Gyerekkoromban volt egy bakelit mese lemezem. Volt rajta egy mese, nem tudom már a címét. Viszont emlékszem pár mondatra belőle.
Amikor
a nap sírt, könnyei sárga kavicsokká lettek, és lehullottak a földre.
És amikor a hold sírt, könnyei fehér kavicsokká lettek, és lehullottak a
földre. Gyönyörű szavak. Szerelmes mese volt ez. Hisz a nap a férfi, a
hold a nő.
Kavicsok,
kövek, amik végig kísérik az ember életét. Ott vannak mindenhol, és mi
csak tiporjuk őket, kedvünk szerint. Néha megakad egy-egy szép darabon a
szemünk. Szerencsések, ha kiemeljük őket a többi kavics közül. Aztán
polcra rakjuk, porolgatjuk egy darabig. És egy idő után eltűnnek. Én
dobozban tartom a köveimet. Mert mindnek története van.
Gyerekkorom
óta imádom a Dunát. Nézni, szagolni, érezni. Olyan, mint egy hű társ.
Mindig meghallgat, némán, méltósággal. Temetője bánatomnak, éltetője
boldogságomnak. És tele van a partja kaviccsal. Melyeken taposhatunk.
Apám
mutatta meg először a kavicsok létét. Gyűjtögette őket, színenként és
nagyságonként, üvegekben, zacskókban. Egy idő után már én is rutinos
gyűjtő voltam. Neki segítettem. Együtt töltött idő volt apámmal… Én, ő
és a kavicsok… a Duna… Zöld kavicsból van a világon a legkevesebb, aztán
pirosból. És az anyaga sem mindegy… vannak hétköznapi sárga és fehér
kavicsok, amik mégis szebbek, mint a többi. Mozaikot csinált belőle. Egy
delfinen hárfázó férfit, a mitológiából. Ariont. Énekes tehetsége
mérhetetlenül gazdaggá tette ezt a férfit. Ám egy hajóútján az irigy
hajósok a tengerbe vetették. Egy delfin a hátára vette, és szélsebesen
Korinthoszba vitte, ahol a király a hajósokat keményen megbüntette.
Varázsos mese a művészet értékéről, az emberi butaságról, és a
hatalmasok bölcsességéről – akik attól lettek hatalmasak, mert bölcsek
voltak.
Amikor
először váltam, és három aprótalpú gyerekem volt, és vágytam a
társaságra, édesapámmal és népes családjával kirándulni mentünk. Apám
sosem volt jómódú, mégis aznap költött rám. Vett nekem egy kék ásványt.
Pénzt adott egy kavicsért, hogy megmosolyogtasson.
Hallottatok
már a bolondok aranyáról? Nos, nekem van egy darab belőle. Öcséimtől
kaptam. Olyan, mint egy arany rög. Pedig csak vaspirit. Szeretem
nézegetni ezt a hazug kődarabot. Néha jó a hazugság.
Sok kövem van. Egy-egy emlék van bele zárva. Egy-egy lezárt emlék. Egy mosoly. Egy tekintet. Egy gesztus.
Gyerekeim
is megörökölték a kavics szeretetét. Egy befőttes üvegbe gyűjtötték a
legszebbeket, melyeket ők a legszebbnek véltek. Felcímkézték az üveget,
és ezt a feliratot írtam rá: KAVICSGYŰJTEMÉNY
Készítette: Eszter, Anna és Péter
Szavatossága: korlátlan
Korlátlan,
mint a szereteté, amivel édesanyámnak adták. Ez a kavicsokkal teli
üveg, mindig ott volt édesanyám éjjeliszekrényén. Minden kavics egy-egy
szeretetdarabka volt, egybegyűjtve. Ma ez az üveg a szekrényem egyik
polcán van. Gyerekmosoly van benne, szeretet, aminek szavatossága
korlátlan.
A
pingvinek, amikor udvarolnak, megkeresik a legszebb, legtökéletesebb
kavicsot. Orrukkal a nőstény lába elé tolják, jegyajándékként. Ha azt
elfogadja a nőstény, egy pár lesznek, örökre.
Annak
ellenére, hogy az ember nincs tisztában a kavicsok fontosságával, mégis
értékes kavicsokat rak egy gyűrűbe, egy láncba, mellyel boldogságot,
szeretetet akar közvetíteni. Ugye milyen érdekes?
Kavicsok, amiken taposunk. Érzelmek lehetőségei… melyeken taposunk.
Szoríts
a markodba egy ásványt, egy kavicsot, és megmutatja a lelkét, az
erejét. Tartsd a markodban fél percig, aztán rakd le, várj pár
másodpercet, és, ha még mindig meleg, szükséged van arra a kőre. Nem
minden kő marad meleg, meglátod.
Ma
kaptam egy újabb követ. A Duna partján, a téli napsütésben. Átlátszó,
víztiszta. Sosem láttam még ilyet. Kaptam egy gesztust, egy mosolyt, egy
boldog percet. Egy pillanatot egy másik ember életéből, amiben én
fontos vagyok. Amikor megláttam, minden, amit itt leírtam, átviharzott a
fejemen. Mire képes egy ásvány… egy kavics… Éltető érzelmeket ad.
Figyelmet ad. Gondolatokat. Nincs élőbb egy kavicsnál… jól működik a
világegyetem…
