Az érzelmek gyűjtőhelye ez, azt hiszem. Impresszióké, melyek néhol a szürrealizmusba, néha pedig a valóság megélt örömébe hajlanak. Vannak benne gyöngyszemek, és vannak benne félresiklások. Ha gyászolsz, anyát, apát, férjet, ez a te blogod. Mindent túl lehet élni, csak akarni kell. Ahogy értékelni, a jelenben élni, és vágyni a jobbra.
Ajánlom a gyermekmolesztálóknak, erőszaktevőknek, hogy
tudják, utánuk is van élet. Ajánlom férjeknek és feleségeknek,
szülőknek, mielőtt nagyot hibáznának
Az elveszett gyerekek könyve ez, legyen valóban gyerek, vagy
csak egy felnőtt, akit ezzel a jelzővel illetnek. Egy írás, ami arról
szól, hogy bármikor bárki elveszhet, mert a világ túl nagy… és bármikor
bárki újra a világ része lehet, mert az emberi hit is elég nagy. Egyszer
csak eljön az a pillanat, amikor ítéletet mond az ember, saját magáról,
számba veszi hibáit. Nem a kicsiket, hanem azokat, amik romba
döntötték, döntik a családját. Érdekes meglátás: az a hiba, amit
elkövetsz, és nem tanulsz belőle – ugyanis azt teljesen felesleges volt
elkövetned. Egyébiránt, mi a hiba meghatározása? Az ember, maga. És az a
történés, ami tovább rugdos a tanulás folyamatában. Az irományról
annyit kell tudni, mielőtt az olvasásába belekezdesz, hogy célja nem az
volt, hogy bárkit is megalázzak. A cél az volt, hogy egy fejlődési
folyamatot írjak le, olyan szavakkal, amik arra a folyamatra jellemzőek.
Nem igazságokat írtam le, hanem az én igazságaimat. Ami nekem igazság,
az neked hazugság. Minden csak nézőpont kérdése. A könyv rólam szól, és
nem a bűnösökről, nem a világ bűnéről, nem a vádaskodásról. Hanem a
fejlődésről…
Ebook és nyomtatott könyv formátum, 160 oldalon, magyar nyelven érhető el.
Furcsa
teremtmények a kislányok. Csüggnek apjukon. Szerelmesek belé. Ez a
szerelem egész életen át kíséri őket. Van kire felnézni, van kihez
viszonyítani, van kitől tanulni, van kit tisztelni. Boldog lehet az a
férj, akinek felesége egykor szerelmes volt az apjába… mert immáron
magáénak tudhatja azt a tiszteletet, amit egykor a gyereklány, édesapja
iránt érzett.
Nem
tudom, hogy nagy általánosságban szerencsés, vagy szerencsétlen-e az a
lány, nő, aki elmondhatja magáról, hogy több olyan ember is él, élt a
földön, akit akkor, vagy a múlt emlékei és tapasztalat hatására a
jelenben apának szólíthat, apaként tisztelhet.
Azt tudom, hogy én szerencsésnek érzem magam. Volt két ,hasznos’-apám, és van egy édesapám. Gyűlölöm a mostoha szót…
Három
különböző ember, három különböző világ, három különböző élet, mégis
egyetlen cél. Az, hogy én ember legyek. Boldog, a világgal kibékült, és
azt elfogadó ember. Ezáltal több mint más ember lánya.
Amikor
kiskamasz voltam, megkérdeztem édesapámtól, hogy ő e az igazi apám.
Mármint genetikailag. A kérdés ostoba volt, okom pedig nem volt arra,
hogy feltegyem. Magamat kerestem csak.
Azt mondta, hogy az apaság nem azon a pár csepp fehérjén múlik. Nem volt több kérdésem.
Édesapámat
szólítottam csak apunak, soha, senki mást. Mégis azt kell, hogy
mondjam, három apa figyelt rám életem három, különböző szakaszában.
Kiérdemelték a tiszteletet, az apa megnevezést. Munkájukkal,
szeretetükkel, tanításukkal. Karizmatikus emberek voltak. Olyanok, akire
ösztönösen figyelsz. Lehet őket gyűlölni, és lehet őket imádni, de nem
lehet őket figyelmen kívül hagyni. Figyelmüket élvezhettem, élvezem
minden pillanatban, míg volt, van rá lehetőség.
Édesapám
megtanított arra, hogy szeressem a világ színeit, formáit, és vesszek
el ebben a legapróbb részletekig, mert az ember csak úgy élhet, ha
táplálkozik a világból, ha az apró részletekbe kapaszkodik. Megemészti
azt, és tanul tőle, belőle. Általa ismertem meg a Dunát, annak minden
rezdülését. Általa ismertem meg a kavicsokat, és azt, hogy – bár
élettelenek - a kavicsok nem csak nagyon szép, hanem nagyon hasznos
dolgok is lehetnek az életben, ha lelket adunk nekik. Általa ismertem
meg a szavakat, a szavak fűzését. Remekül forgatja őket. Humorral,
ízzel, logikával – édesanyám (és mindenki) csodálatára, aki egyszer azt
mondta nekem, hogy ugyanolyan élvezettel tekerem a szavakat, mondatokat,
ahogy édesapám. A világ ,anyagismeretét’ is édesapám tanította.
Megmutatta, miként és mivel ízleljem a színeket, a formákat, az
elemeket… a természetet. Megtanította, hogyan tudom elképzelni,
elhelyezni magam a világmindenség csodájában úgy, hogy magamra is
csodaként tekinthessek majd. Lehetőségként. Tevékeny és hasznos
emberként.
Megmutatta
hogyan és hol kell kapaszkodni az életbe vész esetén. A ceruza és papír
segítségével, a zene segítségével, festmények segítségével, az Iliász
segítségével, melyet kisgyerekként olvasott nekem, és melyet
határtalanul untam akkor. Közel, s távol nem volt olyan öt éves gyerek,
akinek az édesapja esti mese gyanánt eme rémséges történetet olvasta.
Közel, s távol nem volt olyan gyerek, akinek édesapja Beatles számokat
gitározott, énekelt és tanított. Közel, s távol nem volt olyan gyerek,
aki édesapjával a Duna ezerszínű kavicsából hatalmas mozaikot rakott ki
az éjszaka közepén, nagy műgonddal.
Lepkét
fogtunk, naplementét néztünk szótlanul – ami valljuk be, egy
gyereklánynak csak igen nagy önuralommal sikerülhet - sétáltunk, sokat,
nagyon sokat. Szaratov hűtőszekrényt hoztunk haza nyikorgó, kétkerekű
kiskocsiban tolva, a kettes út szélén, tíz kilométer hosszan.
Betonoztunk, amibe belenyomtam a talpam, és tetőt javítottunk.
Megtanított
biciklizi, tollasozni, dugós puskával lőni, görkorizni, mikroszkópot
használni és metszetet készíteni, egyszerű fakockából gyönyörű és mesés
várat építeni. Labdát elkapni, sérves mozgáskoordinációm miatt.
Megtanított a forró homok érintését élvezni a talpamon, és nem fájlalni
azt. Megtanított élvezni a trágya szagát. Megtanította, hogy a szellő a
legjobb simogató-pajtás ha el vagyok kenődve, hogy az esőcsepp az
életet, az éltető vizet hozza a földre. Élni, megélni tanított. Élni a
világban örök gyerekként, boldogan.
Megtanított
vitázni. Amikor anya lettem, és látogatóba mentünk hozzá unokáival, a
beszélgetés éltető vitává nőtte ki magát. Egy idő után azt vettem észre,
hogy a testvéreim és gyerekeim körénk gyűltek, és önfeledten, némán
figyelték a szóáradatot, az érveket és ellenérveket, azt, hogy hogyan
foglalkoztatjuk, szórakoztatjuk és fárasztjuk ki egymást ebben a
verbális táncban. Olyan volt ez, mintha kamaraszínházi előadáson vettek
volna részt, családilag.
Első
hasznos apám, olyan ember volt, aki éltében és holtában is fájdalmat
okozott az őt szeretőknek. Mégis, mindenki szerette... vagy szeretni
vélte. Szépfiú volt, örök agglegény, jó illattal, eleganciával, sármmal,
hideg racionalitással, és a lelki sivárság palástjával, melyet arra
használt, hogy szeretethiányát kellőképp elfedje. Elárulta szíve titkát
az, hogy imádta az operákat, legjobban a három tenort.
Mindent,
ami pénzen megvehető, megkaptam tőle. Nem akart szeretet vásárolni,
csak sajátját akarta leplezni. Talán úgy és akkor történt apasága,
amikor rádöbbent, hogy annyira életképtelen vagyok nagy
elkényeztetettségemben, hogy folyamatosan magyarázni kell nekem. Az
ezzel eltöltött idő pedig magával hozta a kötődést és felelősséget. A
saját csapdájába esett. Fricskázni, alázni akart azzal, hogy az orrom
alá dörgölte racionális élettapasztalatait, de ez idő alatt
megszeretett. Új apát szereztem, akinek csak egyszer mondtam azt, hogy
apa. A halálos ágya mellett, felnőtt koromban. Talán előbb kellett
volna… talán akkor elereszti félelmeit és szabad utat enged az
esszenciális szeretetnek. Eszméletlen volt három napja. Én halkan és
sírva, a kezét szorítva csak annyit mondtam: Tudd, hogy jó apa voltál.
Megszorította a kezem egy pillanatra. Ez volt talán az első valódi,
szeretetet őszintén megélő pillanata... és az utolsó is.
Milliószor
utaztam sárga Ford Escort-jában, Rigóban. Nagyon szerencsésnek éreztem
magam, hogy egy ilyen feltűnő kocsiban utazhatok. Imádtam játszani az
eszem abban a Fordban. Gyerek lehettem háza kertjében, betegre ehettem
magam a cseresznyefáiról, összefirkálhattam az aszfaltot és a falat
krétával. Órákat táncolhattam hatalmas, egybenyíló szobáiban, a zenét
bömböltetve, vinnyogva énekelve.
Megtanultam
tőle, hogy az öntöttvas radiátor, szenes vasaló, kézi gyalu és hasonló
régi, divatjamúlt dolgok szépek és hasznosak. Megtanultam tőle, hogy
felnőtt korban is kell iskolába járni, tanulni, sőt. Jól tanulni, mert
azt csak úgy érdemes. Elhivatottan. Létének példájával megmutatta, hogy
nem szabad soha feladni céljainkat, nincsenek örök kudarcok, csak akarat
van. Ha pedig akarat van, minden van. Megtanított ping pongozni a
kórházi alagsorban, ahol órákat játszottunk, amikor ügyeletes volt.
Emlékszem, amikor eltörtem elefántcsontból faragott oroszlánját.
Véletlenül törtem le a farkát a kicsi szobornak. Visszafogta dühét, bár
láttam rajta, hogy ez volt tűrőképességének végső határa. Nem bántott
sem szóval, sem tekintettel, csak éreztem.
Megtanultam
tőle, hogyan legyek fölényes és lekezelő. Hogyan élvezzem az életet
bűntudat nélkül, másokat figyelmen kívül hagyva. Hogyan legyek a
semmivel a hátam mögött győztes. Azt tanultam tőle, hogyan nyerhetek meg
minden csatát, csupán csak a szavaimmal, mimikámmal, a szívemet
kizárva.
Megtanultam
tőle, hogy az ember mennyire törékeny. Testben is, és lélekben is. Azt,
hogy az ember halandó. És azt is, hogy sokat kell küzdeni a megváltó
halálért. Megtanultam, hogy az élet mély, húsba és lélekbe vágott
kegyetlen sérüléseit hogyan rejtsem el tökéletesen mások elől.
Megmutatta, milyen mocskos tud lenni az ember, testben és lélekben.
Megtanított a civilizációra. Elmagyarázta. Éreztette. Úgy, hogy sohasem
fájt. Tettei és szavai alatt ott volt a jól elrejtett védőháló, amibe
bátran belepottyanhattam bármikor.
Második
hasznos apámat harminc éves koromban ismertem meg. Sosem nevetem őt
apámnak. Most teszem ezt meg, megkésve. Magas, inas, mosolygós ember
volt. Olyan érzelmekkel, melyeket nem csak érzett, hanem az eredetüket
is ismerte. A világ minden olyan dolga érdekelte, ami logikus és
magyarázható. Legnagyobb erénye a tolerancia volt. Sokáig azt hittem,
hogy ismerem ennek a szónak a jelentését, és gyakorlom is. Ő, létével
rádöbbentett, hogy a közelében sem vagyok az elfogadásnak, megértésnek.
Toleránsnak, elfogadónak, megértőnek lenni nem csak annyit jelent, hogy
behunyom a szemem, és közhelyeket mormolgatok, hogy minden ember más…
toleránsnak, elfogadónak, megértőnek lenni annyit tesz, hogy emberi
előjogként megadjuk a másik embernek a bizalmat, feltételek és
kérdezősködés nélkül segítjük őt útján. Megadjuk neki a lehetőséget
arra, hogy, ha szükségét érzi, elmondja tettei miértjét. Ha pedig mégsem
teszi, nem tolakodunk bele életébe kérdéseinkkel, kíváncsiságunkkal.
Megtanultam
tőle, hogy az emberi sorsok felől egy isteni hatalom dönt. Teljesen
mindegy, hogy ez a hatalom felemeli vagy eltiporja az embert, mert
mindkét sorsnak Istentől eredő indoka van, amit mi nem bírálhatunk felül
kérdéseinkkel, kétkedésünkkel. Emberként csak annyit tehetünk, hogy
mosolygunk és segítünk, ha kell… de akkor teljes szívvel. Hallgatunk,
meghallgatunk, értelmezünk, gondolkozunk, cselekszünk.
Sokszor
beszélgettünk fizikáról, rendszerekről, melyek a világot működtetik.
Tudományos értekezés volt ez a konyhában állva, konyhanyelven, mely
alkalmakra szomjaztam.
Mély
szeretetet tanultam tőle, és betyár becsületet. A szeretetet a
szülőföldem iránt… szavai néha égettek. Azt a fajta hazaszeretetet, amit
nem lehet magyarázni, csak érezni. De azt szükséges. Azt tanultam, hogy
érezni csak őszintén érdemes, főleg, ha fontos dologról van szó.
Megbocsátó ember volt, de volt, amit ő is bűnként kezelt. Megtanította,
melyek azok a bűnök, amiket nem szabad megbocsátani. Elárulom a titkot.
Azokat a bűnöket nem szabad megbocsátani, amik Isten fő műve ellen, az
ember, emberiség ellen valók.
Megtanultam
tőle gyászolni, és megtanultam tőle méltósággal meghalni… hasznos tudás
annak tükrében, hogy életünkben ez az egy dolog biztos, mégis erről
tudunk a legkevesebbet.
Furcsa
teremtmények a nagylányok. Férjeket választanak apáik után. Boldogok
lehetnek azok a férjek, akik annyit tudnak adni feleségüknek, mint
kedvesük apái. Szerencsések azok a nagylányok, akik feleségként végzik
az ilyen férfiak karjában.