazugság.

Sok kövem van. Egy-egy emlék van bele zárva. Egy-egy lezárt emlék. Egy mosoly. Egy tekintet. Egy gesztus.

Gyerekeim is megörökölték a kavics szeretetét. Egy befőttes üvegbe gyűjtötték a legszebbeket, melyeket ők a legszebbnek véltek. Felcímkézték az üveget, és ezt a feliratot írtam rá: KAVICSGYŰJTEMÉNY

               Készítette: Eszter, Anna és Péter

               Szavatossága: korlátlan

Korlátlan, mint a szereteté, amivel édesanyámnak adták. Ez a kavicsokkal teli üveg, mindig ott volt édesanyám éjjeliszekrényén. Minden kavics egy-egy szeretetdarabka volt, egybegyűjtve. Ma ez az üveg a szekrényem egyik polcán van. Gyerekmosoly van benne, szeretet, aminek szavatossága korlátlan.

A pingvinek, amikor udvarolnak, megkeresik a legszebb, legtökéletesebb kavicsot. Orrukkal a nőstény lába elé tolják, jegyajándékként. Ha azt elfogadja a nőstény, egy pár lesznek, örökre.

Annak ellenére, hogy az ember nincs tisztában a kavicsok fontosságával, mégis értékes kavicsokat rak egy gyűrűbe, egy láncba, mellyel boldogságot, szeretetet akar közvetíteni. Ugye milyen érdekes?

Kavicsok, amiken taposunk. Érzelmek lehetőségei… melyeken taposunk.

Szoríts a markodba egy ásványt, egy kavicsot, és megmutatja a lelkét, az erejét. Tartsd a markodban fél percig, aztán rakd le, várj pár másodpercet, és, ha még mindig meleg, szükséged van arra a kőre. Nem minden kő marad meleg, meglátod.

Ma kaptam egy újabb követ. A Duna partján, a téli napsütésben. Átlátszó, víztiszta. Sosem láttam még ilyet. Kaptam egy gesztust, egy mosolyt, egy boldog percet. Egy pillanatot egy másik ember életéből, amiben én fontos vagyok. Amikor megláttam, minden, amit itt leírtam, átviharzott a fejemen. Mire képes egy ásvány… egy kavics… Éltető érzelmeket ad. Figyelmet ad. Gondolatokat. Nincs élőbb egy kavicsnál… jól működik a világegyetem…