Őrültek a kamaszok. Maguknak akarják a Napot, a Holdat, a
Csillagokat... hisz a Föld már meg van. Birtokolják, szeretettel,
gyűlölettel, ésszel, ösztönnel. Az ő energiájuk tartja mozgásban a
Földet. Bármit tesznek, érzelmeket váltanak ki, energiát, hatalmasat,
észbontót.
Bebújtam lányom mellé, a takaró alá. A hideg lábamat hozzá nyomtam az
övéhez. Megsimogattam a haját, ami szétterült teljes és hirtelen
szőkeségével a párnán. Néztem őt. Mozgott a szája. Foszlányokat értettem
csak a mondatokból. Hangsúlyokat, érzéseket. Beszélt, beszélt,
beszélt... mosolygott. Néztem pisze orrát, csacsogó, kicsi ívelt száját,
amivel gyerekkorában is karattyolt napestig. Személyiség lett. Felnőtt.
Mégis a gyereket láttam benne. Érzelmeket láttam az arcán, hasonlókat,
mint gyerekkorában. Nem... ugyan azokat. Egy takaró alatt voltunk, egy
család voltunk. A takarón kívül rekedt a rideg világ.
Tíz évvel ezelőtt aludtam utoljára, hosszú idő után édesanyámmal egy
ágyban. Világfájdalom volt bennem. Összegömbölyödve sírtam, mint
gyerekkoromban. Egymással szemben feküdtünk a takaró alatt. Kezével simogatta a homlokomat, míg álomba sírtam magam. Nem beszélt, csak
nézett. Érzelmeket látott az arcomon... azokat, amiket gyerekkoromban.
Ugyan azokat. Egy takaró alatt voltunk, egy család voltunk. A takarón
kívül rekedt a rideg világ.
Húsz percet töltöttem el vendégségben lányom takarója alatt. Aztán
elballagtunk a boltba, és chipszet, mexikói mártást, ketchupot vettünk.
Családi szóhasználat szerint ,kurvultunk'... a chipsz és kóla tiltott
dolog nálunk... ilyet csak a rossz emberek esznek-isznak... akik rosszat
akarnak a világnak és maguknak... Jó volt kicsit rossznak lenni... jó
volt kicsit ellentmondani elveinknek... illetve elveimnek, ami szerint
gyerekeimet neveltem. Két gyerek voltunk... Hazafelé, az utcán hideg
volt, minket mégis fűtött az összetartozás. Nem kellett gondolkozni a
szavakon, nem kellett megfelelni, csak létezni. Filmet néztünk. Jó volt
csendben maradni, és rágcsálni. Semmit tenni. Egymás közelsége újra
indította család kollektív tudatát. Megéltük ezt a napot. Meg kellett
élnünk ezt a napot. Túl sokáig voltunk egymástól távol.
Húsz évvel ezelőtt, meglátogattam édesanyámat. Egy éve nem láttuk
egymást. Mosott. Ott álltam a fürdőszoba előtt egy virággal. Percekig
néztük egymást. Fényes lett a szeme a sós létől, amit könnynek neveznek.
Elindult a szoba felé. Kinyitotta nagymamám szekrényét, és benyúlt a
ruhák alá. Egy hálós valamit vett elő... valami kórházi kötöző anyag
volt, ami jól mutatott sálnak is... tudta, hogy a sál a gyengém...
bármit a nyakam köré tekerek, amit lobogtathatok. A kezembe nyomta...
belenézett a szemembe. Átöleltük egymást... sírtunk. Egymás közelsége
újra indította család kollektív tudatát. Megéltük ezt a napot. Meg
kellett élnünk ezt a napot. Túl sokáig voltunk egymástól távol.
Hiányzik az, hogy gyerek legyek. Hiányzik az, hogy anya legyek.
Bárkinek a gyereke, bárkinek az anyja. Sok anyát akarok. Sok gyereket
akarok. Mert a világ ellen csak az anyai simogatás véd meg... és a
közelség, és a takaró, ami kirekeszti a világot.
