Az érzelmek gyűjtőhelye ez, azt hiszem. Impresszióké, melyek néhol a szürrealizmusba, néha pedig a valóság megélt örömébe hajlanak. Vannak benne gyöngyszemek, és vannak benne félresiklások. Ha gyászolsz, anyát, apát, férjet, ez a te blogod. Mindent túl lehet élni, csak akarni kell. Ahogy értékelni, a jelenben élni, és vágyni a jobbra.
Elhagytam a gyerekeimet. A gyerekeim
elhagytak engem. Valamikor másfél éve. A férfi a férjem lett. Azért,
mert szívemben tartotta az anyaság lehetőségét, amit miatta vesztettem
el. Hitte, hogy minden megadatik, csak akarni, tenni kell érte. És
szeretni. Nem ígéret volt, hanem munka, sok munka, az amit a szavak mögé
rakott. Házikó, kert, családi ebédek... hely, emberek, amik, akik még
nincsenek az életemben. Álmom volt, de túl törékeny volt ahhoz, hogy
megvalósuljon. Olyan törékeny, mint maga az ember. Mint a férfi, akinek
egyik percben még dobogott a szíve, a másikban pedig már nem. Összetört
egy test, és összetört egy földi lélek. Az enyém. Néha felnézek az égre,
és látom a sebesség lehetőségét. Olyan sebességét, ami elvette tőlem
őt, olyan sebességét, amire csak egy testen kívüli lélek képes, olyan
sebességét, aminek szele messze repítette tőlem az álmaimat.
Borért mentük. Kellett neki az normális, üzemszerű lét
fenntartásához. Nyár este. Csillagokkal. A boldogság, az egymásban élés,
az egylelkűség burkában ballagtunk haza. Mosolyogtunk. Mindig
mosolyogtunk. Megállt. Letette a két üveget a járdaszegély szélére.
Megfogta a két kezemet. Rám nézett. Meg akart győzni. Győzni akart.
Természetét akarta legyőzni. Rabságát akarta legyőzni. Szabadságot akart
az alkohol rabsága helyett.
Fussunk! - mondta - Olyan nagy kedvem van futni! - mosolyogta az a
szemeimbe. Felkapta a két üveg bort, bal kezével szorította, jobb
kezével pedig az én kezemet. Hittem, hogy az én kezemet erősebben.
Megindult, erővel. Magával rántott mosolygós akarata. Belezuhantam az ő
rendszerébe... bal, jobb, bal, jobb... egyre gyorsabban. Egyre nagyobb
léptekkel. Repültem, ahogy a fekete, bokáig érő, csipkével díszített
szoknyám. A mosoly nevetés lett. Fejem hátra hajtottam, élveztem, ahogy
erejével megránt, és nagyobbat tudok lépni lábaimmal, mint valaha. Az
esti és nyári szél szétnyílt előttem... előttünk. Elfogyott a járda,
elfogyott az éj, elfogyott a világ. Csak mi voltunk. Mi voltunk a világ.
Mi voltunk az éj. A boldog éj voltunk. A csillagok belezuhantak az
arcunkba... csiklandoztak. Szívkacaj és boldogság voltunk. Lélek
voltunk. Egymásban. A tökéletes pillanat. A pillanat, amikor megálltunk
egymás mellett. Bal kezében a bort fogta, jobb kezében az én kezem.
Hittem, hogy a kezemet erősebben.
A sebesség szabadsága vette el tőlem őt. A szabadság sebessége vette
el az álmaimat... már szabad vagyok. Egy test, egy lélek. Dönthetek
sorsomról. Egyedül.
Érzem, ahogy repül a fekete, bokáig érő csipkeszoknya... úszik a
világ felett, mert én futok. Rohanok. A boldogságba. Mert úgy döntöttem.
Egyik kezem szabad... a másikat fogja valaki, és húz. Az életbe. Vissza
a gyerekeimhez, egy másik álomba, másik tervbe. Remélem hosszú lesz a
járda, és erősen fogja a kezem, míg elérek a végéig, míg elfogy a világ.
És remélem, együtt nevet majd velem... csak annyira, hogy átjárja az
nyári, esti szél a tüdőm.
Férfi
az, aki csodál téged. Férfi az, aki lelkesedik érted… és nem csak a
melledért, mert neki olyan nincs. Férfi az, aki megtanulta a szemed
színét. Férfi az, aki ismer… annyira, hogy tudja azt, hogy mikor kell
neked hazudni, hogy ne veszíts az önbecsülésedből egy fikarcnyit se.
Férfi az, aki gondolkodik helyetted, amikor az agyad elmegy legelni.
Férfi
az, aki érint... és ezt egy örökkévaló boldogságnak érzed. Férfi az,
akinek az érintése gyógyít, kívül, belül. Férfi az, aki megjegyzi a
szavaidat.
Férfi az, aki megtanul téged.
Férfi az, aki ölel… pont a derekadat, pont elég erősen, és pont elég gyengéden – egyszerre mindkettőt.
Férfi
az, aki ismeri önmagát. Férfi az, aki tud sírni. Férfi az, akiben látod
a fiút. Férfi az, akiben látod az apa biztonságát. Férfi az, aki ismeri
a korlátaidat… és segít ezeket odébb vonszolni, hogy nagyobb élettered
legyen.
Férfi
az, aki mosolyogva viszi a terheidet. Férfi az, akinek ösztönösen és
mosolyogva viszed a terheit. Férfi az, akinek nem égeti meg a tenyerét a
csillag, amikor lehozza neked az égből.
Férfi
az, akitől tanulsz. Férfi az, aki olyan dologra képes, amire te nem
leszel soha. Férfi az, akit tisztelsz. Férfi az, aki tisztel téged… mint
embert, mint nőt, mint anyát.
Férfi az, aki szépen beszél az édesanyjáról. Férfi az, aki szépen beszél rólad.
Férfi
az, aki képes benned élni… hogy te benne élhess. Férfi az, aki elkap
téged, amikor behunyt szemmel, kitárt karral dőlsz felé.
Férfi
az, aki tűri léted zaját... aki szereti léted zaját. Férfi az, aki érzi
a táncot… és aki érzi a te táncodat is. Férfi az, akinek női
ösztöneidből fakadóan meg akarod mutatni a ragyogásod… és azt, ahogyan
elnyelsz minden fényt a világból, és esőt csinálsz, mert szomorú és
kétségbeesett vagy.
Férfi
az, aki látja benned az angyalt… és aki látja benned az ördögöt... és
kordában tudja tartani mindkettőt. Férfi az, aki látja benned a kislány
bizonytalanságát a nagyvilágban. Férfi az, aki ezzel nem él vissza.
Férfi az, aki látja a szárnyaidat… és érzi a védőangyalaidat… és nem
fél.
Férfi az, aki ész nélkül tud szeretni téged, és ésszel tud uralni téged.
Férfi az, aki látja benned a lehetőséget. Férfi az, aki tudja, hogy teremtő vagy. Férfi az, aki segít teremteni.
Férfi
az, akinek a tenyerébe simul az arcod... mert pont oda illik. Férfi az,
akinek a tenyerébe hullik a lelked, és megőrzi azt neked sértetlenül.
Férfi
az, aki maga az erő. Férfi az, aki elég erős ahhoz, hogy meghajtsa a
fejét. Férfi az, akinek van hite. Férfi az, aki hisz Isten
létezésében... és hisz benned. Férfi az, aki hisz magában.
Férfi
az, aki megfogja a kezed. Férfi az, akibe karolhatsz. Férfi az, aki
igényli ezt. Férfi az, aki kívánja az érintést... aki tűri akkor is, ha
fáradt.
Férfi
az, aki érzi a tested forróságát… és aki érzi lelked forróságát is.
Férfi az, aki hajnalban simogat és csókol. Férfi az, aki beléd
feledkezik.
Férfi az, aki a bántó szavakat csókkal fojtja beléd. Férfi az, aki szeretetével a benned lévő pusztító erőt teremtővé teszi.
Férfi az, aki hallja benned a zenét. Férfi az, aki képes erre őszintén mosolyogva táncolni.
Csak
egy férfi van. A többi csak hímnemű humanoid, akik valamennyire
kompatibilisek veled. És, ha megtaláltad a férfit, már nincs szükséged
fétisekre, sem kívánságlistákra.
Furcsa
teremtmények a kislányok. Csüggnek apjukon. Szerelmesek belé. Ez a
szerelem egész életen át kíséri őket. Van kire felnézni, van kihez
viszonyítani, van kitől tanulni, van kit tisztelni. Boldog lehet az a
férj, akinek felesége egykor szerelmes volt az apjába… mert immáron
magáénak tudhatja azt a tiszteletet, amit egykor a gyereklány, édesapja
iránt érzett.
Nem
tudom, hogy nagy általánosságban szerencsés, vagy szerencsétlen-e az a
lány, nő, aki elmondhatja magáról, hogy több olyan ember is él, élt a
földön, akit akkor, vagy a múlt emlékei és tapasztalat hatására a
jelenben apának szólíthat, apaként tisztelhet.
Azt tudom, hogy én szerencsésnek érzem magam. Volt két ,hasznos’-apám, és van egy édesapám. Gyűlölöm a mostoha szót…
Három
különböző ember, három különböző világ, három különböző élet, mégis
egyetlen cél. Az, hogy én ember legyek. Boldog, a világgal kibékült, és
azt elfogadó ember. Ezáltal több mint más ember lánya.
Amikor
kiskamasz voltam, megkérdeztem édesapámtól, hogy ő e az igazi apám.
Mármint genetikailag. A kérdés ostoba volt, okom pedig nem volt arra,
hogy feltegyem. Magamat kerestem csak.
Azt mondta, hogy az apaság nem azon a pár csepp fehérjén múlik. Nem volt több kérdésem.
Édesapámat
szólítottam csak apunak, soha, senki mást. Mégis azt kell, hogy
mondjam, három apa figyelt rám életem három, különböző szakaszában.
Kiérdemelték a tiszteletet, az apa megnevezést. Munkájukkal,
szeretetükkel, tanításukkal. Karizmatikus emberek voltak. Olyanok, akire
ösztönösen figyelsz. Lehet őket gyűlölni, és lehet őket imádni, de nem
lehet őket figyelmen kívül hagyni. Figyelmüket élvezhettem, élvezem
minden pillanatban, míg volt, van rá lehetőség.
Édesapám
megtanított arra, hogy szeressem a világ színeit, formáit, és vesszek
el ebben a legapróbb részletekig, mert az ember csak úgy élhet, ha
táplálkozik a világból, ha az apró részletekbe kapaszkodik. Megemészti
azt, és tanul tőle, belőle. Általa ismertem meg a Dunát, annak minden
rezdülését. Általa ismertem meg a kavicsokat, és azt, hogy – bár
élettelenek - a kavicsok nem csak nagyon szép, hanem nagyon hasznos
dolgok is lehetnek az életben, ha lelket adunk nekik. Általa ismertem
meg a szavakat, a szavak fűzését. Remekül forgatja őket. Humorral,
ízzel, logikával – édesanyám (és mindenki) csodálatára, aki egyszer azt
mondta nekem, hogy ugyanolyan élvezettel tekerem a szavakat, mondatokat,
ahogy édesapám. A világ ,anyagismeretét’ is édesapám tanította.
Megmutatta, miként és mivel ízleljem a színeket, a formákat, az
elemeket… a természetet. Megtanította, hogyan tudom elképzelni,
elhelyezni magam a világmindenség csodájában úgy, hogy magamra is
csodaként tekinthessek majd. Lehetőségként. Tevékeny és hasznos
emberként.
Megmutatta
hogyan és hol kell kapaszkodni az életbe vész esetén. A ceruza és papír
segítségével, a zene segítségével, festmények segítségével, az Iliász
segítségével, melyet kisgyerekként olvasott nekem, és melyet
határtalanul untam akkor. Közel, s távol nem volt olyan öt éves gyerek,
akinek az édesapja esti mese gyanánt eme rémséges történetet olvasta.
Közel, s távol nem volt olyan gyerek, akinek édesapja Beatles számokat
gitározott, énekelt és tanított. Közel, s távol nem volt olyan gyerek,
aki édesapjával a Duna ezerszínű kavicsából hatalmas mozaikot rakott ki
az éjszaka közepén, nagy műgonddal.
Lepkét
fogtunk, naplementét néztünk szótlanul – ami valljuk be, egy
gyereklánynak csak igen nagy önuralommal sikerülhet - sétáltunk, sokat,
nagyon sokat. Szaratov hűtőszekrényt hoztunk haza nyikorgó, kétkerekű
kiskocsiban tolva, a kettes út szélén, tíz kilométer hosszan.
Betonoztunk, amibe belenyomtam a talpam, és tetőt javítottunk.
Megtanított
biciklizi, tollasozni, dugós puskával lőni, görkorizni, mikroszkópot
használni és metszetet készíteni, egyszerű fakockából gyönyörű és mesés
várat építeni. Labdát elkapni, sérves mozgáskoordinációm miatt.
Megtanított a forró homok érintését élvezni a talpamon, és nem fájlalni
azt. Megtanított élvezni a trágya szagát. Megtanította, hogy a szellő a
legjobb simogató-pajtás ha el vagyok kenődve, hogy az esőcsepp az
életet, az éltető vizet hozza a földre. Élni, megélni tanított. Élni a
világban örök gyerekként, boldogan.
Megtanított
vitázni. Amikor anya lettem, és látogatóba mentünk hozzá unokáival, a
beszélgetés éltető vitává nőtte ki magát. Egy idő után azt vettem észre,
hogy a testvéreim és gyerekeim körénk gyűltek, és önfeledten, némán
figyelték a szóáradatot, az érveket és ellenérveket, azt, hogy hogyan
foglalkoztatjuk, szórakoztatjuk és fárasztjuk ki egymást ebben a
verbális táncban. Olyan volt ez, mintha kamaraszínházi előadáson vettek
volna részt, családilag.
Első
hasznos apám, olyan ember volt, aki éltében és holtában is fájdalmat
okozott az őt szeretőknek. Mégis, mindenki szerette... vagy szeretni
vélte. Szépfiú volt, örök agglegény, jó illattal, eleganciával, sármmal,
hideg racionalitással, és a lelki sivárság palástjával, melyet arra
használt, hogy szeretethiányát kellőképp elfedje. Elárulta szíve titkát
az, hogy imádta az operákat, legjobban a három tenort.
Mindent,
ami pénzen megvehető, megkaptam tőle. Nem akart szeretet vásárolni,
csak sajátját akarta leplezni. Talán úgy és akkor történt apasága,
amikor rádöbbent, hogy annyira életképtelen vagyok nagy
elkényeztetettségemben, hogy folyamatosan magyarázni kell nekem. Az
ezzel eltöltött idő pedig magával hozta a kötődést és felelősséget. A
saját csapdájába esett. Fricskázni, alázni akart azzal, hogy az orrom
alá dörgölte racionális élettapasztalatait, de ez idő alatt
megszeretett. Új apát szereztem, akinek csak egyszer mondtam azt, hogy
apa. A halálos ágya mellett, felnőtt koromban. Talán előbb kellett
volna… talán akkor elereszti félelmeit és szabad utat enged az
esszenciális szeretetnek. Eszméletlen volt három napja. Én halkan és
sírva, a kezét szorítva csak annyit mondtam: Tudd, hogy jó apa voltál.
Megszorította a kezem egy pillanatra. Ez volt talán az első valódi,
szeretetet őszintén megélő pillanata... és az utolsó is.
Milliószor
utaztam sárga Ford Escort-jában, Rigóban. Nagyon szerencsésnek éreztem
magam, hogy egy ilyen feltűnő kocsiban utazhatok. Imádtam játszani az
eszem abban a Fordban. Gyerek lehettem háza kertjében, betegre ehettem
magam a cseresznyefáiról, összefirkálhattam az aszfaltot és a falat
krétával. Órákat táncolhattam hatalmas, egybenyíló szobáiban, a zenét
bömböltetve, vinnyogva énekelve.
Megtanultam
tőle, hogy az öntöttvas radiátor, szenes vasaló, kézi gyalu és hasonló
régi, divatjamúlt dolgok szépek és hasznosak. Megtanultam tőle, hogy
felnőtt korban is kell iskolába járni, tanulni, sőt. Jól tanulni, mert
azt csak úgy érdemes. Elhivatottan. Létének példájával megmutatta, hogy
nem szabad soha feladni céljainkat, nincsenek örök kudarcok, csak akarat
van. Ha pedig akarat van, minden van. Megtanított ping pongozni a
kórházi alagsorban, ahol órákat játszottunk, amikor ügyeletes volt.
Emlékszem, amikor eltörtem elefántcsontból faragott oroszlánját.
Véletlenül törtem le a farkát a kicsi szobornak. Visszafogta dühét, bár
láttam rajta, hogy ez volt tűrőképességének végső határa. Nem bántott
sem szóval, sem tekintettel, csak éreztem.
Megtanultam
tőle, hogyan legyek fölényes és lekezelő. Hogyan élvezzem az életet
bűntudat nélkül, másokat figyelmen kívül hagyva. Hogyan legyek a
semmivel a hátam mögött győztes. Azt tanultam tőle, hogyan nyerhetek meg
minden csatát, csupán csak a szavaimmal, mimikámmal, a szívemet
kizárva.
Megtanultam
tőle, hogy az ember mennyire törékeny. Testben is, és lélekben is. Azt,
hogy az ember halandó. És azt is, hogy sokat kell küzdeni a megváltó
halálért. Megtanultam, hogy az élet mély, húsba és lélekbe vágott
kegyetlen sérüléseit hogyan rejtsem el tökéletesen mások elől.
Megmutatta, milyen mocskos tud lenni az ember, testben és lélekben.
Megtanított a civilizációra. Elmagyarázta. Éreztette. Úgy, hogy sohasem
fájt. Tettei és szavai alatt ott volt a jól elrejtett védőháló, amibe
bátran belepottyanhattam bármikor.
Második
hasznos apámat harminc éves koromban ismertem meg. Sosem nevetem őt
apámnak. Most teszem ezt meg, megkésve. Magas, inas, mosolygós ember
volt. Olyan érzelmekkel, melyeket nem csak érzett, hanem az eredetüket
is ismerte. A világ minden olyan dolga érdekelte, ami logikus és
magyarázható. Legnagyobb erénye a tolerancia volt. Sokáig azt hittem,
hogy ismerem ennek a szónak a jelentését, és gyakorlom is. Ő, létével
rádöbbentett, hogy a közelében sem vagyok az elfogadásnak, megértésnek.
Toleránsnak, elfogadónak, megértőnek lenni nem csak annyit jelent, hogy
behunyom a szemem, és közhelyeket mormolgatok, hogy minden ember más…
toleránsnak, elfogadónak, megértőnek lenni annyit tesz, hogy emberi
előjogként megadjuk a másik embernek a bizalmat, feltételek és
kérdezősködés nélkül segítjük őt útján. Megadjuk neki a lehetőséget
arra, hogy, ha szükségét érzi, elmondja tettei miértjét. Ha pedig mégsem
teszi, nem tolakodunk bele életébe kérdéseinkkel, kíváncsiságunkkal.
Megtanultam
tőle, hogy az emberi sorsok felől egy isteni hatalom dönt. Teljesen
mindegy, hogy ez a hatalom felemeli vagy eltiporja az embert, mert
mindkét sorsnak Istentől eredő indoka van, amit mi nem bírálhatunk felül
kérdéseinkkel, kétkedésünkkel. Emberként csak annyit tehetünk, hogy
mosolygunk és segítünk, ha kell… de akkor teljes szívvel. Hallgatunk,
meghallgatunk, értelmezünk, gondolkozunk, cselekszünk.
Sokszor
beszélgettünk fizikáról, rendszerekről, melyek a világot működtetik.
Tudományos értekezés volt ez a konyhában állva, konyhanyelven, mely
alkalmakra szomjaztam.
Mély
szeretetet tanultam tőle, és betyár becsületet. A szeretetet a
szülőföldem iránt… szavai néha égettek. Azt a fajta hazaszeretetet, amit
nem lehet magyarázni, csak érezni. De azt szükséges. Azt tanultam, hogy
érezni csak őszintén érdemes, főleg, ha fontos dologról van szó.
Megbocsátó ember volt, de volt, amit ő is bűnként kezelt. Megtanította,
melyek azok a bűnök, amiket nem szabad megbocsátani. Elárulom a titkot.
Azokat a bűnöket nem szabad megbocsátani, amik Isten fő műve ellen, az
ember, emberiség ellen valók.
Megtanultam
tőle gyászolni, és megtanultam tőle méltósággal meghalni… hasznos tudás
annak tükrében, hogy életünkben ez az egy dolog biztos, mégis erről
tudunk a legkevesebbet.
Furcsa
teremtmények a nagylányok. Férjeket választanak apáik után. Boldogok
lehetnek azok a férjek, akik annyit tudnak adni feleségüknek, mint
kedvesük apái. Szerencsések azok a nagylányok, akik feleségként végzik
az ilyen férfiak karjában.
Gyerekkoromban volt egy bakelit mese lemezem. Volt rajta egy mese, nem tudom már a címét. Viszont emlékszem pár mondatra belőle.
Amikor
a nap sírt, könnyei sárga kavicsokká lettek, és lehullottak a földre.
És amikor a hold sírt, könnyei fehér kavicsokká lettek, és lehullottak a
földre. Gyönyörű szavak. Szerelmes mese volt ez. Hisz a nap a férfi, a
hold a nő.
Kavicsok,
kövek, amik végig kísérik az ember életét. Ott vannak mindenhol, és mi
csak tiporjuk őket, kedvünk szerint. Néha megakad egy-egy szép darabon a
szemünk. Szerencsések, ha kiemeljük őket a többi kavics közül. Aztán
polcra rakjuk, porolgatjuk egy darabig. És egy idő után eltűnnek. Én
dobozban tartom a köveimet. Mert mindnek története van.
Gyerekkorom
óta imádom a Dunát. Nézni, szagolni, érezni. Olyan, mint egy hű társ.
Mindig meghallgat, némán, méltósággal. Temetője bánatomnak, éltetője
boldogságomnak. És tele van a partja kaviccsal. Melyeken taposhatunk.
Apám
mutatta meg először a kavicsok létét. Gyűjtögette őket, színenként és
nagyságonként, üvegekben, zacskókban. Egy idő után már én is rutinos
gyűjtő voltam. Neki segítettem. Együtt töltött idő volt apámmal… Én, ő
és a kavicsok… a Duna… Zöld kavicsból van a világon a legkevesebb, aztán
pirosból. És az anyaga sem mindegy… vannak hétköznapi sárga és fehér
kavicsok, amik mégis szebbek, mint a többi. Mozaikot csinált belőle. Egy
delfinen hárfázó férfit, a mitológiából. Ariont. Énekes tehetsége
mérhetetlenül gazdaggá tette ezt a férfit. Ám egy hajóútján az irigy
hajósok a tengerbe vetették. Egy delfin a hátára vette, és szélsebesen
Korinthoszba vitte, ahol a király a hajósokat keményen megbüntette.
Varázsos mese a művészet értékéről, az emberi butaságról, és a
hatalmasok bölcsességéről – akik attól lettek hatalmasak, mert bölcsek
voltak.
Amikor
először váltam, és három aprótalpú gyerekem volt, és vágytam a
társaságra, édesapámmal és népes családjával kirándulni mentünk. Apám
sosem volt jómódú, mégis aznap költött rám. Vett nekem egy kék ásványt.
Pénzt adott egy kavicsért, hogy megmosolyogtasson.
Hallottatok
már a bolondok aranyáról? Nos, nekem van egy darab belőle. Öcséimtől
kaptam. Olyan, mint egy arany rög. Pedig csak vaspirit. Szeretem
nézegetni ezt a hazug kődarabot. Néha jó a hazugság.
Sok kövem van. Egy-egy emlék van bele zárva. Egy-egy lezárt emlék. Egy mosoly. Egy tekintet. Egy gesztus.
Gyerekeim
is megörökölték a kavics szeretetét. Egy befőttes üvegbe gyűjtötték a
legszebbeket, melyeket ők a legszebbnek véltek. Felcímkézték az üveget,
és ezt a feliratot írtam rá: KAVICSGYŰJTEMÉNY
Készítette: Eszter, Anna és Péter
Szavatossága: korlátlan
Korlátlan,
mint a szereteté, amivel édesanyámnak adták. Ez a kavicsokkal teli
üveg, mindig ott volt édesanyám éjjeliszekrényén. Minden kavics egy-egy
szeretetdarabka volt, egybegyűjtve. Ma ez az üveg a szekrényem egyik
polcán van. Gyerekmosoly van benne, szeretet, aminek szavatossága
korlátlan.
A
pingvinek, amikor udvarolnak, megkeresik a legszebb, legtökéletesebb
kavicsot. Orrukkal a nőstény lába elé tolják, jegyajándékként. Ha azt
elfogadja a nőstény, egy pár lesznek, örökre.
Annak
ellenére, hogy az ember nincs tisztában a kavicsok fontosságával, mégis
értékes kavicsokat rak egy gyűrűbe, egy láncba, mellyel boldogságot,
szeretetet akar közvetíteni. Ugye milyen érdekes?
Szoríts
a markodba egy ásványt, egy kavicsot, és megmutatja a lelkét, az
erejét. Tartsd a markodban fél percig, aztán rakd le, várj pár
másodpercet, és, ha még mindig meleg, szükséged van arra a kőre. Nem
minden kő marad meleg, meglátod.
Ma
kaptam egy újabb követ. A Duna partján, a téli napsütésben. Átlátszó,
víztiszta. Sosem láttam még ilyet. Kaptam egy gesztust, egy mosolyt, egy
boldog percet. Egy pillanatot egy másik ember életéből, amiben én
fontos vagyok. Amikor megláttam, minden, amit itt leírtam, átviharzott a
fejemen. Mire képes egy ásvány… egy kavics… Éltető érzelmeket ad.
Figyelmet ad. Gondolatokat. Nincs élőbb egy kavicsnál… jól működik a
világegyetem…
EZT AZ ÍRÁST CSAK AZOKNAK AJÁNLOM, AKIK BÍRJÁK AZ ŐSZINTESÉGET.
TARTALMA CSAK FELNŐTTEKNEK AJÁNLOTT.
Nem tudom, hogy más nőnek hányszor tették fel a kérdést. Nekem
sokszor. Százszor mondtam nemet. Háromszor igent. Sok gyűrűm volt, ami a
szándékot és akaratot - azt, hogy szeretni akarnak - jelképezte. Az
első gyűrűmet a nógrádi vár romjának tetejéről hajítottam le a semmibe.
Értékes volt, mégis értéktelen. Egyszerűen csak nem akartam szeretni. A
világ szerint a legértékesebb gyűrűm egy smaragd köves, cirkóniával
díszített aranygyűrű volt. A barátnőmnél végezte, mint fizikai érték.
Volt vésett mintás aranygyűrűm, köves, és egyszerű ezüst, vagy három
színű arany... sokféle... még fa gyűrűm is volt. Az összetartozás
jelképe. Vicces... legalábbis jelképnek...
A legszebb, és számomra a legértékesebb gyűrű egy orvosi fémből
készült Anjou liliomos gyűrű, amit többé soha nem veszek le az ujjamról.
Próbáltam láncon hordani. Próbáltam polcon tartani. Próbáltam mindent.
Próbáltam szabadulni tőle. Azt hittem, a múltat jelenti. De nem. A
jövőt. Amikor felhúzták az ujjamra, tartást kaptam. Amikor nem volt a
kezemen, ronggyá váltam. Tarka, érdekes ronggyá. Egy használati tárggyá.
Ma felhúztam az ujjamra. Észre sem vettem eddig, hogy mennyire
hiányzott a hétköznapokban. A tartás is, és a fizikai érzés, hogy ott van
az ujjamon.
Újra megérett az idő a sírásra. Kell néha. Olyankor teszem, amikor
rátalálok magamra. Fájdalmas ez a találkozás. Szembesülni kell a
tetteimmel. Meghasonlani. Értékelni és átértékelni.
Szeretek sírni a zuhany alatt. A meleg víz a kisbabákat is
megnyugtatja. Állítólag azért, mert az anyaméh magzatvizes közegét
juttatja eszükbe. A biztonságot. Nincs jobb egy biztonságos helyen
gyengének, védtelennek lenni. Mert mindenki gyenge és védtelen néha...
és nem mindenkinek adatik meg az ölelő kar biztonsága, szükség esetén.
Édesapám szerint nincs olyan bánat, amit meg ne oldana egy forró
fürdő és egy forró tea. Igaza van. Amikor tizennyolc évesen megerőszakoltak, a ruhám sáros, a bensőm mocskos, a harisnyám szakadt
volt, és a forró víz valóban segített. Akkor szoktam rá arra, hogy a víz
biztonságában sírjak. Egyszerűbben jönnek a könnyek, egyszerűbben
jönnek a gondolatok. Aztán valamikor, később, ezután, megindulnak a
szavak is.
Ez a történet is az akaratról szólt. Szeretni akartak... csak
rosszul. Nem haragszom. Már tehernek sem érzem. Egy drasztikus
előrelépés volt a fejlődésemben. Születésemtől fogva úgy élem, hogy
mindent magamban tartottam. A jót, a rosszat, az örömet, a bánatot.
Mindent mosollyal fedtem el. A hazugság mosolyával. Meg kellett, hogy
törjek, hogy képes legyek őszintén élni. Őszintén mosolyogni. És
őszintén sírni.
Nem tudom mi a jobb. Olyan gyűrűket viselni hazug mosollyal - saját
magamat meghazudtolva és ,megerőszakolva' -, amiket csalárd módon húztak
az ujjamra, vagy az, ha egy alsóbb érzelmi intelligenciával rendelkező
ember fizikai terrorba burkolt érzelmi szükségleteinek vagyok a tárgya.
Egy pszihológus egyszer megkérdezte tőlem: Hányszor erőszakolja meg még saját magát? Hányszor tesz még saját maga ellen?
Ez volt életem legjobb két kérdése.
Érdekes az élet. Előbb utóbb minden a helyére kerül.
Sokat gondolkoztam azon, hogy képes lennék-e újra igent mondani.
Igen, képes lennék rá. Csak erre vagyok képes. Nem kellenek az olyan
tettek, amivel bántom magam. Már nem.
Sérthetetlen vagyok. Mert nyitott vagyok mindenre és mindenkire -
egyedül a háborúra nem. Mert senki nem tud létével megbántani, legyen
akármilyen ember. Mert nem ítélkezem, csak azért, hogy alázzak. Mert
tudok sírni - a zuhany alatt. Mert őszintén tudok már mosolyogni. Mert
tiszta szívvel fogadom el a veszteséget. Miert mindenkinek őszintén
elmondom a véleményem - és aztán kezdjen vele amit tud és akar. Mert
látom a világot, és nem csak nézem. Mert ott van a gyűrű az ujjamon.