Reggeli tánc a kertben

Megteltem a szennyel. Olyannal, amit víz le nem mos. Harag, kétségbeesés, tehetetlenség, düh, és mélységes fájdalom. Csupa olyan dolog, ami beleragad a bőrödbe, mint a kátrány, vagy a padláspor. Részeddé válik, és húz, le a mélybe. Beteggé tesz. Elsorvaszt. Sajnálhatnám is magam, de nem teszem. Megszállt a nyugalom… ötletem van.

Zene kell. Inspiráló, tisztító, arcomat a nap felé fordító. Rég táncoltam már. Rég énekeltem már. Talán már nem is tudok. Öröm tánc. Örömének. Ami tisztává tesz… ami lepergeti rólad a mocskot. Szív tánc, szívének. A tüdő megtelik levegővel, tiszta levegővel… és teli szívből énekelsz a napnak, aminek sugarai átszűrődnek a fák ágain. Csukott szemed előtt vibrál az életadó fény, ami egyszerre vág és simogat. Mint a kristály tiszta, magas, üveghangok. Közvetlen kontakt a mennyországgal.

A talpam alatt a fű… taposok rajta, és szúr. Kivívja magának a jogot a fájdalommal, a bántással, hogy szúrja a talpam. Néha fájdalom kell ahhoz, hogy embernek érezd magad. Taposok rajta, az élő zöldön. Táncolok, csukott szemmel. Szelíden ölöm a súlyommal a fűszálakat. A lábujjaim közé akadnak a kemény és lágy táncléptek miatt. Tépi ki őket az életadó földből, ami minden fűcsomó kiszakadásánál kifordul magából. Egy meztelen talp szaggatja fel a földet… kifordította a tánc a földet a sarkából.

Csukott szemem bőre alatt vibrálás, fülemben zene, eszeveszett hangos zene. Karjaim önkéntelenül mozognak, lassú, átélt íveket leírva, ahogy csípőm, és egész testem is. Lágy mozgásba, apró mozdulatokba vannak zárva a gondolataim, érzéseim. Hajam nem érinti a vállam… magával ragadta a lendület. Kezdem elveszteni a kontrollt. És akkor megtörténik a csoda… eggyé válok a világgal. Egyszerre érzem a világ minden szegletét. Kinyílik a szám, és éneklek… a világnak. A fájdalom egyre kisebb, a hang egyre több. Tüdő és szív nyílik meg. A túloldalról pedig az egész világ. Kapcsolódunk egymással. Nincsenek gondolataim. Nincs vibrálása a napfénynek… teljesen kikapcsoltam az élet hologramját a tudatomból. Valóban nincs rám hatással a napfény… csukott szemeim előtt fényes szürkeséget látok. Hangok vannak, mozdulat van. Hangjaim vannak, mozdulataim vannak, amik a körülöttem lévő világ szerves része. Ritmusával… szabadságával. Igen… a szabadságával.

Kinyitom a szemem. Mozgok tovább, pedig nyitva van a szemem. Ez a bátorság, azt hiszem. Az álomvilágból, a világmindenség nyugalmából visszatérni az életbe és látni azt, amit pár perccel ezelőtt nem vágytál látni soha többet. Szembe kell néznem a világgal. Csak tudni kell, hogy hol a nadír… nekem ott, ahol most állok. A haldokló fűszálakon. Akiket fel kellett áldoznom ahhoz, hogy képes legyek tovább élni.

Vannak pillanatok, amikor élve halsz. Vannak pillanatok, amikor meg kell születned, újra, bármi áron. Mert nem élhetsz tovább úgy, ahogy addig… és csak azt tudod, hogy szükségszerű élned.

A szív harmóniája

Mit jelent boldognak lenni? Egészséget? Szerelmet? Pénzt? Nekem többnyire a zenét. A lélek zenéjét. Nyakamba hulló hangokat, bizsergést az ujjbegyeimben, amivel képes vagyok arra, hogy hangot, ritmust csikarjak ki a létből... Ezek a kicsikart hangok, ütemek a lelket gyógyítják. Mások zenéje pedig manipulálják azt. Csak jól kell használni.
A zene fogalma az, hogy amint elkezdődik, kiesünk a harmóniából, aztán mindig visszatalálunk hozzá. A jól szerkesztett zene olyan, mint a tökéletesen esztétikus szex... A jól szerkesztett zene, ami hozzád, csak hozzád szól olyan, mint a tökéletesen esztétikus szerelmeskedés... ez pedig az élet kezdete... biológiailag és érzelmileg is...

A boldogság a harmónia, mely mindig visszatalál hozzád. Megcsiklandozza a múlt jelen és jövő érzelmeit... az emlékeket és a lehetőségeket egyszerre veti a lábaid elé... és te csak mosolyogni tudsz, csak erre vagy képes. Pár percig tart csak. Élvezd ki. Úgy, mint a tökéletes pillanatokat az életedben. Kösd össze agyadban a zenét és a tökéletes pillanatot - legyen az akár boldogító, akár végletesen drámai, akár mélységesen szomorú. Ha eme képesség birtokában vagy, bármikor elő tudod húzni a bűvészkalapból A Pillanatot, amikor meghallod azt a bizonyos zenét. Vagy tán még anélkül is...

Hallgasd a nyakadba hulló hangokat és érezd kedvesed simogatását az arcodon. A képek és érzetek életre kelnek, önálló életre. Érezni fogod az ölelést, ami befedi szemérmedet, látni fogod hajad, ami az extázis végén a tekinteted elé hullik. Hallani fogod a mély, nyugodt, tüdőt elöntő lélegzet élet-hangját.

Hallgasd a nyakadba hulló hangokat, és érezni fogod édesanyád illatát. A képek és érzetek életre kelnek, és újra gyerek leszel, anyád egyetlen, imádott, óvott és féltett gyermeke. Lelked energiáival érezni fogod a biztonságot. Az abból kinyúló, tétován kereső nyúlványaival rátapadhatsz a gyermek biztonságának érzetére. Életerőt, megingathatatlanságot, felhőtlen gyermekörömöt kaphatsz. Tudni fogod, hogy nem vagy egyedül. Soha nem is voltál és soha nem is leszel... mert ő mutatta meg neked, hol leled a harmóniát. Ő, az édesanyád.

Hallgasd a nyakadba hulló hangokat, és hallani fogod gyereked kacagását. A képek és érzetek életre kelnek, és te újra öleled összes gyerekedet. A meg nem születetteket és az élőket. A testközelben tartózkodókat és a saját életüket élőket. Ők a te munkád. Ők a te munkád gyümölcsei. Ők a te családod. Látni fogod őket szülőként, és bár lehet, hogy nem fog tetszeni a fantáziád, mégis a te részed lesz, a te munkád gyümölcse, vetülete. Ez te harmóniáid a jövőben. El kell hát fogadnod.

A boldogság az élet. A boldogság az élet harmóniája. A boldogság az élet zenéjének a harmóniája. A boldogság te magad vagy.