A női lét gyönyörűségei

A női lét gyönyörűségei közé tartozik, hogy minden reggel el kell döntenem, hogy szép legyek, vagy okos. Komoly, és minden nőt érintő dilemma ez… hogyan lehetek ma sikeresen önmagam… és hogyan tudom mindezt eladni a világnak… azért, hogy ne halljak éhen. Mármint egyedül álló nőként. A válasz egyszerű: többnyire képmutatással. Ami igen fárasztó, és hozza magával kistestvérét is, a hazugságot.

A férfiak által irányított hím soviniszta világban okos nem lehetek… nincs elég főiskolám hozzá… Az sem megoldás, ha lenne, mert az megölné az egyszerű paraszti eszemet. Zseniális érzelmi és értelmi csapda.

Így kaptam reggelenként azon magam, hogy a tükör előtt púderezem az orrom, mint egy fruska. Egy mészkőhegyet az arcomra pamacsoltam az elmúlt időszakban. Merthogy, öregszem… már húsz éves korom óta…
Amikor először rádöbbentem erre a tényre, az idő múlására, mely karcokat hagy az arcon, elkezdtem gyűlölni az időt. Ez a mai napig tart, csak púderhasználat közben már más a motivációm.

Jó dolog öregedni, de rossz dolog belegondolni. Természetesen, nem azért jó a tény, hogy öregszem, mert vágyom a klimaxot, az unalmas öregasszonyos színeket, a naftalin szagot, a betegségeiket tétként kezelő, és azzal pókerező vénülő barátnők csacsogását, a gyógyszer alapanyagú reggeliket és a töménytelen unokát, akik gyermekeim túlzottan komolyan vett libidójának lesznek majd köszönhetőek.

Inkább azért várom ezt a ráncokkal teli, csontritkulásos, az öregség végső stádiumát képező időszakot, mert sok időt spórolok meg majd reggelenként a sminknek nevezett hazugság mellőzése okán. Persze, csak ha eljön az ideje, belép életembe a klimax, mely végleg kilök a húspiacról.
Nemrég, valamikor rájöttem, hogy öreg vagyok én már bohócnak… és fiatal vagyok az élethez, a sok koravén, megfontolt, főiskolás, mama-hotelt előnyben részesítő gyerek között. Mert túl sok bennem a spiritusz, ami félre löki néha a jó ízlést is.  Ha részleteiben nézzük ezt a kérdéskört, az igazság az, hogy húsz évesen is öreg voltam bohócnak, mégis az voltam. A különbség csak annyi volt, hogy amikor bohóc lettem mégis, mindenki megtapsolt. Így lehetetlen volt abbahagynom ezt az életvitelt. Most leegyszerűsödtek a dolgok. Az érdek és a felszínen maradás vezérel.

A világ által ránk kényszerített hazugság, a hamvasító smink fedi el egyéniségünk egy jókora részét, pont úgy, ahogy a divat. Elfednek ezek mindent, ami való… többek között a lehetőséget is… a normális életre.

Mi nők pedig hagyjuk, hogy ez így legyen… hogy olcsó mázakkal valósítsuk meg magunkat, életünket, miközben iszonyatos önfegyelemmel tartjuk kordában a bennünk, joggal hisztériázó, ,,tisztaszívű" kislányt.

Ezért kezelnek minket a természet viccének a férfiak. Egy körhintába ültetnek bennünket, és mi természetesen beleszédülünk. Jogos retorzió ez az élettől. Aki a drága idejét a rövid életéből arra pazarolja, hogy önigazolást és ócska sikert csikarjon ki az ellenkező nemből, csupán csak azért, hogy meglássák őt, mire számíthat, ha nem arra, hogy megmosolyogják.

A férfiak előítélettel és elvárásokkal viseltetnek irántunk a végtelenségig. Ugyanakkor, imádnak minket. Eme kettősség megbolondítja a nőt, mint szélkakast az északi szél… Legyetek átkozottak, feminista melltartóégető némberek… a ti hibátok az, hogy nem tudjuk, kik vagyunk. Kivettétek az egyetlen fegyvert a kezünkből. Elvettétek azt a lehetőséget, hogy a férfi tiszteljen minket, csak azért, mert nők, szeretetadók, potenciális anyák vagyunk.
Legyetek átkozottak, hisz semmi valóban lényeges dolog nem változott, csak annyi, hogy nincs fegyverünk, mert kiütöttétek a kezünkből… egy lángocska, értelmi-érzelmi szalmaláng kedvéért, mely valamikor régen egy melltartón keletkezett, '68-ban, egy szépségversenyen.
Sem egy, sem millió lángoló melltartó sem képes felfűteni már a családi tűzhelyet, melyet mindig a nő őrzött.

Észrevettem magamon, hogy - talán bosszúból, hisz egy ágyban háltam az elmúlt húsz évben az ellenséggel, Istentől kapott természetes vágyaim miatt, amit manapság libidónak neveznek – előítélettel viseltetek a férfiak iránt. Gyors megfogalmazásban ez annyit tesz: senkiben se bízz, aki állva hugyozik. Létemben az előítélet, egyre nagyobb méreteket öltött a fiatalság és szépség lassú, fájdalmasan haldokló elvesztésével. Groteszk válaszként a férfiak világának, mely válaszra senki sem kíváncsi.

Fárasztó tevékenység volt ez a kezdetekben... mármint a bizalmatlanság és előítélet. Az őrületig. Ez volt az a pont, az őrület, amikor rádöbbentem, bármit megtehetek… bármit, ami boldoggá tesz, tehet. Mert nem a férfi tesz boldoggá, hanem én, saját magam. Azóta halkan kopik le rólam a képmutatás. Passzív lázadással, melyet az élet természetes múlása dörzsöl le minden porcikámról, centiről centire, lassan, de biztosan… és néha fájdalmasan. Kellemesen fájdalmasan.

Nem mehetek boltba melegítőben, hónaljszaggal, egy identitástudat gyilkoló hét után? Rendben. Akkor hát, utáljuk és szóljuk le a parfümériában a Chanel illatmintát… és nevezzük csak szagmintának. Pofátlanul kérkedve azzal, hogy ezt is megtehetjük. Azután pedig büdösen, szakadtan, önelégült mosollyal menjünk ruhavásárlást imitálni a környék legelitebb boltjába, és próbáljuk végig a kollekciót. Mit nekünk elvárások, melyeket néhány, pirított ribanc, reprezentációként tálalt a világot irányító férfiaknak, hogy ím: ez az igazi nő.

Persze ezt a polgárpukkasztást és önalázást többedmagunkkal, és akkor tegyük, ha van humorérzékünk a megaláztatáshoz, melyet a ropogós húsú, tökéletes mosolyú, agymentén fodrászolt, ijesztően fiatal és sovány eladók ontanak ránk, tettünk következménye és megcsúfolásaként.

Amúgy, ezekről a divatos ruhába öltözött Rozoga Mancikról meg van a magam véleménye. Az élet – leginkább a nemi élet – teljes felfedezésének vágya átlökte őket a Sötét oldalra… lojalitásuk a férfinemhez alaptalan és felesleges. Árulók ezek a némberek, hisz teljes női díszben pompáznak, és csontig nyalnak a hím soviniszta világnak. Azzal, hogy meg akarnak neki felelni, hátha valaki beporozza a bibéjüket végre. Bolondok is ezek a nőpalánták, mert csak elodázzák az időt, amikor ruhájukkal és frizurájukkal együtt mennek ki a divatból. És ez lesz az a pillanat, amikor életük úgy pukkan ki, mint egy lufi. A probléma ezzel az, hogy nem lehetek ott minden egyes lufi kipukkanásánál, így nem érezhetem a káröröm kéjes érzését.

Ezért inkább már most csapjunk oda az árulóknak. Viseltessünk előítélettel azon nők iránt is, akik valamilyen mulandó és ködös oknál fogva cserbenhagyták öregedő, vagy épp csúnyácska, amúgy, kiaknázatlan lehetőségeket rejtő nőtársaikat, akiket első táncra nem egy pasi kér fel, hanem a feminizmus gonosz kistestvére, a depresszió.

Én a feje tetejére állítottam a világomat, és szemléletet váltottam, mert nem kívántam tovább ezt a káoszt.

Rendszert alkottam, melynek két összetevője van… a számomra élhető világ és számomra élhetetlen világ.

Más bolygón élek.

Az igazi álmok, az igazi emberek, valamikor gyerekkorban születnek a padláson, a pokrócból épített kuckó alatt, melyet az angyalok tesznek biztonságossá és boldogságossá. Csak valami alapjaiban elromlott… volt, amikor még tudtuk, hogy ki a nő, ki a férfi, ki az anya, ki az apa, ki a gyerek. Akkor volt ez a világ, amikor még a púdert nem hazugságra használtuk, hanem saját örömünkre... Akkor volt ez a világ, amikor mindent elutasítottunk, ami nem volt méltó a női léthez... Akkor volt ez a világ, amikor a férfi felemelte a nőt, nem tiporta - joggal...