Fekete és fehér. Hang. A hang. A harmónia teremtésének lehetősége. A világ bújának és örömének kalitkája.
Logika
és érzelem. Sorrendiség és összevisszaság. Az elmélyülés lehetősége. A
világ kizárásának lehetősége. A gyerekkor emléke. Az időutazás, a
múltidézés. Leültem a zongorámhoz és játszottam. Ugyan az a kislány
vagyok, aki gyűlölte és imádta hangszerét.
Emlékszem
a felvételimre. Sok komoly ember ült egy szobában, sorban. A kezemet
méregették némán és lemondóan. Nem néztek a szemembe. Nem mosolyogtak.
Szakemberek voltak. Elutasítottak, mert nem tudnék átfogni egy oktávot
sem. Mi az az oktáv? – kérdeztem magamtól. Az ismeretlen és komoly szó
félelemmel töltött el. Ekkor egy apró, szikár és szigorú asszony azt
mondta: Én elvállalom. Még ,,csendebb" lett a fülledt helyiségben.
Emlékszem az első zongorámra. Barna pianínó volt. Nehéz billentésű, komor lelkű zongora volt.
Emlékszem
az első komoly koncertemre. Bachot játszottam. A harmónia
összezavarásának és kisimításának mestere Bach. Játszik a lelken.
Szurkálja, csiklandozza. És közben pimaszul a képedbe nevet, mert minden
hanggal, melyet leütsz, egyre közelebb érzed magad az ő
zsenialitásához, és egyre távolabb érzed magad attól, hogy te valaha,
valamikor zseninek érezd magad. Az utolsó hangot, az utolsó tercet
felejtettem el. Nem találtam. A kezem megállt a billentyűk felett,
miközben ötven ember várta a megnyugvást, melyet Bach kottázott le
valamikor.
Emlékeszem
az első koncertemre a Zeneakadémián. Tél volt. Édesanyám egy gyönyörű
fekete, fodros ruhát adott rám. Becsavarta a hajam és feltűzte. Ott volt
végig, a nézőtéren. A színpad mögött, egyedül állva melengettem az
ujjaimat. Egyetlen darabot játszottam. Tökéletesen. Nem a zongorázás
volt nehéz. Hanem megköszönni a tapsot, egy meghajlással. Nem akartam
megköszönni, csak játszani akartam. A koncert végén, amikor édesanyám
mellett álltam, felnéztem rá. Boldogságot láttam… és büszkeséget. Piruló
arcot, mert jól játszottam, és nyilvánvaló lett mindenki számára, hogy ő
az anyám. Erika néni, egy csokoládéval várt. Ez volt az első alkalom,
hogy kaptam valamit azért, mert zongoráztam. Kaptam tapsot idegenektől,
kaptam csokit a tanáromtól, és kaptam elismerést édesanyámtól.
Emlékszem
a második zongorámra. Fekete, fatőkés bécsi zongora volt. Egy hónapig
volt a szőnyegen apró darabokra szedve, mert nem volt hangja. Minden
kalapácsra, sorba rakva. A zöld posztóra. A bonyolultságára. Az
egyszerűségére. A lelkére.
Emlékszem,
amikor a zeneakadémián bemutattuk, mi, az alig pár éve zongorázó
kezdők, hogy mit tudunk. Emlékszem arra is, hogy a bemutató után, Erika
néni dagadt a büszkeségtől, és azt mondta, hogy itt a helyem. Ígéretet
kaptam, én, a sok kis zongorista közül az egyik. Megjegyezték a nevem.
Hittek bennem. Hittek a tanárok, hitt édesanyám, hitt édesapám.
Emlékszem,
amikor nem mentem többé zongoraórára. Az öt év lejátszott hangjai
évekig némák voltak a lelkemben. Aztán elkezdtek lehullani, mint őszi
fáról a levelek. Minden egyes levél sikított, amikor haldoklott. Az
őrületbe kergettek.
Emlékszem,
amikor feltámadt bennem a vágy újra. Vágytam a játék örömét. Vágytam a
hang örömét. Vágytam a dinamika erejét. Vágytam a hangokat… a zongora
hangjait.
Sokszor
néztem a kezemre. Nap, mint nap. Krumpli pucolás közben, pelenkázás
közben, rajzolás közben, simogatás közben. Olyan volt, mint egy
jelbeszéd. Néma és akaratos volt, hogy meghalljam. Meg akart szólalni,
hogy nem kell több gyűrű, nem kell több cicoma. Billentyű kell. Sok. Az
összes. Mind a 88.
Húszévnyi
vágy. Húszévnyi türelem. Türelem, saját magamhoz. A döntéseimhez.
Sokszor vehettem volna zongorát. Mindig halogattam. Mindig más volt
fontosabb. Nem volt bátorságom szembenézni gyerekkori döntésemmel,
azzal, hogy cserbenhagytam a legjobb barátomat. Aki némán tűrte, amikor
dühből csapkodtam a billentyűit, aki elviselte, hogy akár egy hétig nem
nézek felé, aki boldog volt, amikor végig simítottam az ujjaimmal
fekete-fehér gerincét.
Aztán
történt valami. Cserbenhagytak azok, akiknek éltem. A saját útjukat
járták. Ki a földön, ki pedig az égben. Átfogalmaztam mindent. Az
életem, a lelkem. Rendet raktam. Lett egy hatalmas üres hely a
szívemben. Öröm kellett. Megnyugtató öröm kellett. Hang kellett.
Fekete-fehér kellett. Egyértelmű kellett. Hűséges kellett. Zongora
kellett. A múlt kellett. A múlt öröme, a jelen valóságának megélése.
A
harmadik zongorám itt van, tőlem két méterre. Sötétbarna. Letisztult.
Okos. 88 billentyű van rajta. Mind ismerős. Mindet szeretem. Ott van
édesanyám fotója a tetején. A képen, büszkén és szeretettel mosolyog egy
csecsemőre, rám. Ott van a malacpersely, amibe gyűjteni kezdtük
férjemmel a pénzt. Ott van a Kockásfülű Nyúl, férjem emlékére. És ott
van a bizalom, hogy már elválaszthatatlanok vagyunk, a zongora és én.
Köszönöm
édesanyámnak, Czaller Annának, zongoratanárnőmnek, Dr. Sebestyénné
Erikának, férjemnek Balogh Istvánnak, Gézának, Pankának, Katának,
Darabont Adélnak, Vörös Attilának, hogy lehetővé tették azt, hogy újból
legyen zongorám.