Az érzelmek gyűjtőhelye ez, azt hiszem. Impresszióké, melyek néhol a szürrealizmusba, néha pedig a valóság megélt örömébe hajlanak. Vannak benne gyöngyszemek, és vannak benne félresiklások. Ha gyászolsz, anyát, apát, férjet, ez a te blogod. Mindent túl lehet élni, csak akarni kell. Ahogy értékelni, a jelenben élni, és vágyni a jobbra.
Ajánlom a gyermekmolesztálóknak, erőszaktevőknek, hogy
tudják, utánuk is van élet. Ajánlom férjeknek és feleségeknek,
szülőknek, mielőtt nagyot hibáznának
Az elveszett gyerekek könyve ez, legyen valóban gyerek, vagy
csak egy felnőtt, akit ezzel a jelzővel illetnek. Egy írás, ami arról
szól, hogy bármikor bárki elveszhet, mert a világ túl nagy… és bármikor
bárki újra a világ része lehet, mert az emberi hit is elég nagy. Egyszer
csak eljön az a pillanat, amikor ítéletet mond az ember, saját magáról,
számba veszi hibáit. Nem a kicsiket, hanem azokat, amik romba
döntötték, döntik a családját. Érdekes meglátás: az a hiba, amit
elkövetsz, és nem tanulsz belőle – ugyanis azt teljesen felesleges volt
elkövetned. Egyébiránt, mi a hiba meghatározása? Az ember, maga. És az a
történés, ami tovább rugdos a tanulás folyamatában. Az irományról
annyit kell tudni, mielőtt az olvasásába belekezdesz, hogy célja nem az
volt, hogy bárkit is megalázzak. A cél az volt, hogy egy fejlődési
folyamatot írjak le, olyan szavakkal, amik arra a folyamatra jellemzőek.
Nem igazságokat írtam le, hanem az én igazságaimat. Ami nekem igazság,
az neked hazugság. Minden csak nézőpont kérdése. A könyv rólam szól, és
nem a bűnösökről, nem a világ bűnéről, nem a vádaskodásról. Hanem a
fejlődésről…
Ebook és nyomtatott könyv formátum, 160 oldalon, magyar nyelven érhető el.
Őrültek a kamaszok. Maguknak akarják a Napot, a Holdat, a
Csillagokat... hisz a Föld már meg van. Birtokolják, szeretettel,
gyűlölettel, ésszel, ösztönnel. Az ő energiájuk tartja mozgásban a
Földet. Bármit tesznek, érzelmeket váltanak ki, energiát, hatalmasat,
észbontót.
Bebújtam lányom mellé, a takaró alá. A hideg lábamat hozzá nyomtam az
övéhez. Megsimogattam a haját, ami szétterült teljes és hirtelen
szőkeségével a párnán. Néztem őt. Mozgott a szája. Foszlányokat értettem
csak a mondatokból. Hangsúlyokat, érzéseket. Beszélt, beszélt,
beszélt... mosolygott. Néztem pisze orrát, csacsogó, kicsi ívelt száját,
amivel gyerekkorában is karattyolt napestig. Személyiség lett. Felnőtt.
Mégis a gyereket láttam benne. Érzelmeket láttam az arcán, hasonlókat,
mint gyerekkorában. Nem... ugyan azokat. Egy takaró alatt voltunk, egy
család voltunk. A takarón kívül rekedt a rideg világ.
Tíz évvel ezelőtt aludtam utoljára, hosszú idő után édesanyámmal egy
ágyban. Világfájdalom volt bennem. Összegömbölyödve sírtam, mint
gyerekkoromban. Egymással szemben feküdtünk a takaró alatt. Kezével simogatta a homlokomat, míg álomba sírtam magam. Nem beszélt, csak
nézett. Érzelmeket látott az arcomon... azokat, amiket gyerekkoromban.
Ugyan azokat. Egy takaró alatt voltunk, egy család voltunk. A takarón
kívül rekedt a rideg világ.
Húsz percet töltöttem el vendégségben lányom takarója alatt. Aztán
elballagtunk a boltba, és chipszet, mexikói mártást, ketchupot vettünk.
Családi szóhasználat szerint ,kurvultunk'... a chipsz és kóla tiltott
dolog nálunk... ilyet csak a rossz emberek esznek-isznak... akik rosszat
akarnak a világnak és maguknak... Jó volt kicsit rossznak lenni... jó
volt kicsit ellentmondani elveinknek... illetve elveimnek, ami szerint
gyerekeimet neveltem. Két gyerek voltunk... Hazafelé, az utcán hideg
volt, minket mégis fűtött az összetartozás. Nem kellett gondolkozni a
szavakon, nem kellett megfelelni, csak létezni. Filmet néztünk. Jó volt
csendben maradni, és rágcsálni. Semmit tenni. Egymás közelsége újra
indította család kollektív tudatát. Megéltük ezt a napot. Meg kellett
élnünk ezt a napot. Túl sokáig voltunk egymástól távol.
Húsz évvel ezelőtt, meglátogattam édesanyámat. Egy éve nem láttuk
egymást. Mosott. Ott álltam a fürdőszoba előtt egy virággal. Percekig
néztük egymást. Fényes lett a szeme a sós létől, amit könnynek neveznek.
Elindult a szoba felé. Kinyitotta nagymamám szekrényét, és benyúlt a
ruhák alá. Egy hálós valamit vett elő... valami kórházi kötöző anyag
volt, ami jól mutatott sálnak is... tudta, hogy a sál a gyengém...
bármit a nyakam köré tekerek, amit lobogtathatok. A kezembe nyomta...
belenézett a szemembe. Átöleltük egymást... sírtunk. Egymás közelsége
újra indította család kollektív tudatát. Megéltük ezt a napot. Meg
kellett élnünk ezt a napot. Túl sokáig voltunk egymástól távol.
Hiányzik az, hogy gyerek legyek. Hiányzik az, hogy anya legyek.
Bárkinek a gyereke, bárkinek az anyja. Sok anyát akarok. Sok gyereket
akarok. Mert a világ ellen csak az anyai simogatás véd meg... és a
közelség, és a takaró, ami kirekeszti a világot.
Valamikor tavaly decemberben elindultam egy úton. Két tévút, néhány
generált érzelmi körtánc, néhány - ahogy János mondaná - elmeszökkenés
után, egy szédületes és lealázó buli, néhány lélekölő minőségű, kocsiban
elnyálazott smár után már tudom, hogy mi az utam.
Hűvösvölgy, álmaimban, az idill helye. Tündérmesék valósága,
valóságok tündérmeséje. Maga az élet, rengeteg fával, melyek kérgében
ott volt, van, és lesz mindig anyám gyerekkora. Az Ördög-árok,
melynek vize az Örök Élet vizével egyenlő az emlékeimben. Ott van annak a
hatalmas csodának a kicsi erdeje, melyről szebben meséltek nekem
gyerekkoromban, mint bármilyen más meseírók bármely más meséjét.
A
hűvösvölgyi mese anyám szívéből jött. Személyes volt története, személyes lett értéke, ami semmi más értékével nem ért fel.
Nem
volt benne boszorkány, sárkány, abszolút rossz. Nem volt benne drámai
feszültség és csúcspont. Maga a mese volt. A katarzis, elejétől a végéig, mert ismertem a
szereplőket. Minden fontosat tudtam róluk. Azt, hogy ki szeretett
pipadohányt rágcsálni, kinek mi volt a gúnyneve, ki kit utált vagy
szeretett. Szó sem esett arról, hogy szegény volt-e vagy gazdag, milyen
volt a háza, sem arról, hogy milyen magas. Bölcsen tette anyám,
hogy csak a lényeget láttatta meg velem: az ember viszonyát a másik
emberhez. Más volt akkoriban az ember szó jelentése, és ezt megértettem, magamévá tettem azokból a mesékből.
Sosem laktam ott, mégis mindig az otthont jelentette. Kevésszer
jártam ott, mégis minden zugát ismerem. Mintha megörököltem volna
anyámtól az emlékeket, a nyugodt zugokat, a kedélyes titkokat. Talán
még most is, a fák között, a Balázs vendéglő teraszán viháncolnak az
egykor ott lakott emberek lelkei.
Hűvösvölgy az egyszerű emberek
egyszerű életérzésének elegáns otthona. A lángosos zsírban tocsogó
süleményei sem riasztottak vissza attól, hogy a legjobb helynek
érezzem a világon. Talán azért, mert ott még nem sírtam, ott még sosem
voltam bánatos, ott mindig nevetős biztonságban voltam.
Amikor Nagyrétre mentünk, az ösvény szélén, a gyermeki száj számára
elviselhetetlenül fanyar somot szedtünk. Végre, bármilyen irányba,
bármilyen hosszan elszaladhattunk biztonsággal. Közeledve a szabadság felé, haladva az ismerősbe. Énekeltünk ,torkunkszakadtából', senkit nem zavarva. Ott, és és csakis
ott, természetes volt a jókedv. Akik kísértek minket, újra megélték a
gyermekkor biztonságának csodáját, percről percre, méterről méterre. Felnőttjeink
felnőttségének árnya, ott maradt a villamosmegállóban, mert nem kapott
vízumot erre a helyre. Ki volt tiltva, kozmikusan, bölcsen, örökre.
Amikor Istvánnal a hűvös-völgyi addiktológiára mentünk, a remény helye lett.
Minden alkalommal, amikor dolgunk volt az orvosnál, valaki leemelte vállunkról az elmúlt húsz év
őrületének batyuját. Tudjátok, azt a batyut, amit mindenki cipel, amit jobb
esetben tapasztalatnak, rosszabb esetben saját keresztjének nevez az ember. Szóval, ez a batyu, mindkettőnk válláról eltűnt... talán az angyalok emelték le, hogy könnyebb legyen őszintének lenni az addiktológus előtt...
A
lángos émelyítő zsírossága ugyan az maradt, és mint mindig, újból és
röhögve megfogadtam, hogy soha többet nem eszem abból a szarból. A nap
ugyanúgy sütött minden alkalommal, bele a szemembe, annak közepébe. A nap
sugara ott az élet reményét jelentette, jelenti, és jelenteni fogja. Fáj a sok napfénytől a szemed, mert azt akarja
Isten, hogy fájjon. Hogy tudd: itt és most élsz, a többi csak smafu. Amíg nem jártál ott, ostoba módon észre sem veszed a
nyilvánvalót: élni jó. Élni, nyitott szemmel, meglátva azt, ami
fontos és számít.
Van ott egy gyermekvasút. Egyszer ültem rajta, valamikor nagyon
régen. Nyári nap volt, sok felnőtt és sok gyerek várta a kánikulában a
lehetőséget, hogy feljusson rá. Kellemetlen volt a tömeg, utáltam, hogy
millió idegen emberrel kell megosztani az én nagy élményemet, a
vonatocskán utazást. Hangosan kívántam el őket a francba. Közönségesen hangosak voltak, nem hallottam tőlük a kerekek
kattogását. Nem éreztem a becsapódó szelet, mert azt felfogták
testükkel. Viháncolva nevették el az én átszellemült örömömet. Kicsiként, mindent
ihletetten akartam megélni, főleg az olyan dolgokat, amikre csak ritkán
adódott lehetőségem. Vádoltam őket azzal, hogy, nem tudják élvezni a
kicsi vonat kötött pályás keringőjét, a kicsi erdőben. Az én erdőmben, a mesevilágomban.
Sosem tudtam ,köpőcsövezni'. Hűvösvölgy tanított meg rá, most,
felnőttként. Az első nyálas papírgalacsin becsapódási pontja egy étterem
kerthelyiségében, egy idősebb, magányos hölgy tarkóján volt. Véletlenül, mert sosem voltam pimasz, csak rossz célzó. A második a
lányom arcán. Vihogtunk. Szégyentelen voltam... és jó volt ilyennek lenni. Rosszcsont voltam és
gyerek. A álomvilágomban.
Becsaltam gyerekeimet is az anyámtól megörökölt csodák erdejébe. Láttattam valamit
ragyogásából, egy töredéket, egy apró morzsácskát, mely kicsinysége
ellenére mégis olyan fényes szikrákat hányt, ami meggörbítette a teret,
és lehetővé tette az időutazást. Nem csak nekem... a gyerekeimnek is.
Anyám meghalt. István meghalt. Én élek. Most újra szembejött velem
Hűvösvölgy. Életet adó valóság meséjével. Az erejével.
Ott lesz anyám, az édes, az összes mesével. Ott lesz lénye, amiben én szabadon sétálhatok, míg le nem megy a nap.
Ott lesz István élni
akarásának összes apró, Hűvösvölgyben ragadt foszlánya.
Mutatja nekem az
utat, hogy biztonságban elérjek a nyugalmas és valódian megélt életbe.
Mi élők, a kisvasút egyik vagonjában leszünk, és méterről méterre, a
vasúti kerekek kattogásainak ütemére együtt fogunk nevetni, lélekkel
fogunk örülni a boldogságnak, amit még ez az élet nyújthat számunkra.
Sötét, nehéz út vezet Hűvösvölgy kapujáig, odáig, ahol a
villamosmegállóban hagyjuk majd, ugyanúgy, mint szüleink, a felnőtt létünket. Ahol leemelik hátunkról azt
a bizonyos batyut.
Gondolom, mindenkinek van batyuja, keresztje, ha úgy jobban tetszik. Ahogy van ilyen útja, ilyen biztonságot jelentő élettere is.
Csak remélni tudom, hogy van...
Mindenki
emlékszik élete első csókjára. A szerencsésebbek annak a nevére és
személyére is, akitől kapta. Én nem vagyok ilyen szerencsés.
Minden
lány erre a pillanatra vár… minden lány készül rá. Vártam rá, de nem
készültem. Éreztem a csók fogalmát, de sosem raktam össze a fejemben
milyenségét. Váratlan és kegyetlen volt. Mert hirtelen nőttem fel az
érzéshez. Ezt ellensúlyozta lágysága, spontaneitása és őszintesége.
Kulcs
híján, sétálni kényszerültem felfoghatatlanul rövid miniszoknyámban a
háztömb körül. A közeli kis téren Mária napi búcsú volt, annak minden
hangjával, zajával, illatával. Harsány bolondozni vágyás hívott arra a
térre. Kíváncsiság, hogy hogyan mulatnak a felnőttek, a nagyok, az
idegenek.
Hamar
akadt kísérőm a nézelődésben. Sanyinak hívták. Szőke göndör haja volt,
hosszú szempillája, őszinte, tanulatlan szeme. Mégis lágyan terelt a pad
és a csók felé, mely precíz módon volt megtervezve gondolataiban.
Nedves és forró volt. Törekvő, de mégis bizonytalan. Pont csak annyira, amennyire egy 17 éves fiú törekvő és bizonytalan.
A
csók utáni pillanatok szégyenlős derűbe burkolóztak. Titok volt, hogy
első csókos voltam. Egyszerre nyílt ki a világ, az érzés, a vágy. A
mimóza levelei záródnak így össze, ahogy én megnyíltam. Sorban minden
női szirmom életre kelt, és kíváncsian fordult az ég felé, vágyva a
váratlant újra és újra.
Életkedvem támadt a semmiből, a felnőtt létre. Pont jó időben, pont jó helyen, pont úgy, ahogy kellett.
A
boldogság arcul ütött, és feleszméltem milyenségemre. Nő lettem. Nő,
aki vágyik a férfi szeretetére. Minden eldőlt. Egy pillanat alatt. A
jövőm is. Erre születtem. Mint minden nő.
Szerelmes lettem a csókba. Szerelmes lettem a lélekcserébe.
Sanyival
másnap is találkoztam. Elkezdtem megismerni Isten azon eszközét, aki
ezt a varázst megmutatta nekem. Édesanyámat pedig a frász kerülgette,
joggal. A csók estéjén – és kulcs híján – miniszoknyában másztam át a
kerítésen. Nem volt bennem szégyenérzet… valójában csak a csók volt
bennem, amikor átemeltem Sanyi és a közeli buszmegálló népei előtt a
lábam a kerítésen. Fehér bugyi volt rajtam. A fehér jó szín. Tiszta,
szűzies, naiv. Ez aggasztotta anyámat.
A
következő randevú már iskolaidőre esett, így én nem mehettem el.
Sírtam. Zokogtam. A falnak támaszkodtam, hogy érezzem, a fájdalmon kívül
is van világ. Nem tudtam Sanyi teljes nevét. Miért is tudtam volna.
Annyi más megbeszélni valónk volt.
Sanyi eltűnt, én pedig ott maradtam a csókkal, a nőiességemmel, a vággyal.
Mindig
próbáltam őt megkeresni. Mindig próbáltam őt megtalálni. Csak azért,
hogy megköszönjem neki női létem kezdetét. Sosem akadtam a nyomára. De
ott maradt a csók, ami váratlan, nedves, és forró, még most is. A csók,
aminek véget nem érő zenéje a mai napig hív és csalogat, szükségszerűen.