Az érintés

Ma csak az éppen aktuális napról tudok írni… bár még nincs vége. Nehezen is kezdődött, így nehéz, fajsúlyos volt folyománya is. Furcsa, de kellő méltósággal veszem minden reggel tudomásul, hogy atomjaira hullott az életem. A mértékletesség elve szerint, minden nap egy atomot próbálok a helyére rakni. Lassan és biztosan építkezem. Vannak segítő pillanatai, amiknek zamata újra visszacibál a valóságba, mint egy hirtelen jött lágy tangó. Abból az álomvilágból cibál vissza, higgadtan mosolyogva, melyben alapjáraton érzed magad biztonságban. Helytelenül. Mert nem élsz valójában.

A mai napon is, kaptam ilyen pillanatokat. Kézcsókot, szép szavakat, melyek átöleltek. És mosolyt kaptam. Azt az érzést, hogy ott és akkor szükség van rám. Fontos ezt tudni, fontos ezzel néha szembesülni.

Azt mondják, az ember számára létfontosságú az érintés. Legyen az bármilyen jellegű… akár baráti, akár érzéki. Újra megtapasztaltam, szó szerint a saját bőrömön, hogy ez valóban így van.

Két kísérletről hallottam, ami ezt – én úgy nevezem, az élet éltető folyamatát - alá támasztja. De megélni más...
Az egyik egy árvaházban történt, véletlenül. A dajkák észrevették, hogy a terem első ágyában alvó baba valami miatt mindig jobban fejlődik. Cserélgették az első ágyban őket, az árvákat egy darabig, és próbáltak rájönni, hogy mi miatt történik mindez. Aztán egy véletlen folytán rájöttek. Az éjszakai takarítónő minden éjjel az első ágyban alvó gyereket magához ölelte, és ringatta, énekelt neki.

A másik kísérlet érdekesebb. Két letépett falevelet rakott egy ember egymás mellé. Az egyiket minden nap kézbe vette, és beszélt hozzá. A másikat hanyagolta. Az a levél, amit minden nap kézbe vett, sokkal később kezdett elszáradni.

Energiákkal töltődtem fel ma, csupán csak egy kézcsóktól, egy érintéstől, amitől szebb lett a hó látványa. Aki ismer, tudja, hogy nem szeretem a hó látványát, a telet, mert halott és hideg. Olyan vagyok, mint a darázs… amint 15 Celsius alá esik a hő, lelassulok.

Szóval… az érintés… amikor a bőrödet csókolják, valójában lelkedet csókolják. Meditatív állapotba kerültem, könnyű voltam, lebegtem. A szeretettség érzésében. Persze a hiúságomnak is jót tett. És az önbecsülésemnek is. Ezek mind-mind mulandó és gyarló dolgok. Mégis mosoly van az arcomon. Nyugodt, huncut, életet tudó mosoly. 
Hó!!! Ess!!!

Fontos az érintés. Fontos az ölelés. Amikor Csepelről – Istvánnal közös otthonunkból – költöztem, el kellett mennem a boltba ragasztószalagért. Szakadt a nyári zápor. A helyi bolt előtt pár hajléktalan ült az eresz alatt. Cigarettát sodortak, jókedvvel, harsányan. Amikor kijöttem a boltból, megtorpantam. Egy pillanatra elgondolkoztam, és vissza mentem a boltba. Vettem egy jófajta bort. Kimentem, elmondtam nekik, hogy három olyan embert veszítettem el egy év leforgása alatt, akik életem vázai voltak... és akik szerették a bor varázsát. Kértem, megkértem őket, hogy igyák meg azt az üveg bort az ő egészségükre. Igyák meg, hogy melegítse lelküket a hűvös nyári záporban.
Akkor a hozzám legközelebb álló hajléktalan átölelt, magához szorított. Az a fajta ölelés volt ez, amire számítasz, mert szükséged van rá. Olyan fajta, amelyiknél automatikusan tárod a másik felé a karod. Csendben potyogtak a könnyeim. Bor helyett, lélekmelegítőként.
Bár életem eme rövid és furcsa epizódjának sok arra járó volt szemtanúja, nem zavart. Élveztem az ölelést. Mert őszinte volt.

Azt hiszem, ilyen esetekben – amikor az érintés őszinte és ösztönös, mint a napraforgó mozgása a nap felé – képes vagyok arra, hogy teljes és tiszta szívvel élvezzem az életet.

Köszönöm a meleg szívű hajléktalanoknak az ölelést és köszönöm a mai napi érintést is. Tiszta, éltető víz volt a lelkemnek mindkettő.