Kívánságlista

Ki a férfi?

Férfi az, aki bon-bont hoz.

Férfi az, aki csodál téged. Férfi az, aki lelkesedik érted… és nem csak a melledért, mert neki olyan nincs. Férfi az, aki megtanulta a szemed színét. Férfi az, aki ismer… annyira, hogy tudja azt, hogy mikor kell neked hazudni, hogy ne veszíts az önbecsülésedből egy fikarcnyit se. Férfi az, aki gondolkodik helyetted, amikor az agyad elmegy legelni.

Férfi az, aki érint... és ezt egy örökkévaló boldogságnak érzed. Férfi az, akinek az érintése gyógyít, kívül, belül. Férfi az, aki megjegyzi a szavaidat.

Férfi az, aki megtanul téged.

Férfi az, aki ölel… pont a derekadat, pont elég erősen, és pont elég gyengéden – egyszerre mindkettőt.

Férfi az, aki ismeri önmagát. Férfi az, aki tud sírni. Férfi az, akiben látod a fiút. Férfi az, akiben látod az apa biztonságát. Férfi az, aki ismeri a korlátaidat… és segít ezeket odébb vonszolni, hogy nagyobb élettered legyen.

Férfi az, aki mosolyogva viszi a terheidet. Férfi az, akinek ösztönösen és mosolyogva viszed a terheit. Férfi az, akinek nem égeti meg a tenyerét a csillag, amikor lehozza neked az égből.

Férfi az, akitől tanulsz. Férfi az, aki olyan dologra képes, amire te nem leszel soha. Férfi az, akit tisztelsz. Férfi az, aki tisztel téged… mint embert, mint nőt, mint anyát.

Férfi az, aki szépen beszél az édesanyjáról. Férfi az, aki szépen beszél rólad.

Férfi az, aki képes benned élni… hogy te benne élhess. Férfi az, aki elkap téged, amikor behunyt szemmel, kitárt karral dőlsz felé.

Férfi az, aki tűri léted zaját... aki szereti léted zaját. Férfi az, aki érzi a táncot… és aki érzi a te táncodat is. Férfi az, akinek női ösztöneidből fakadóan meg akarod mutatni a ragyogásod… és azt, ahogyan elnyelsz minden fényt a világból, és esőt csinálsz, mert szomorú és kétségbeesett vagy.

Férfi az, aki látja benned az angyalt… és aki látja benned az ördögöt... és kordában tudja tartani mindkettőt. Férfi az, aki látja benned a kislány bizonytalanságát a nagyvilágban. Férfi az, aki ezzel nem él vissza. Férfi az, aki látja a szárnyaidat… és érzi a védőangyalaidat… és nem fél.

Férfi az, aki ész nélkül tud szeretni téged, és ésszel tud uralni téged.

Férfi az, aki látja benned a lehetőséget. Férfi az, aki tudja, hogy teremtő vagy. Férfi az, aki segít teremteni.

Férfi az, akinek a tenyerébe simul az arcod... mert pont oda illik. Férfi az, akinek a tenyerébe hullik a lelked, és megőrzi azt neked sértetlenül.

Férfi az, aki maga az erő. Férfi az, aki elég erős ahhoz, hogy meghajtsa a fejét. Férfi az, akinek van hite. Férfi az, aki hisz Isten létezésében... és hisz benned. Férfi az, aki hisz magában.

Férfi az, aki megfogja a kezed. Férfi az, akibe karolhatsz. Férfi az, aki igényli ezt. Férfi az, aki kívánja az érintést... aki tűri akkor is, ha fáradt.

Férfi az, aki érzi a tested forróságát… és aki érzi lelked forróságát is. Férfi az, aki hajnalban simogat és csókol. Férfi az, aki beléd feledkezik.

Férfi az, aki a bántó szavakat csókkal fojtja beléd. Férfi az, aki szeretetével a benned lévő pusztító erőt teremtővé teszi.

Férfi az, aki hallja benned a zenét. Férfi az, aki képes erre őszintén mosolyogva táncolni.

Csak egy férfi van. A többi csak hímnemű humanoid, akik valamennyire kompatibilisek veled. És, ha megtaláltad a férfit, már nincs szükséged fétisekre, sem kívánságlistákra.

Zongoráim

Fekete és fehér. Hang. A hang. A harmónia teremtésének lehetősége. A világ bújának és örömének kalitkája.

Logika és érzelem. Sorrendiség és összevisszaság. Az elmélyülés lehetősége. A világ kizárásának lehetősége. A gyerekkor emléke. Az időutazás, a múltidézés. Leültem a zongorámhoz és játszottam. Ugyan az a kislány vagyok, aki gyűlölte és imádta hangszerét.

Emlékszem a felvételimre. Sok komoly ember ült egy szobában, sorban. A kezemet méregették némán és lemondóan. Nem néztek a szemembe. Nem mosolyogtak. Szakemberek voltak. Elutasítottak, mert nem tudnék átfogni egy oktávot sem. Mi az az oktáv? – kérdeztem magamtól. Az ismeretlen és komoly szó félelemmel töltött el. Ekkor egy apró, szikár és szigorú asszony azt mondta: Én elvállalom. Még ,,csendebb" lett a fülledt helyiségben.

Emlékszem az első zongorámra. Barna pianínó volt. Nehéz billentésű, komor lelkű zongora volt.

Emlékszem az első komoly koncertemre. Bachot játszottam. A harmónia összezavarásának és kisimításának mestere Bach. Játszik a lelken. Szurkálja, csiklandozza. És közben pimaszul a képedbe nevet, mert minden hanggal, melyet leütsz, egyre közelebb érzed magad az ő zsenialitásához, és egyre távolabb érzed magad attól, hogy te valaha, valamikor zseninek érezd magad. Az utolsó hangot, az utolsó tercet felejtettem el. Nem találtam. A kezem megállt a billentyűk felett, miközben ötven ember várta a megnyugvást, melyet Bach kottázott le valamikor.

Emlékeszem az első koncertemre a Zeneakadémián. Tél volt. Édesanyám egy gyönyörű fekete, fodros ruhát adott rám. Becsavarta a hajam és feltűzte. Ott volt végig, a nézőtéren. A színpad mögött, egyedül állva melengettem az ujjaimat. Egyetlen darabot játszottam. Tökéletesen. Nem a zongorázás volt nehéz. Hanem megköszönni a tapsot, egy meghajlással. Nem akartam megköszönni, csak játszani akartam. A koncert végén, amikor édesanyám mellett álltam, felnéztem rá. Boldogságot láttam… és büszkeséget. Piruló arcot, mert jól játszottam, és nyilvánvaló lett mindenki számára, hogy ő az anyám. Erika néni, egy csokoládéval várt. Ez volt az első alkalom, hogy kaptam valamit azért, mert zongoráztam. Kaptam tapsot idegenektől, kaptam csokit a tanáromtól, és kaptam elismerést édesanyámtól.

Emlékszem a második zongorámra. Fekete, fatőkés bécsi zongora volt. Egy hónapig volt a szőnyegen apró darabokra szedve, mert nem volt hangja. Minden kalapácsra, sorba rakva. A zöld posztóra. A bonyolultságára. Az egyszerűségére. A lelkére.

Emlékszem, amikor a zeneakadémián bemutattuk, mi, az alig pár éve zongorázó kezdők, hogy mit tudunk. Emlékszem arra is, hogy a bemutató után, Erika néni dagadt a büszkeségtől, és azt mondta, hogy itt a helyem. Ígéretet kaptam, én, a sok kis zongorista közül az egyik. Megjegyezték a nevem. Hittek bennem. Hittek a tanárok, hitt édesanyám, hitt édesapám.

Emlékszem, amikor nem mentem többé zongoraórára. Az öt év lejátszott hangjai évekig némák voltak a lelkemben. Aztán elkezdtek lehullani, mint őszi fáról a levelek. Minden egyes levél sikított, amikor haldoklott. Az őrületbe kergettek.

Emlékszem, amikor feltámadt bennem a vágy újra. Vágytam a játék örömét. Vágytam a hang örömét. Vágytam a dinamika erejét. Vágytam a hangokat… a zongora hangjait.

Sokszor néztem a kezemre. Nap, mint nap. Krumpli pucolás közben, pelenkázás közben, rajzolás közben, simogatás közben. Olyan volt, mint egy jelbeszéd. Néma és akaratos volt, hogy meghalljam. Meg akart szólalni, hogy nem kell több gyűrű, nem kell több cicoma. Billentyű kell. Sok. Az összes. Mind a 88.

Húszévnyi vágy. Húszévnyi türelem. Türelem, saját magamhoz. A döntéseimhez. Sokszor vehettem volna zongorát. Mindig halogattam. Mindig más volt fontosabb. Nem volt bátorságom szembenézni gyerekkori döntésemmel, azzal, hogy cserbenhagytam a legjobb barátomat. Aki némán tűrte, amikor dühből csapkodtam a billentyűit, aki elviselte, hogy akár egy hétig nem nézek felé, aki boldog volt, amikor végig simítottam az ujjaimmal fekete-fehér gerincét.

Aztán történt valami. Cserbenhagytak azok, akiknek éltem. A saját útjukat járták. Ki a földön, ki pedig az égben. Átfogalmaztam mindent. Az életem, a lelkem. Rendet raktam. Lett egy hatalmas üres hely a szívemben. Öröm kellett. Megnyugtató öröm kellett. Hang kellett. Fekete-fehér kellett. Egyértelmű kellett. Hűséges kellett. Zongora kellett. A múlt kellett. A múlt öröme, a jelen valóságának megélése.

A harmadik zongorám itt van, tőlem két méterre. Sötétbarna. Letisztult. Okos. 88 billentyű van rajta. Mind ismerős. Mindet szeretem. Ott van édesanyám fotója a tetején. A képen, büszkén és szeretettel mosolyog egy csecsemőre, rám. Ott van a malacpersely, amibe gyűjteni kezdtük férjemmel a pénzt. Ott van a Kockásfülű Nyúl, férjem emlékére. És ott van a bizalom, hogy már elválaszthatatlanok vagyunk, a zongora és én.

Köszönöm édesanyámnak, Czaller Annának, zongoratanárnőmnek, Dr. Sebestyénné Erikának, férjemnek Balogh Istvánnak, Gézának, Pankának, Katának, Darabont Adélnak, Vörös Attilának, hogy lehetővé tették azt, hogy újból legyen zongorám.