Egy porcelán baba gondolatai

Van az a hatalmas fájdalom, amikor képtelen vagy egyéb megoldásokon gondolkozni. Csak egyet lépni van erőd, mechanikusan, tudattalanul. Előre. Mert elveszi a józan eszedet a fájdalom. Nem komplikálsz túl semmit, mert gondolataid bugyra üres.

Van az a hatalmas boldogság, amikor képtelen vagy egyéb megoldásokon gondolkozni. Csak egyet lépni van erőd, mechanikusan, tudattalanul. Előre. Mert elveszi a józan eszedet a boldogság. Nem komplikálsz túl semmit, mert gondolataid bugyra üres.

A gondolat egyszerre áldás, és átok. Áldás, ha előrébb visz, átok, ha fogva tart. Ember! Legyél okos, és tudd, mikor kell a gondolathoz ragaszkodni.

Fogva tartott a jegygyűrű. Aztán egyik reggel nem volt az ujjamon. Eltűnt a dimenziók között. Úgy tűnik, örökre. Higgadtan vettem tudomásul. Hiányzott, nem tudtam játszani vele, nem tudtam pörgetni az ujjamon. A tartás, amit adott, ott maradt velem, rajtam. Óvott és védett. De a tárgy maga, hiányzott.

Fogva tartott a vászon, a kék esküvői ruha. Nyár közepe óta, az esküvőm napja, az egy hét mély gyász óta nem volt rajtam. Akkor, mezítláb keringtem monotonon a kertben, a lábat gyötrő szúrós kavicsokon. A ruha alja, a len csipke, csiklandozta a lábszáramat. Bennem tartotta a gyász fájdalmát, hiszen annyira, nagyon, világot pusztítóan fájt, hogy a bőröm nem szabhatott neki határt. A szeretet kék színe, lágy kerítés mögött tartotta az önérzetes, szilaj, bántóan darabos és durva, üvegroppantóan sikító érzést. A kék ruha védte a világot ettől a borzalomtól, védte a világot az armageddontól.
Bebugyoláltam a fájdalmat a ruhába, mint egy kisbabát. Hibernáltam a jövő lehetőségét, mert nem tudtam milyen veszélyek rejlenek ebben az energiabombában. Akkor tettem ezt meg, amikor rájöttem, hogy, még van annyi hatalmam felette, hogy kordában tartsam. Elraktam egy bőrönd rejtekébe, mint a mindenható Dzsinnt a palackba. Azért, hogy, ha egyszer, jó okkal, pusztítani támad kedvem, célzottan tudjam elengedni ezt a hatalmas erőt. Akkor majd felveszem a kék ruhát, és kegyetlen, hűvös és kimért, hatalmas és igazságos erővel osztom szét az emberek között, mindenkinek a maga érdeme szerint. Nem azért, mert azt hiszem magamról, hogy isten vagyok, hanem azért, mert ez az erő isteni eredetű, amit a gyász idején megéltem. Mély, tisztán látó. Csak át kell konvertálnom, hogy ne váljon mindent és mindenkit pusztító dühvé. Hiszen ember vagyok, ezt nem engedhetem meg magamnak... ember vagyok... a szeretet az ismérvem...

Fogva tartott a tekintet. Az, ami a lelkemet kutatta 11 hónapon keresztül. Ami mohón tanult engem, milliméterről milliméterre, semmit ki nem hagyva. Azért, hogy tökéletes életteret tudjon nekem teremteni. Jövőt, boldogságot. Olyan óvatosan tartott ez a tekintet engem a levegőben puhát lebegtetve, mint egy nagyon törékeny porcelánbabát, ami a legkisebb érintésre is végérvényesen, javíthatatlanul elporlad. Kincs voltam, a tekintet egyetlen kincse.
A tekintet titkon és őrülten reszketett, hogy semmivé válok. Napjait úgy élte, hogy ezt a kincset látta csak, és holtig tartó hű ígéretét betartotta, miszerint nem fog látni soha mást, csak engem.

Fogva tartott a hang, ami a fülemben cseng, még most is. A lágy és szigorú szeretet hangja. A két szemem között feltapad a bőrömre, lassan elterült, befedte az arcom, lelazította annak minden izmát, mely bántásra képes. A nyúlványai a füleim mögé kúsztak, és ott megkapaszkodtak.
Hozzám nőtt fátyolként ez a lágy, a magamtól szelíden óvó homogén hang. Eltakarta a szám, és nem engedett többé szabad utat annak, hogy bántsak másokat szavakkal, hanggal.

Fogva tartott az áldozat, amit értem hozott. Létét rendelte alám. Értelme lettem az életének. Csak én lettem értelme az életének. Az élete definíciója lettem. A rendje. Az egyetlen tápláléka. Az egyetlen veszélye, mert megsemmisülésem esetén ő is megsemmisült volna.
Nem éreztem ezt a hatalmas felelősséget. Csak lebegtem az önzésben, és szívtam magamba az éltető szeretetet. Ettől éltem. Habzsoltam, mint az éhező a kenyeret. Táplált. Miközben a világ haladt és élt tovább. Nélkülünk.

Nem akarok többé porcelánbaba lenni, de a félmegoldások sem érdekelnek. Fogva tartott a gondolat, de ma nem akarok gondolkozni tovább. Új gyűrűt akarok.

Porcelán babának lenni annyit tesz, hogy valakinek beszipkázom az életét, a gondolatait, az érzéseit, cselekedeteit, szabad akaratát. Ennyire szeretni bűn. De még nagyobb bűn ebben a szeretetben önzően megfürdeni nap, mint nap. Még akkor is, ha ugyanekkora szeretetet adsz cserébe. Magad ellen való bűn, mert egyszer eljön a halál, és elviszi tőled a szerelmedet... akinek emlékét, feledni nem tudván, csak kitépni tudod a szívedből... hogy élhess...

A gondolat egyszerre áldás, és átok. Áldás, ha előrébb visz, átok, ha fogva tart. Ember! Legyél okos, és tudd, mikor kell a gondolathoz ragaszkodni.