Dark Road

Valamikor tavaly decemberben elindultam egy úton. Két tévút, néhány generált érzelmi körtánc, néhány - ahogy János mondaná - elmeszökkenés után, egy szédületes és lealázó buli, néhány lélekölő minőségű, kocsiban elnyálazott smár után már tudom, hogy mi az utam.

Hűvösvölgy, álmaimban, az idill helye. Tündérmesék valósága, valóságok tündérmeséje. Maga az élet, rengeteg fával, melyek kérgében ott volt, van, és lesz mindig anyám gyerekkora. Az Ördög-árok, melynek vize az Örök Élet vizével egyenlő az emlékeimben. Ott van annak a hatalmas csodának a kicsi erdeje, melyről szebben meséltek nekem gyerekkoromban, mint bármilyen más meseírók bármely más meséjét.
A hűvösvölgyi mese anyám szívéből jött. Személyes volt története, személyes lett értéke, ami semmi más értékével nem ért fel.
Nem volt benne boszorkány, sárkány, abszolút rossz. Nem volt benne drámai feszültség és csúcspont. Maga a mese volt. A katarzis, elejétől a végéig, mert ismertem a szereplőket. Minden fontosat tudtam róluk. Azt, hogy ki szeretett pipadohányt rágcsálni, kinek mi volt a gúnyneve, ki kit utált vagy szeretett. Szó sem esett arról, hogy szegény volt-e vagy gazdag, milyen volt a háza, sem arról, hogy milyen magas. Bölcsen tette anyám, hogy csak a lényeget láttatta meg velem: az ember viszonyát a másik emberhez. Más volt akkoriban az ember szó jelentése, és ezt megértettem, magamévá tettem azokból a mesékből.

Sosem laktam ott, mégis mindig az otthont jelentette. Kevésszer jártam ott, mégis minden zugát ismerem. Mintha megörököltem volna anyámtól az emlékeket, a nyugodt zugokat, a kedélyes titkokat. Talán még most is, a fák között, a Balázs vendéglő teraszán viháncolnak az egykor ott lakott emberek lelkei.
Hűvösvölgy az egyszerű emberek egyszerű életérzésének elegáns otthona. A lángosos zsírban tocsogó süleményei sem riasztottak vissza attól, hogy a legjobb helynek érezzem a világon. Talán azért, mert ott még nem sírtam, ott még sosem voltam bánatos, ott mindig nevetős biztonságban voltam.
Amikor Nagyrétre mentünk, az ösvény szélén, a gyermeki száj számára elviselhetetlenül fanyar somot szedtünk. Végre, bármilyen irányba, bármilyen hosszan elszaladhattunk biztonsággal. Közeledve a szabadság felé, haladva az ismerősbe. Énekeltünk ,torkunkszakadtából', senkit nem zavarva. Ott, és és csakis ott, természetes volt a jókedv. Akik kísértek minket, újra megélték a gyermekkor biztonságának csodáját, percről percre, méterről méterre. Felnőttjeink felnőttségének árnya, ott maradt a villamosmegállóban, mert nem kapott vízumot erre a helyre. Ki volt tiltva, kozmikusan, bölcsen, örökre.

Amikor Istvánnal a hűvös-völgyi addiktológiára mentünk, a remény helye lett. Minden alkalommal, amikor dolgunk volt az orvosnál, valaki leemelte vállunkról az elmúlt húsz év őrületének batyuját. Tudjátok, azt a batyut, amit mindenki cipel, amit jobb esetben tapasztalatnak, rosszabb esetben saját keresztjének nevez az ember. Szóval, ez a batyu, mindkettőnk válláról eltűnt... talán az angyalok emelték le, hogy könnyebb legyen őszintének lenni az addiktológus előtt...
A lángos émelyítő zsírossága ugyan az maradt, és mint mindig, újból és röhögve megfogadtam, hogy soha többet nem eszem abból a szarból. A nap ugyanúgy sütött minden alkalommal, bele a szemembe, annak közepébe. A nap sugara ott az élet reményét jelentette, jelenti, és jelenteni fogja. Fáj a sok napfénytől a szemed, mert azt akarja Isten, hogy fájjon. Hogy tudd: itt és most élsz, a többi csak smafu. Amíg nem jártál ott, ostoba módon észre sem veszed a nyilvánvalót: élni jó. Élni, nyitott szemmel, meglátva azt, ami fontos és számít.

Van ott egy gyermekvasút. Egyszer ültem rajta, valamikor nagyon régen. Nyári nap volt, sok felnőtt és sok gyerek várta a kánikulában a lehetőséget, hogy feljusson rá. Kellemetlen volt a tömeg, utáltam, hogy millió idegen emberrel kell megosztani az én nagy élményemet, a vonatocskán utazást. Hangosan kívántam el őket a francba. Közönségesen hangosak voltak, nem hallottam tőlük a kerekek kattogását. Nem éreztem a becsapódó szelet, mert azt felfogták testükkel. Viháncolva nevették el az én átszellemült örömömet. Kicsiként, mindent ihletetten akartam megélni, főleg az olyan dolgokat, amikre csak ritkán adódott lehetőségem. Vádoltam őket azzal, hogy, nem tudják élvezni a kicsi vonat kötött pályás keringőjét, a kicsi erdőben. Az én erdőmben, a mesevilágomban.

Sosem tudtam ,köpőcsövezni'. Hűvösvölgy tanított meg rá, most, felnőttként. Az első nyálas papírgalacsin becsapódási pontja egy étterem kerthelyiségében, egy idősebb, magányos hölgy tarkóján volt. Véletlenül, mert sosem voltam pimasz, csak rossz célzó. A második a lányom arcán. Vihogtunk. Szégyentelen voltam... és jó volt ilyennek lenni. Rosszcsont voltam és gyerek. A álomvilágomban.
Becsaltam gyerekeimet is az anyámtól megörökölt csodák erdejébe. Láttattam valamit ragyogásából, egy töredéket, egy apró morzsácskát, mely kicsinysége ellenére mégis olyan fényes szikrákat hányt, ami meggörbítette a teret, és lehetővé tette az időutazást. Nem csak nekem... a gyerekeimnek is.

Anyám meghalt. István meghalt. Én élek. Most újra szembejött velem Hűvösvölgy. Életet adó valóság meséjével. Az erejével.
Ott lesz anyám, az édes, az összes mesével. Ott lesz lénye, amiben én szabadon sétálhatok, míg le nem megy a nap.
Ott lesz István élni akarásának összes apró, Hűvösvölgyben ragadt foszlánya.
Mutatja nekem az utat, hogy biztonságban elérjek a nyugalmas és valódian megélt életbe.
Mi élők, a kisvasút egyik vagonjában leszünk, és méterről méterre, a vasúti kerekek kattogásainak ütemére együtt fogunk nevetni, lélekkel fogunk örülni a boldogságnak, amit még ez az élet nyújthat számunkra.

Sötét, nehéz út vezet Hűvösvölgy kapujáig, odáig, ahol a villamosmegállóban hagyjuk majd, ugyanúgy, mint szüleink, a felnőtt létünket. Ahol leemelik hátunkról azt a bizonyos batyut.
Gondolom, mindenkinek van batyuja, keresztje, ha úgy jobban tetszik. Ahogy van ilyen útja, ilyen biztonságot jelentő élettere is.
Csak remélni tudom, hogy van...

Élő kavicsok

Gyerekkoromban volt egy bakelit mese lemezem. Volt rajta egy mese, nem tudom már a címét. Viszont emlékszem pár mondatra belőle.

Amikor a nap sírt, könnyei sárga kavicsokká lettek, és lehullottak a földre. És amikor a hold sírt, könnyei fehér kavicsokká lettek, és lehullottak a földre. Gyönyörű szavak. Szerelmes mese volt ez. Hisz a nap a férfi, a hold a nő.

Kavicsok, kövek, amik végig kísérik az ember életét. Ott vannak mindenhol, és mi csak tiporjuk őket, kedvünk szerint. Néha megakad egy-egy szép darabon a szemünk. Szerencsések, ha kiemeljük őket a többi kavics közül. Aztán polcra rakjuk, porolgatjuk egy darabig. És egy idő után eltűnnek. Én dobozban tartom a köveimet. Mert mindnek története van.

Gyerekkorom óta imádom a Dunát. Nézni, szagolni, érezni. Olyan, mint egy hű társ. Mindig meghallgat, némán, méltósággal. Temetője bánatomnak, éltetője boldogságomnak. És tele van a partja kaviccsal. Melyeken taposhatunk.

Apám mutatta meg először a kavicsok létét. Gyűjtögette őket, színenként és nagyságonként, üvegekben, zacskókban. Egy idő után már én is rutinos gyűjtő voltam. Neki segítettem. Együtt töltött idő volt apámmal… Én, ő és a kavicsok… a Duna… Zöld kavicsból van a világon a legkevesebb, aztán pirosból. És az anyaga sem mindegy… vannak hétköznapi sárga és fehér kavicsok, amik mégis szebbek, mint a többi. Mozaikot csinált belőle. Egy delfinen hárfázó férfit, a mitológiából. Ariont. Énekes tehetsége mérhetetlenül gazdaggá tette ezt a férfit. Ám egy hajóútján az irigy hajósok a tengerbe vetették. Egy delfin a hátára vette, és szélsebesen Korinthoszba vitte, ahol a király a hajósokat keményen megbüntette. Varázsos mese a művészet értékéről, az emberi butaságról, és a hatalmasok bölcsességéről – akik attól lettek hatalmasak, mert bölcsek voltak.

Amikor először váltam, és három aprótalpú gyerekem volt, és vágytam a társaságra, édesapámmal és népes családjával kirándulni mentünk. Apám sosem volt jómódú, mégis aznap költött rám. Vett nekem egy kék ásványt. Pénzt adott egy kavicsért, hogy megmosolyogtasson.

Hallottatok már a bolondok aranyáról? Nos, nekem van egy darab belőle. Öcséimtől kaptam. Olyan, mint egy arany rög. Pedig csak vaspirit. Szeretem nézegetni ezt a hazug kődarabot. Néha jó a hazugság.

Sok kövem van. Egy-egy emlék van bele zárva. Egy-egy lezárt emlék. Egy mosoly. Egy tekintet. Egy gesztus.

Gyerekeim is megörökölték a kavics szeretetét. Egy befőttes üvegbe gyűjtötték a legszebbeket, melyeket ők a legszebbnek véltek. Felcímkézték az üveget, és ezt a feliratot írtam rá: KAVICSGYŰJTEMÉNY

               Készítette: Eszter, Anna és Péter

               Szavatossága: korlátlan

Korlátlan, mint a szereteté, amivel édesanyámnak adták. Ez a kavicsokkal teli üveg, mindig ott volt édesanyám éjjeliszekrényén. Minden kavics egy-egy szeretetdarabka volt, egybegyűjtve. Ma ez az üveg a szekrényem egyik polcán van. Gyerekmosoly van benne, szeretet, aminek szavatossága korlátlan.

A pingvinek, amikor udvarolnak, megkeresik a legszebb, legtökéletesebb kavicsot. Orrukkal a nőstény lába elé tolják, jegyajándékként. Ha azt elfogadja a nőstény, egy pár lesznek, örökre.

Annak ellenére, hogy az ember nincs tisztában a kavicsok fontosságával, mégis értékes kavicsokat rak egy gyűrűbe, egy láncba, mellyel boldogságot, szeretetet akar közvetíteni. Ugye milyen érdekes?

Kavicsok, amiken taposunk. Érzelmek lehetőségei… melyeken taposunk.

Szoríts a markodba egy ásványt, egy kavicsot, és megmutatja a lelkét, az erejét. Tartsd a markodban fél percig, aztán rakd le, várj pár másodpercet, és, ha még mindig meleg, szükséged van arra a kőre. Nem minden kő marad meleg, meglátod.

Ma kaptam egy újabb követ. A Duna partján, a téli napsütésben. Átlátszó, víztiszta. Sosem láttam még ilyet. Kaptam egy gesztust, egy mosolyt, egy boldog percet. Egy pillanatot egy másik ember életéből, amiben én fontos vagyok. Amikor megláttam, minden, amit itt leírtam, átviharzott a fejemen. Mire képes egy ásvány… egy kavics… Éltető érzelmeket ad. Figyelmet ad. Gondolatokat. Nincs élőbb egy kavicsnál… jól működik a világegyetem…