Anya lettem, Anyu helyett

Azon gondolkoztam, hogy vajon ki lehet ma édesanyám helyett a műtőben. Az utóbbi három évtizedben nem volt olyan Karácsony, amikor ne dolgozott volna. Mert másnak kicsi gyereke van, mert másnak nagy családja van, mert más-más-más... mert más épp nem ért rá életet menteni, hisz megérdemli a pihenést. Hááááát anyu... nem tudom, hogy igazad volt-e azzal kapcsolatban, hogy a sírban pihenhetsz eleget.

Ez a második Karácsony anyu nélkül. Tavaly ilyenkor a temetésére készültem. Ügyeletből jött egy decemberi reggel... és délután meghalt, egy kicsit. Másnap reggelig várt rám eszméletlenül a kórházban.

Ma, amikor álltunk a gyerekeimmel a fenyőfa mellett, kezünkben a tarka műanyagpohárral amiben bor volt, felsoroltam a jelenlévőket - és plusz egy főt, Patust a vő jelöltet.
Aztán pedig azokat, akik már nem élnek.
Az élők felsorolása nagyjából a következőképp hangzott: Petire, aki alig kíváncsi az anyjára, Esztire, aki képes átaludni a világvége napját, Annára, aki ...... és Anna közbe vágott, hogy: aki szépen pislog,. Gerire, aki nem ismeri a kisebbségi komplexus fogalmát, és imádom ezért, Patusra, aki állandóan mosolyog.
A holtak felsorolásánál igyekeztem a jóra gondolni. Béla bácsira, aki szerette a jó borokat, Anyura, aki szintén szerette a jó borokat, és Istvánra, aki úgyszintén szerette a jó borokat.

Sosem szerettem ,,konyhatürndérkedni", pedig adottak képességeim... minden férjem alaphangon tíz kilót hízott kosztomon. Ezen a Karácsonyon mégis annyira hiányzott a konyha. Sosem hitten volna. bútoraim kiszorították létemből eme helységet. Aztán rájöttem, a konyha, a főzés, maga a család. Legalábbis egy nőnek az. Így, megfogadtam: jövőre mindenfélét megfőzök, mindent, ami lehetséges.

Rögtönzött konyhám az ágyon volt. Leterítettem két konyharuhát, rá tettem a szendvicseknek valót. Rádöbbentem, hogy még rendes késem sincs. Így, délben, a Szent Este előtti utolsó percben, beszereztem egy-két dolgot. Dugóhúzót, villákat, kiskanalakat, tányérokat, és természetesen kést. Hűtő híján a tortás dobozt, a cukrász sütit és az üdítőket az ajtó előtti sámlira raktam. Roppant frappánsnak éreztem magam. Mindenünk meg volt. Ugyan a szoba kicsi, és kerülgetnünk kellett egymást, evésnél pedig a társaság fele a földön ült, úgy éreztem enyém a világ. Peti, a fiam és Geri a vej-jelölt díszítette fel a fát. Anna csinálta a halkrémes és sonkás szendvicset, Eszter pedig drukkolt neki.

Emlékszem a régi Karácsonyokra, amikor picik voltak a gyerekek. Ütem terv volt és stressz. Stresszeltem magam az étel miatt, a sütik miatt, a fadíszítés miatt, az ajándék csomagolás miatt. Most csak mosolygok ezen. Mármint ostobaságomon.
Nem volt varázs... nekem nem, mert halálosan fáradt voltam. Most minden nyugodt volt. Minden időben volt. Minden egyszerű volt - és itt most arra gondolok, hogy egyszerű volt nyugodtnak lenni, szeretni. Együtt csináltunk mindent, kín nélkül. Annak adott teret ez az extrém helyzet, ami a Karácsony lényege. Egy fedél alatt voltunk - több, mint egy év külön élés után - és semmi sem változott. Minden és mindenki a helyén volt. A hangzavar, a nevetés, minden. Értettük egymást, úgy, mint rég. A helyére került minden... csak anyu nem volt...

Aggódtam egy kicsit, hogy szétzilált családom sebei vajon elérhetővé teszik-e azt az életérzést, hogy család vagyunk. Felesleges volt aggódnom.

Voltak pillanatok, amikor számomra megállt az idő. Csak néztem őket, észre sem vették. Láttam őket a gondolatommal gyerekként... és láttam őket felnőttként a szememmel. Az összes szülésem végig pörgött az agyamban. A gyerekkori mosolyuk, hangjuk, csillogó tekintetük. Ez utóbbi most is ott volt.
Biztos sok hibát követtem el, mint anya. De azt tudom, hogy sok mindent jól csináltam... ma láttam. Beért a munka. Az, amit édesanyám végzett, mint nagymama, és az, amit én, mint anya. Ettől felemelőbb és szívszorítóbb érzés nincs a világon. Azért, mert elmúlt a gyerekkoruk, és nem tér vissza soha. Készen lettek az életre. Pedig annyira szép volt értük élni.

És történ valami más is. Felnézhettem ma a fiamra. Fizikailag is, és tudásban is.
Kamaszokhoz mérten - mert hát miről is beszélgessenek teljes odaadással - azt boncolgatták Eszterrel, hogy hogyan lehetséges az, hogy ha egy zombinak levágják a fejét, az a központi idegrendszer nélkül is tovább él és riogat. Minden egyéb idevágó témáról szó esett. A fiam - és ekkor döbbentem rá, hogy tényleg tanul az iskolában - megszólalt: Értsétek már meg, többsejtű eukarióta létforma vagyunk... ez lehetetlen!

Mit mondjak... felakadtak a szemeim a gyönyörtől.

Eszembe jutottak a gyerekkori Karácsonyok. Ugyan nem volt testvérem, de három nagybátyám igen, ahogy azoknak családja. Mama, az én nagymamám... a drága... hatalmasakat főzött. Anyu takarított, nagybátyám faragta a fát a talpba. Eszembe jutott a piros overál, amit kaptam. Sírtam, mert utáltam a piros színt... és kicsi voltam ahhoz - hiába, hogy lánynak születtem -, hogy egy ruhaneműnek örülni tudjak.
Eszembe jutott a háromszor felborult karácsonyfa, ami miután harmadjára is leszédült a helyéről, anyu felemelte a földről, és földhöz vágta - hogy biztosan minden dísz összetörjön, ha eddig még nem tette volna. Higgadt mosollyal emlékszem erre, és akármilyen furcsa, csodásnak tartom, ezt a Karácsonyt is. Mert két napi boldog készülődés után történt mindez...
Édesanyám mindig a tökéletesre törekedett... ezúttal nekem akart tökéletes Karácsonyt. Szerintem akkor nőtt fel, akkor lett anya. És ez - bárhogy is alakult akkor - nagyon jó érzés.
Emlékszem arra, hogy mindig mi, gyerekek kevertük ki a krémet és a sütitésztát. Emlékszem arra, amikor több, mint tízen ültünk egy asztalnál, annak minden varázsával. Arra, hogy az asztal alatt játszottunk... cipőfűzőket kötöztünk össze. Akinek meg nem fűzős volt, papírból csináltunk sarkantyút.
Emlékszem a vacsora utáni ücsörgésre, mert senki nem tudott mozdulni. Emlékszem a zsúfolt éjféli misére, és arra, hogy vártuk az ünnepi filmet a tévében. Egyszer a Kék madár volt. Nagyon tetszett.
Emlékszem arra a napra, amikor a Kívánságműsor ment a tévében, és akkor díszítettük a fát. Azért emlékeszem rá, mert különleges lélekjátékot játszottam: fogok-e húsz év múlva emlékezni erre a pillanatra, amikor a gömböt tartom a kezemben és akasztom fel a fára?
Úgy gondoltam akkor, hogy ha tudatosan koncentrálok, hogy ez a pillanat bármikor felidézhető legyen, vissza tudom majd játszani később... mint egy rövid filmet. Ahogy a hozzá tartozó érzéseket is. A kísérlet sikerült. Emlékszem a gömbre, arra a pár pillanatra, arra az életérzésre.

Gyerekeimtől ma csodás ajándékot kaptam. Készült egy kép Zebegényben, a Kilátónál, édesanyámról és a róluk. Az egyik kedvenc képem. És a utolsó, amin anyu és a három gyerek együtt szerepel, csak ők négyen szerepelnek rajta. Velem szemben van most ez a kép, egyszerű, fa keretben. A szeretet keretében.

A mi családunk matriarchális. Gyerekkoromban a nagymamám volt a rangidős. Aztán édesanyám. Most én lettem. Épp, most döbbentem rá erre.  Ahogy arra is, hogy dolgom van. Az, ami az övék is volt.
Jófajta munka ez, csak fel kell nőnöm a feladathoz. A képességek és a lehetőség adott.

Azt kívánom mindenkinek, ezen a különleges éjszakán, hogy ismerje fel életének feladatát. És érezze az utat, amin járnia kell. Úgy, ahogy velem történt ez, ma, Szent Este.

2012. december 24.