Megteltem a szennyel. Olyannal, amit víz le nem mos.
Harag, kétségbeesés, tehetetlenség, düh, és mélységes fájdalom. Csupa olyan
dolog, ami beleragad a bőrödbe, mint a kátrány, vagy a padláspor. Részeddé
válik, és húz, le a mélybe. Beteggé tesz. Elsorvaszt. Sajnálhatnám is magam, de
nem teszem. Megszállt a nyugalom… ötletem van.
Zene kell. Inspiráló, tisztító, arcomat a nap felé
fordító. Rég táncoltam már. Rég énekeltem már. Talán már nem is tudok. Öröm
tánc. Örömének. Ami tisztává tesz… ami lepergeti rólad a mocskot. Szív tánc, szívének.
A tüdő megtelik levegővel, tiszta levegővel… és teli szívből énekelsz a napnak,
aminek sugarai átszűrődnek a fák ágain. Csukott szemed előtt vibrál az életadó
fény, ami egyszerre vág és simogat. Mint a kristály tiszta, magas, üveghangok.
Közvetlen kontakt a mennyországgal.
A talpam alatt a fű… taposok rajta, és szúr. Kivívja
magának a jogot a fájdalommal, a bántással, hogy szúrja a talpam. Néha fájdalom
kell ahhoz, hogy embernek érezd magad. Taposok rajta, az élő zöldön. Táncolok,
csukott szemmel. Szelíden ölöm a súlyommal a fűszálakat. A lábujjaim közé
akadnak a kemény és lágy táncléptek miatt. Tépi ki őket az életadó földből, ami
minden fűcsomó kiszakadásánál kifordul magából. Egy meztelen talp szaggatja fel
a földet… kifordította a tánc a földet a sarkából.
Csukott szemem bőre alatt vibrálás, fülemben zene,
eszeveszett hangos zene. Karjaim önkéntelenül mozognak, lassú, átélt íveket leírva,
ahogy csípőm, és egész testem is. Lágy mozgásba, apró mozdulatokba vannak zárva
a gondolataim, érzéseim. Hajam nem érinti a vállam… magával ragadta a lendület.
Kezdem elveszteni a kontrollt. És akkor megtörténik a csoda… eggyé válok a
világgal. Egyszerre érzem a világ minden szegletét. Kinyílik a szám, és éneklek…
a világnak. A fájdalom egyre kisebb, a hang egyre több. Tüdő és szív nyílik
meg. A túloldalról pedig az egész világ. Kapcsolódunk egymással. Nincsenek
gondolataim. Nincs vibrálása a napfénynek… teljesen kikapcsoltam az élet
hologramját a tudatomból. Valóban nincs rám hatással a napfény… csukott szemeim
előtt fényes szürkeséget látok. Hangok vannak, mozdulat van. Hangjaim vannak,
mozdulataim vannak, amik a körülöttem lévő világ szerves része. Ritmusával…
szabadságával. Igen… a szabadságával.
Kinyitom a szemem. Mozgok tovább, pedig nyitva van a
szemem. Ez a bátorság, azt hiszem. Az álomvilágból, a világmindenség
nyugalmából visszatérni az életbe és látni azt, amit pár perccel ezelőtt nem
vágytál látni soha többet. Szembe kell néznem a világgal. Csak tudni kell, hogy
hol a nadír… nekem ott, ahol most állok. A haldokló fűszálakon. Akiket fel
kellett áldoznom ahhoz, hogy képes legyek tovább élni.
Vannak pillanatok, amikor élve halsz. Vannak
pillanatok, amikor meg kell születned, újra, bármi áron. Mert nem élhetsz
tovább úgy, ahogy addig… és csak azt tudod, hogy szükségszerű élned.