Első könyvem :) Ízelítő a Publio oldalán, közvetlenül a könyv alatt: Olvasson bele könyvünkbe :)

Ajánlom a gyermekmolesztálóknak, erőszaktevőknek, hogy tudják, utánuk is van élet. Ajánlom férjeknek és feleségeknek, szülőknek, mielőtt nagyot hibáznának

Az elveszett gyerekek könyve ez, legyen valóban gyerek, vagy csak egy felnőtt, akit ezzel a jelzővel illetnek. Egy írás, ami arról szól, hogy bármikor bárki elveszhet, mert a világ túl nagy… és bármikor bárki újra a világ része lehet, mert az emberi hit is elég nagy. Egyszer csak eljön az a pillanat, amikor ítéletet mond az ember, saját magáról, számba veszi hibáit. Nem a kicsiket, hanem azokat, amik romba döntötték, döntik a családját. Érdekes meglátás: az a hiba, amit elkövetsz, és nem tanulsz belőle – ugyanis azt teljesen felesleges volt elkövetned. Egyébiránt, mi a hiba meghatározása? Az ember, maga. És az a történés, ami tovább rugdos a tanulás folyamatában. Az irományról annyit kell tudni, mielőtt az olvasásába belekezdesz, hogy célja nem az volt, hogy bárkit is megalázzak. A cél az volt, hogy egy fejlődési folyamatot írjak le, olyan szavakkal, amik arra a folyamatra jellemzőek. Nem igazságokat írtam le, hanem az én igazságaimat. Ami nekem igazság, az neked hazugság. Minden csak nézőpont kérdése. A könyv rólam szól, és nem a bűnösökről, nem a világ bűnéről, nem a vádaskodásról. Hanem a fejlődésről…

Ebook és nyomtatott könyv formátum, 160 oldalon, magyar nyelven érhető el.

Három apa egy lánya

Furcsa teremtmények a kislányok. Csüggnek apjukon. Szerelmesek belé. Ez a szerelem egész életen át kíséri őket. Van kire felnézni, van kihez viszonyítani, van kitől tanulni, van kit tisztelni. Boldog lehet az a férj, akinek felesége egykor szerelmes volt az apjába… mert immáron magáénak tudhatja azt a tiszteletet, amit egykor a gyereklány, édesapja iránt érzett.

Nem tudom, hogy nagy általánosságban szerencsés, vagy szerencsétlen-e az a lány, nő, aki elmondhatja magáról, hogy több olyan ember is él, élt a földön, akit akkor, vagy a múlt emlékei és tapasztalat hatására a jelenben apának szólíthat, apaként tisztelhet.

Azt tudom, hogy én szerencsésnek érzem magam. Volt két ,hasznos’-apám, és van egy édesapám. Gyűlölöm a mostoha szót…

Három különböző ember, három különböző világ, három különböző élet, mégis egyetlen cél. Az, hogy én ember legyek. Boldog, a világgal kibékült, és azt elfogadó ember. Ezáltal több mint más ember lánya.

Amikor kiskamasz voltam, megkérdeztem édesapámtól, hogy ő e az igazi apám. Mármint genetikailag. A kérdés ostoba volt, okom pedig nem volt arra, hogy feltegyem. Magamat kerestem csak.

Azt mondta, hogy az apaság nem azon a pár csepp fehérjén múlik. Nem volt több kérdésem.

Édesapámat szólítottam csak apunak, soha, senki mást. Mégis azt kell, hogy mondjam, három apa figyelt rám életem három, különböző szakaszában. Kiérdemelték a tiszteletet, az apa megnevezést. Munkájukkal, szeretetükkel, tanításukkal. Karizmatikus emberek voltak. Olyanok, akire ösztönösen figyelsz. Lehet őket gyűlölni, és lehet őket imádni, de nem lehet őket figyelmen kívül hagyni. Figyelmüket élvezhettem, élvezem minden pillanatban, míg volt, van rá lehetőség.

Édesapám megtanított arra, hogy szeressem a világ színeit, formáit, és vesszek el ebben a legapróbb részletekig, mert az ember csak úgy élhet, ha táplálkozik a világból, ha az apró részletekbe kapaszkodik. Megemészti azt, és tanul tőle, belőle. Általa ismertem meg a Dunát, annak minden rezdülését. Általa ismertem meg a kavicsokat, és azt, hogy – bár élettelenek - a kavicsok nem csak nagyon szép, hanem nagyon hasznos dolgok is lehetnek az életben, ha lelket adunk nekik. Általa ismertem meg a szavakat, a szavak fűzését. Remekül forgatja őket. Humorral, ízzel, logikával – édesanyám (és mindenki) csodálatára, aki egyszer azt mondta nekem, hogy ugyanolyan élvezettel tekerem a szavakat, mondatokat, ahogy édesapám. A világ ,anyagismeretét’ is édesapám tanította. Megmutatta, miként és mivel ízleljem a színeket, a formákat, az elemeket… a természetet. Megtanította, hogyan tudom elképzelni, elhelyezni magam a világmindenség csodájában úgy, hogy magamra is csodaként tekinthessek majd. Lehetőségként. Tevékeny és hasznos emberként.

Megmutatta hogyan és hol kell kapaszkodni az életbe vész esetén. A ceruza és papír segítségével, a zene segítségével, festmények segítségével, az Iliász segítségével, melyet kisgyerekként olvasott nekem, és melyet határtalanul untam akkor. Közel, s távol nem volt olyan öt éves gyerek, akinek az édesapja esti mese gyanánt eme rémséges történetet olvasta. Közel, s távol nem volt olyan gyerek, akinek édesapja Beatles számokat gitározott, énekelt és tanított. Közel, s távol nem volt olyan gyerek, aki édesapjával a Duna ezerszínű kavicsából hatalmas mozaikot rakott ki az éjszaka közepén, nagy műgonddal.

Lepkét fogtunk, naplementét néztünk szótlanul – ami valljuk be, egy gyereklánynak csak igen nagy önuralommal sikerülhet - sétáltunk, sokat, nagyon sokat. Szaratov hűtőszekrényt hoztunk haza nyikorgó, kétkerekű kiskocsiban tolva, a kettes út szélén, tíz kilométer hosszan. Betonoztunk, amibe belenyomtam a talpam, és tetőt javítottunk.

Megtanított biciklizi, tollasozni, dugós puskával lőni, görkorizni, mikroszkópot használni és metszetet készíteni, egyszerű fakockából gyönyörű és mesés várat építeni. Labdát elkapni, sérves mozgáskoordinációm miatt. Megtanított a forró homok érintését élvezni a talpamon, és nem fájlalni azt. Megtanított élvezni a trágya szagát. Megtanította, hogy a szellő a legjobb simogató-pajtás ha el vagyok kenődve, hogy az esőcsepp az életet, az éltető vizet hozza a földre. Élni, megélni tanított. Élni a világban örök gyerekként, boldogan.

Megtanított vitázni. Amikor anya lettem, és látogatóba mentünk hozzá unokáival, a beszélgetés éltető vitává nőtte ki magát. Egy idő után azt vettem észre, hogy a testvéreim és gyerekeim körénk gyűltek, és önfeledten, némán figyelték a szóáradatot, az érveket és ellenérveket, azt, hogy hogyan foglalkoztatjuk, szórakoztatjuk és fárasztjuk ki egymást ebben a verbális táncban. Olyan volt ez, mintha kamaraszínházi előadáson vettek volna részt, családilag.

Első hasznos apám, olyan ember volt, aki éltében és holtában is fájdalmat okozott az őt szeretőknek. Mégis, mindenki szerette... vagy szeretni vélte. Szépfiú volt, örök agglegény, jó illattal, eleganciával, sármmal, hideg racionalitással, és a lelki sivárság palástjával, melyet arra használt, hogy szeretethiányát kellőképp elfedje. Elárulta szíve titkát az, hogy imádta az operákat, legjobban a három tenort.

Mindent, ami pénzen megvehető, megkaptam tőle. Nem akart szeretet vásárolni, csak sajátját akarta leplezni. Talán úgy és akkor történt apasága, amikor rádöbbent, hogy annyira életképtelen vagyok nagy elkényeztetettségemben, hogy folyamatosan magyarázni kell nekem. Az ezzel eltöltött idő pedig magával hozta a kötődést és felelősséget. A saját csapdájába esett. Fricskázni, alázni akart azzal, hogy az orrom alá dörgölte racionális élettapasztalatait, de ez idő alatt megszeretett. Új apát szereztem, akinek csak egyszer mondtam azt, hogy apa. A halálos ágya mellett, felnőtt koromban. Talán előbb kellett volna… talán akkor elereszti félelmeit és szabad utat enged az esszenciális szeretetnek. Eszméletlen volt három napja. Én halkan és sírva, a kezét szorítva csak annyit mondtam: Tudd, hogy jó apa voltál. Megszorította a kezem egy pillanatra. Ez volt talán az első valódi, szeretetet őszintén megélő pillanata... és az utolsó is.

Milliószor utaztam sárga Ford Escort-jában, Rigóban. Nagyon szerencsésnek éreztem magam, hogy egy ilyen feltűnő kocsiban utazhatok. Imádtam játszani az eszem abban a Fordban. Gyerek lehettem háza kertjében, betegre ehettem magam a cseresznyefáiról, összefirkálhattam az aszfaltot és a falat krétával. Órákat táncolhattam hatalmas, egybenyíló szobáiban, a zenét bömböltetve, vinnyogva énekelve.

Megtanultam tőle, hogy az öntöttvas radiátor, szenes vasaló, kézi gyalu és hasonló régi, divatjamúlt dolgok szépek és hasznosak. Megtanultam tőle, hogy felnőtt korban is kell iskolába járni, tanulni, sőt. Jól tanulni, mert azt csak úgy érdemes. Elhivatottan. Létének példájával megmutatta, hogy nem szabad soha feladni céljainkat, nincsenek örök kudarcok, csak akarat van. Ha pedig akarat van, minden van. Megtanított ping pongozni a kórházi alagsorban, ahol órákat játszottunk, amikor ügyeletes volt. Emlékszem, amikor eltörtem elefántcsontból faragott oroszlánját. Véletlenül törtem le a farkát a kicsi szobornak. Visszafogta dühét, bár láttam rajta, hogy ez volt tűrőképességének végső határa. Nem bántott sem szóval, sem tekintettel, csak éreztem.

Megtanultam tőle, hogyan legyek fölényes és lekezelő. Hogyan élvezzem az életet bűntudat nélkül, másokat figyelmen kívül hagyva. Hogyan legyek a semmivel a hátam mögött győztes. Azt tanultam tőle, hogyan nyerhetek meg minden csatát, csupán csak a szavaimmal, mimikámmal, a szívemet kizárva.

Megtanultam tőle, hogy az ember mennyire törékeny. Testben is, és lélekben is. Azt, hogy az ember halandó. És azt is, hogy sokat kell küzdeni a megváltó halálért. Megtanultam, hogy az élet mély, húsba és lélekbe vágott kegyetlen sérüléseit hogyan rejtsem el tökéletesen mások elől. Megmutatta, milyen mocskos tud lenni az ember, testben és lélekben. Megtanított a civilizációra. Elmagyarázta. Éreztette. Úgy, hogy sohasem fájt. Tettei és szavai alatt ott volt a jól elrejtett védőháló, amibe bátran belepottyanhattam bármikor.

Második hasznos apámat harminc éves koromban ismertem meg. Sosem nevetem őt apámnak. Most teszem ezt meg, megkésve. Magas, inas, mosolygós ember volt. Olyan érzelmekkel, melyeket nem csak érzett, hanem az eredetüket is ismerte. A világ minden olyan dolga érdekelte, ami logikus és magyarázható. Legnagyobb erénye a tolerancia volt. Sokáig azt hittem, hogy ismerem ennek a szónak a jelentését, és gyakorlom is. Ő, létével rádöbbentett, hogy a közelében sem vagyok az elfogadásnak, megértésnek. Toleránsnak, elfogadónak, megértőnek lenni nem csak annyit jelent, hogy behunyom a szemem, és közhelyeket mormolgatok, hogy minden ember más… toleránsnak, elfogadónak, megértőnek lenni annyit tesz, hogy emberi előjogként megadjuk a másik embernek a bizalmat, feltételek és kérdezősködés nélkül segítjük őt útján. Megadjuk neki a lehetőséget arra, hogy, ha szükségét érzi, elmondja tettei miértjét. Ha pedig mégsem teszi, nem tolakodunk bele életébe kérdéseinkkel, kíváncsiságunkkal.

Megtanultam tőle, hogy az emberi sorsok felől egy isteni hatalom dönt. Teljesen mindegy, hogy ez a hatalom felemeli vagy eltiporja az embert, mert mindkét sorsnak Istentől eredő indoka van, amit mi nem bírálhatunk felül kérdéseinkkel, kétkedésünkkel. Emberként csak annyit tehetünk, hogy mosolygunk és segítünk, ha kell… de akkor teljes szívvel. Hallgatunk, meghallgatunk, értelmezünk, gondolkozunk, cselekszünk.

Sokszor beszélgettünk fizikáról, rendszerekről, melyek a világot működtetik. Tudományos értekezés volt ez a konyhában állva, konyhanyelven, mely alkalmakra szomjaztam.

Mély szeretetet tanultam tőle, és betyár becsületet. A szeretetet a szülőföldem iránt… szavai néha égettek. Azt a fajta hazaszeretetet, amit nem lehet magyarázni, csak érezni. De azt szükséges. Azt tanultam, hogy érezni csak őszintén érdemes, főleg, ha fontos dologról van szó. Megbocsátó ember volt, de volt, amit ő is bűnként kezelt. Megtanította, melyek azok a bűnök, amiket nem szabad megbocsátani. Elárulom a titkot. Azokat a bűnöket nem szabad megbocsátani, amik Isten fő műve ellen, az ember, emberiség ellen valók.

Megtanultam tőle gyászolni, és megtanultam tőle méltósággal meghalni… hasznos tudás annak tükrében, hogy életünkben ez az egy dolog biztos, mégis erről tudunk a legkevesebbet.

Furcsa teremtmények a nagylányok. Férjeket választanak apáik után. Boldogok lehetnek azok a férjek, akik annyit tudnak adni feleségüknek, mint kedvesük apái. Szerencsések azok a nagylányok, akik feleségként végzik az ilyen férfiak karjában.

Én szerencsésnek érzem magam.

Élő kavicsok

Gyerekkoromban volt egy bakelit mese lemezem. Volt rajta egy mese, nem tudom már a címét. Viszont emlékszem pár mondatra belőle.

Amikor a nap sírt, könnyei sárga kavicsokká lettek, és lehullottak a földre. És amikor a hold sírt, könnyei fehér kavicsokká lettek, és lehullottak a földre. Gyönyörű szavak. Szerelmes mese volt ez. Hisz a nap a férfi, a hold a nő.

Kavicsok, kövek, amik végig kísérik az ember életét. Ott vannak mindenhol, és mi csak tiporjuk őket, kedvünk szerint. Néha megakad egy-egy szép darabon a szemünk. Szerencsések, ha kiemeljük őket a többi kavics közül. Aztán polcra rakjuk, porolgatjuk egy darabig. És egy idő után eltűnnek. Én dobozban tartom a köveimet. Mert mindnek története van.

Gyerekkorom óta imádom a Dunát. Nézni, szagolni, érezni. Olyan, mint egy hű társ. Mindig meghallgat, némán, méltósággal. Temetője bánatomnak, éltetője boldogságomnak. És tele van a partja kaviccsal. Melyeken taposhatunk.

Apám mutatta meg először a kavicsok létét. Gyűjtögette őket, színenként és nagyságonként, üvegekben, zacskókban. Egy idő után már én is rutinos gyűjtő voltam. Neki segítettem. Együtt töltött idő volt apámmal… Én, ő és a kavicsok… a Duna… Zöld kavicsból van a világon a legkevesebb, aztán pirosból. És az anyaga sem mindegy… vannak hétköznapi sárga és fehér kavicsok, amik mégis szebbek, mint a többi. Mozaikot csinált belőle. Egy delfinen hárfázó férfit, a mitológiából. Ariont. Énekes tehetsége mérhetetlenül gazdaggá tette ezt a férfit. Ám egy hajóútján az irigy hajósok a tengerbe vetették. Egy delfin a hátára vette, és szélsebesen Korinthoszba vitte, ahol a király a hajósokat keményen megbüntette. Varázsos mese a művészet értékéről, az emberi butaságról, és a hatalmasok bölcsességéről – akik attól lettek hatalmasak, mert bölcsek voltak.

Amikor először váltam, és három aprótalpú gyerekem volt, és vágytam a társaságra, édesapámmal és népes családjával kirándulni mentünk. Apám sosem volt jómódú, mégis aznap költött rám. Vett nekem egy kék ásványt. Pénzt adott egy kavicsért, hogy megmosolyogtasson.

Hallottatok már a bolondok aranyáról? Nos, nekem van egy darab belőle. Öcséimtől kaptam. Olyan, mint egy arany rög. Pedig csak vaspirit. Szeretem nézegetni ezt a hazug kődarabot. Néha jó a hazugság.

Sok kövem van. Egy-egy emlék van bele zárva. Egy-egy lezárt emlék. Egy mosoly. Egy tekintet. Egy gesztus.

Gyerekeim is megörökölték a kavics szeretetét. Egy befőttes üvegbe gyűjtötték a legszebbeket, melyeket ők a legszebbnek véltek. Felcímkézték az üveget, és ezt a feliratot írtam rá: KAVICSGYŰJTEMÉNY

               Készítette: Eszter, Anna és Péter

               Szavatossága: korlátlan

Korlátlan, mint a szereteté, amivel édesanyámnak adták. Ez a kavicsokkal teli üveg, mindig ott volt édesanyám éjjeliszekrényén. Minden kavics egy-egy szeretetdarabka volt, egybegyűjtve. Ma ez az üveg a szekrényem egyik polcán van. Gyerekmosoly van benne, szeretet, aminek szavatossága korlátlan.

A pingvinek, amikor udvarolnak, megkeresik a legszebb, legtökéletesebb kavicsot. Orrukkal a nőstény lába elé tolják, jegyajándékként. Ha azt elfogadja a nőstény, egy pár lesznek, örökre.

Annak ellenére, hogy az ember nincs tisztában a kavicsok fontosságával, mégis értékes kavicsokat rak egy gyűrűbe, egy láncba, mellyel boldogságot, szeretetet akar közvetíteni. Ugye milyen érdekes?

Kavicsok, amiken taposunk. Érzelmek lehetőségei… melyeken taposunk.

Szoríts a markodba egy ásványt, egy kavicsot, és megmutatja a lelkét, az erejét. Tartsd a markodban fél percig, aztán rakd le, várj pár másodpercet, és, ha még mindig meleg, szükséged van arra a kőre. Nem minden kő marad meleg, meglátod.

Ma kaptam egy újabb követ. A Duna partján, a téli napsütésben. Átlátszó, víztiszta. Sosem láttam még ilyet. Kaptam egy gesztust, egy mosolyt, egy boldog percet. Egy pillanatot egy másik ember életéből, amiben én fontos vagyok. Amikor megláttam, minden, amit itt leírtam, átviharzott a fejemen. Mire képes egy ásvány… egy kavics… Éltető érzelmeket ad. Figyelmet ad. Gondolatokat. Nincs élőbb egy kavicsnál… jól működik a világegyetem…