Elhagytam a gyerekeimet. A gyerekeim
elhagytak engem. Valamikor másfél éve. A férfi a férjem lett. Azért,
mert szívemben tartotta az anyaság lehetőségét, amit miatta vesztettem
el. Hitte, hogy minden megadatik, csak akarni, tenni kell érte. És
szeretni. Nem ígéret volt, hanem munka, sok munka, az amit a szavak mögé
rakott. Házikó, kert, családi ebédek... hely, emberek, amik, akik még
nincsenek az életemben. Álmom volt, de túl törékeny volt ahhoz, hogy
megvalósuljon. Olyan törékeny, mint maga az ember. Mint a férfi, akinek
egyik percben még dobogott a szíve, a másikban pedig már nem. Összetört
egy test, és összetört egy földi lélek. Az enyém. Néha felnézek az égre,
és látom a sebesség lehetőségét. Olyan sebességét, ami elvette tőlem
őt, olyan sebességét, amire csak egy testen kívüli lélek képes, olyan
sebességét, aminek szele messze repítette tőlem az álmaimat.
Borért mentük. Kellett neki az normális, üzemszerű lét
fenntartásához. Nyár este. Csillagokkal. A boldogság, az egymásban élés,
az egylelkűség burkában ballagtunk haza. Mosolyogtunk. Mindig
mosolyogtunk. Megállt. Letette a két üveget a járdaszegély szélére.
Megfogta a két kezemet. Rám nézett. Meg akart győzni. Győzni akart.
Természetét akarta legyőzni. Rabságát akarta legyőzni. Szabadságot akart
az alkohol rabsága helyett.
Fussunk! - mondta - Olyan nagy kedvem van futni! - mosolyogta az a
szemeimbe. Felkapta a két üveg bort, bal kezével szorította, jobb
kezével pedig az én kezemet. Hittem, hogy az én kezemet erősebben.
Megindult, erővel. Magával rántott mosolygós akarata. Belezuhantam az ő
rendszerébe... bal, jobb, bal, jobb... egyre gyorsabban. Egyre nagyobb
léptekkel. Repültem, ahogy a fekete, bokáig érő, csipkével díszített
szoknyám. A mosoly nevetés lett. Fejem hátra hajtottam, élveztem, ahogy
erejével megránt, és nagyobbat tudok lépni lábaimmal, mint valaha. Az
esti és nyári szél szétnyílt előttem... előttünk. Elfogyott a járda,
elfogyott az éj, elfogyott a világ. Csak mi voltunk. Mi voltunk a világ.
Mi voltunk az éj. A boldog éj voltunk. A csillagok belezuhantak az
arcunkba... csiklandoztak. Szívkacaj és boldogság voltunk. Lélek
voltunk. Egymásban. A tökéletes pillanat. A pillanat, amikor megálltunk
egymás mellett. Bal kezében a bort fogta, jobb kezében az én kezem.
Hittem, hogy a kezemet erősebben.
A sebesség szabadsága vette el tőlem őt. A szabadság sebessége vette
el az álmaimat... már szabad vagyok. Egy test, egy lélek. Dönthetek
sorsomról. Egyedül.
Érzem, ahogy repül a fekete, bokáig érő csipkeszoknya... úszik a
világ felett, mert én futok. Rohanok. A boldogságba. Mert úgy döntöttem.
Egyik kezem szabad... a másikat fogja valaki, és húz. Az életbe. Vissza
a gyerekeimhez, egy másik álomba, másik tervbe. Remélem hosszú lesz a
járda, és erősen fogja a kezem, míg elérek a végéig, míg elfogy a világ.
És remélem, együtt nevet majd velem... csak annyira, hogy átjárja az
nyári, esti szél a tüdőm.