A szelek városa - az identitás

Vác állíltólag, a vasútállomás bemondója szerint, a kultúra városa. Vác állítólag, az ott lakók szerint, a szelek városa. Vác, szerintem, csak épületek összessége. Sok épület van itt, amihez kötődöm. Mert van múltjuk. Érzelmekkel. Emberekhez nem nagyon. Siralmas, de ez van. Ma, gondolatban végig jártam a várost, számot vetve azzal, hogy ki vagyok én, és miért vonz ez a borzalom, ez a lelki sivárság. Kezdjük hát azzal a hellyel, ahol a legtöbb időt töltöttem: Petőfi utca 70.

Egy épület, melyet a Vácon raboskodók építettek. Éveken keresztül látta mindenki a magas, rabokat és szabadságot elválasztó kerítést, és az őrbódét. Amikor húsz éve mindenhová autóstoppal jártam ez előtt az építkezési paraván előtt suhant el az az autó, mely elvitt A pontból B-be. Az épületek színe kikandikált a szigor bástyája mögül. Mivel mindig is finnyás voltam a színekkel kapcsolatban, kifakadtam a libafos színt látva: nem laknék itt, akkor sem, ha fizetnének érte.
És lőn... első lakásom, melyet édesanyám vett nekem érdemtelenül ajándékba, csak azért, mert a lánya vagyok, ebben a háztömbben volt. Boldogságot adott... biztonságot adott falaival... családot adott. Harminckét négyzetméter gyönyör... Ültem az üres lakásban egyedül, a padlószőnyegen, hátam a falnak támasztottam, és csak néztem a beömlő fényt, ami a lábaim elé feküdt, mint egy rossz kurva, kelletve magát. Csábítva, a biztonságos otthon érzetét keltve. Sírtam. Talán mert éreztem, itt válok majd anyává, érzővé, gondolkodóvá, kiszolgáltatottá, emberré, felnőtté.

A váci Duna partja is sokat adott. Meleg lelket és csókokat, céltalan sétákat és könnyeket, gyerek kacagást, haverokat, akikkel almabort ittunk és friss kenyeret majszoltunk, tizenévesen, amikor minden ellen csak lázadni képes az ember... kamaszként minden könnyebb... akkor még nem látod az állandót... ahogy később nem láttam a Dunát, a szemtanút... az elegáns hölgyet, aki elsimít mindent, és aki visszadobja emlékeidet húsz évvel később, ha te is akarod. Ha akarsz emlékezni. Láttam az ostoba konfliktusokat, melyekből csak vesztesként jöhettem ki. A mosolyokat, melyek hamisak. Az emlékeket, melyek igazak... igazabbak, mint a mostani, valós életem. A víz olyan, mint a nő... életet ad, és elvesz, ha nem tiszteled különleges tulajdonságait.
Vajon minden hullám ki ér a partra? Vajon minden kamasz aki akkor ott itta velem az almabort, aki alapvetően önmaga egy lehetőség volt a boldogságra, partot ért? Vannak olyan emberek, akiknek nem való a Duna... azoknak nem való, akiknek nincs lelkük... akik az ördögtől valók... mert nem kívánnak emlékezni, nem kívánják meglátni maguk szeretetét...

A Dóm tér rózsái közel álltak hozzám mindig. Kiskorom óta ott vannak, és ott lesznek... mindig... legalábbis így gondoltam. Ezek a rózsák is az állandóságot jelentik nekem, mint a Duna... Ott van a felirat a Dóm homlokzatán, melyre csak felnézni lehet: IN HONOREM ASSUMTAE IN CAELUM VIRGINIS ET S. MICHAELIS ARCHANGELI... százszor olvastam el, vagy tán ezerszer. Bevésődött. Rózsák és latin nyelv... szabadon szárnyaló szél, mely elől csak egy helyre tudsz elbújni: Isten házába.

Vasútállomás, peronok, vagonok. Vonatok, amik elhozták anyámat hozzám Pestről. Vonatok, amik elvittek engem és gyerekeimet anyámhoz Pestre. Tehervonatok, melyek kocsijainak számolásából versenyt csináltunk. Emberek, üres tekintettel, a semmibe bambulva. Nyári éjszakák, amikor jól esett várakozás közben az, hogy Vác a szelek városa... mert kifújta a lélekből a port...

Szél! Bizonyítottad, hogy tudsz jó is lenni! Kapj fel... engem, a gyerekeimet, a Dunát... és vigyél innen messze. Olyan helyre, ahol az emberek az állomáson és az utcán egymásra néznek, ahol az emberek egymásba is néznek... ahol nem csak az épületeknek van lelkük, hanem a benne lakóknak is...