Vitorlák és hullámvasút

Furcsa dologra jöttem ma rá, mely döbbenet igen fájdalmas volt. Arra, hogy nem mindenkinek való a szerelem. És arra, hogy pont azok vágynak rá a legjobban, akiknek nem való. Miért nem való? Mert nem tudják megélni. Csak érzik a hiányt.
Nem érzik az érintés csodáját. Az érintést igen, de a csodát nem.
Nem érzik a csók csodáját. A csókot igen, de a lélekcserét nem.
Nem látják a másik emberben a csodát. A másik embert igen, de a csodát nem.

Vannak, akik nem hagyják magukat szeretni. Mert gyengeségnek tartják a szeretetet. Időigényesnek. Gondolom, így vannak a sírással is. Úgy vélik, gyengeség.

Ma azt mondta nekem egy régi szerelmem, hogy szerette bennem azt, hogy hagytam, hogy szeressen. Fájdalmas mondat volt… bár az egyik legszebb, amit hallottam.

Életemben egyszer már volt arra példa, hogy egy éven keresztül nem tudtam, képtelen voltam sírni. Soha többé nem akarok ilyet. A sírás hiányának szomorú felfedezését egy beszélgetés kapcsán tettem. És akkor döbbentem rá arra is, hogy ugyanannyi ideje, mint amennyi ideje nem sírtam, nem is nevettem… nem nevettem szívből… csak mosolyogtam, terelésként.

Imádok nevetni. És imádok sírni. Imádok élni. Megélni. Megélni az éltet… annak teljes terjedelmében.

Szeretem a fájdalmat, pont úgy, ahogy a boldogságot. Ilyenkor érzem, hogy élek.

Persze harmóniára törekszem, az élet minden pillanatában. Ahogy mindenki. Élvezem a harmóniát, amikor rátalálok. Sokszor találok rá… a boltban, amikor a pénztárnál várom, hogy sorra kerüljek. Amikor kötöm a sapkámat, elmélyülve koncentrálva a mintára. Amikor hímzek. Amikor rajzolok. Amikor zuhanyozok. Amikor csókolok. Amikor mosolygok egy idegenre. Amikor kutyát simogatok. Amikor kertet ások, hogy magot ültessek bele.

Szeretek szeretni. Ez az életem. És szeretem az életem.

Annak minden nyűgével és minden boldogságával. Szeretem ezt a hullámvasutat. Érdekes… az igazi hullámvasútra nem merek felülni. Sok ember igen. Mert élvezi a hullámvasút kiszámíthatatlanul becsapódó adrenalin bombáit.
Vannak emberek, akik nem szeretik, ha szeretik őket. Vannak emberek, akik saját hullámvasútjuk adrenalin bombáit megtagadják, elrejtik, kapálóznak ellene, elmenekülnek előle. A hullámvasutat pedig lerombolják, mint a világ, az élet csábításának bálványát.

Nem vagyunk egyformák.

Az életben a legjobban a szerelmet szeretem… ahogy az anyaságot is, mert az a legnagyobb szerelem.

A szerelem maga a tisztaság. Nem a szerelemtől kell megőrülni, hanem a szerelmet kell őrültté tenni.

Minden vitorlának meg van a maga szele, amely előre viszi a hajót. És minden vitorlának meg van a maga ellensége, ami felborítja a hajót. Attól függ, hogy milyen szél kerül a vitorlába, és attól, hogy a vitorla maga, milyen irányba tekint. Minden rossz, hajóborogató szélből lehet jó széljárás, ha megfelelő irányú a vitorla, és minden jó széljárásból lehet hajósüllyesztő katasztrófa, ha vitorla rossz irányba néz.

Jól kell tehát forgatni a vitorlát.

Azt hiszem, a következő tavasszal, felülök a Vidámparkban hullámvasútra… leszek olyan bátor… mert a saját hullámvasutamra csak én egyedül vagyok kíváncsi. A játék, az élet játéka pedig társas játék. Mert az ember társas lény. Egy igazin, talán majd ül valaki mellettem, aki fogja a kezem. Olyan, aki engedi, hogy szeressem : )

Mondd... ülsz majd mellettem? : )