Kimentem cigarettázni az udvarra. Apuék
kertje minden évszakban olyan, mint a varázskert. Legalább hat méter
magas a mogyoróbokor, és minden növény azt csinál a kertben, amit akar.
Van egy hatalmas fehér nyuszijuk, aki éltes koránál fogva,
tiszteletből, már meg is marad. Nyáron, a gyász első heteiben olyan volt
ebben a kertben mezítláb sétálni a mindig szabadon kószáló nyuszik
között - mert akkor még volt két kicsi nyuszi is -, mintha a
paradicsomban sétálgatnék.
A kert most is szép. Csak most más a színe, a léte. Nem zöld és bogárzajos, hanem fehér és vízcsepphangos.
Leguggoltam, hogy ne fázzak annyira - csak egy cigi erejéig. Zenét
hallgattam a fülhallgatón keresztül. A zenébe beszűrődött az olvadó hó
hangja. Összekuporodva élveztem a hideget, a nyugalmat. Lelkem a hátamra
kapaszkodott, mint egy batyu. Félt az élettől, ami ebben a kertben várt
rá. Aztán kis idő múlva éreztem, ahogy lelkem árnyéka lassan elenged a
szorításból, és kinyílik, felegyenesedik és mély levegőt vesz a friss
téli levegőből. Azt a fajtát, ami átmossa a tüdőd. Kihúzta magát.
Vonzott a másik felem Lassan felálltam, kiegyenesedtem, hozzá idomultam. Belesimultam magamba. Élek. Újra élek. Testem az ellazult nyugalomban
úszott. Szárnyaim lettek. Felnéztem az égre. Vonz... és az ég, mint egy
puha, vastag, áthatolhatatlan gát tart szelíden a földön. Csak annyira
tart rabságban, ami ahhoz elég, hogy megértsem, boldogságra születtem.
Ahogy mindenki.
Jó néha az, ha megérint az élet. Csillámporos ujja hozzám simul,
átszaladnak a bőrömre a lét huncut morzsái, aztán a bőröm alá, és
összeolvadnak sejtjeimmel. Olyan ez, mint a lágy csiklandozás. Hirtelen
kezd el áramlani benned a világmindenség, a boldogság. Hatalom ez...
amit Isten adott minden embernek, hogy felülkerekedjen kicsinységén,
amit fizikai korlátaink kényszerítenek ránk.
Hatalmas az ember... ha tudja azt, hogy bármire képes. És ehhez a felismeréshez kellenek az ilyen pillanatok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése