Értékmérő

Meddig lehet fenntartani a szépség látszatát? Mikor nehezedik rá az arcra az ember addigi élete? A nő egy a szépséggel? A nő dolga a szépség?

A nő dolga, hogy mosolyt csaljon az emberek arcára. Én nő vagyok. Két fegyverem van csak a világ csúfsága ellen.
Az egyik a tekintetem. Igyekszem minden szembejövő embernek a szemébe nézni, bizakodón, örömtelien. Talán ezzel adok valamit… egy kis hitet, egy kis örömet, egy kis bizalmat.
A másik a mosolyom. Ha valaki visszatekint a szemembe, bele a közepébe, én elmosolyodom. Ha szomorúságot, vagy gondterheltséget látok, még őszintébben próbálok mosolyogni. Adni akarok. Adni abból, ami kiapadhatatlan. Teljesen mindegy, hogy akkor éppen milyen gondokkal küzdök, szomorú vagyok-e, vagy vidám. Nem terhelhetem a velem szembejövőt a saját problémáimmal. Nem azért lépett ki aznap az utcára.

Így, negyven felett, elég tapasztalatot gyűjtöttem a világról ahhoz, hogy lássam, jobbá kell tenni. Minden nap, annak minden órájában.

Érzem, hogy testem fizikai burka nem korlátozza hatvan, bőrrel körbehatárolt kilóra a létemet. A bőrömön kívül is tovább folytatódom, és aki ebbe a térbe lép, annak szívesen adok magamból, annyit, amennyire szüksége van.

Mi a szépség? Mondják, hogy belülről jön. Na ja... nos... a szépség maga az érdeklődés a másik ember iránt. A szépség az adni vágyás. A szépség az emberek szeretete. A szépség az ölelés, legyen az fizikai, vagy akár, csak ha tekintetünkkel öleljük meg a másik embert.

Figyelem az arcokat. Mindent látni lehet rajtuk. A múltat, a jelent. És lehet látni a jövőt is… nagyjából. A meglévő ráncok alapján. Vannak mosolygó, síró, dühös, haragvó, olvasó, ábrándozó ráncok.

A metrón kezdtem el unalmamban játszani egy furcsa játékot. Megfigyeltem az apatikusan ülő emberek arcát. Alaposan. Megpróbáltam elképzelni, milyen az, amikor él… és nem csak bambul, hogy ne kelljen a másik ember szemébe nézni. Elképzeltem azt, hogy hogyan nevet, hogyan sír, hogyan néz a gyerekére, unokájára. Milyen lehet, amikor bosszús, és milyen, amikor kiabál a trehány szomszéddal. Elképzeltem, milyen lehet, amikor lelazul az arca, mert alszik. Találgattam, hogy hogyan eszik, és vajon csámcsog-e…

És elképzeltem, hogy az arcára kiülő bánat alapján, meddig élhet még szeretet nélkül…

A világon a legtöbb a szeretetből van… egy perpetuum mobile, ami önmagát gerjeszti. Az élet kezdete. A leginkább környezetkímélő, legolcsóbb és legnagyobb energiaforrás. Mégis ezzel vagyunk a legfukarabbak. Hová tűnik? Hová illan el? Ki, vagy mi használja fel helyettünk?

Vagy csak magunknak gyűjtögetjük a bensőnk trezorjában, mint a pénzt, amiért oly keményen dolgozunk?

Amennyire zseniális, oly ostoba is tud lenni az ember.

Mi történne akkor, ha minden ember a világon, egyszerre megfogná a mellette lévő ember kezét… Talán az lenne az emberi történelem és időszámítás legnagyobb csodája. Milyen hatalmas erő lenne benne… Talán, még a Föld is kifordulna a sarkából… El tudja ezt valaki képzelni… azt, hogy ilyen történhet valaha…

Kisimulnának a ráncok, megnyugodnának a lelkek, eltűnnének a háborúk. Isten pedig mosolyogna… az ember léte óta talán először. Mert új értékmérő születne. A tűzben elhamvadó pénz helyett. Olyan, ami millió fokon ég, és nem hogy eltűnne, még több lenne belőle ezáltal.

Szép akarok lenni. Úgy, ahogy én gondolom a szépséget. Hogy szépséget tudjak adni.
Tehát... mi a szépség? Értékmérő. Kérdés, hogy a szépség melyik definíciójára gondolunk...