Egy porcelán baba gondolatai

Van az a hatalmas fájdalom, amikor képtelen vagy egyéb megoldásokon gondolkozni. Csak egyet lépni van erőd, mechanikusan, tudattalanul. Előre. Mert elveszi a józan eszedet a fájdalom. Nem komplikálsz túl semmit, mert gondolataid bugyra üres.

Van az a hatalmas boldogság, amikor képtelen vagy egyéb megoldásokon gondolkozni. Csak egyet lépni van erőd, mechanikusan, tudattalanul. Előre. Mert elveszi a józan eszedet a boldogság. Nem komplikálsz túl semmit, mert gondolataid bugyra üres.

A gondolat egyszerre áldás, és átok. Áldás, ha előrébb visz, átok, ha fogva tart. Ember! Legyél okos, és tudd, mikor kell a gondolathoz ragaszkodni.

Fogva tartott a jegygyűrű. Aztán egyik reggel nem volt az ujjamon. Eltűnt a dimenziók között. Úgy tűnik, örökre. Higgadtan vettem tudomásul. Hiányzott, nem tudtam játszani vele, nem tudtam pörgetni az ujjamon. A tartás, amit adott, ott maradt velem, rajtam. Óvott és védett. De a tárgy maga, hiányzott.

Fogva tartott a vászon, a kék esküvői ruha. Nyár közepe óta, az esküvőm napja, az egy hét mély gyász óta nem volt rajtam. Akkor, mezítláb keringtem monotonon a kertben, a lábat gyötrő szúrós kavicsokon. A ruha alja, a len csipke, csiklandozta a lábszáramat. Bennem tartotta a gyász fájdalmát, hiszen annyira, nagyon, világot pusztítóan fájt, hogy a bőröm nem szabhatott neki határt. A szeretet kék színe, lágy kerítés mögött tartotta az önérzetes, szilaj, bántóan darabos és durva, üvegroppantóan sikító érzést. A kék ruha védte a világot ettől a borzalomtól, védte a világot az armageddontól.
Bebugyoláltam a fájdalmat a ruhába, mint egy kisbabát. Hibernáltam a jövő lehetőségét, mert nem tudtam milyen veszélyek rejlenek ebben az energiabombában. Akkor tettem ezt meg, amikor rájöttem, hogy, még van annyi hatalmam felette, hogy kordában tartsam. Elraktam egy bőrönd rejtekébe, mint a mindenható Dzsinnt a palackba. Azért, hogy, ha egyszer, jó okkal, pusztítani támad kedvem, célzottan tudjam elengedni ezt a hatalmas erőt. Akkor majd felveszem a kék ruhát, és kegyetlen, hűvös és kimért, hatalmas és igazságos erővel osztom szét az emberek között, mindenkinek a maga érdeme szerint. Nem azért, mert azt hiszem magamról, hogy isten vagyok, hanem azért, mert ez az erő isteni eredetű, amit a gyász idején megéltem. Mély, tisztán látó. Csak át kell konvertálnom, hogy ne váljon mindent és mindenkit pusztító dühvé. Hiszen ember vagyok, ezt nem engedhetem meg magamnak... ember vagyok... a szeretet az ismérvem...

Fogva tartott a tekintet. Az, ami a lelkemet kutatta 11 hónapon keresztül. Ami mohón tanult engem, milliméterről milliméterre, semmit ki nem hagyva. Azért, hogy tökéletes életteret tudjon nekem teremteni. Jövőt, boldogságot. Olyan óvatosan tartott ez a tekintet engem a levegőben puhát lebegtetve, mint egy nagyon törékeny porcelánbabát, ami a legkisebb érintésre is végérvényesen, javíthatatlanul elporlad. Kincs voltam, a tekintet egyetlen kincse.
A tekintet titkon és őrülten reszketett, hogy semmivé válok. Napjait úgy élte, hogy ezt a kincset látta csak, és holtig tartó hű ígéretét betartotta, miszerint nem fog látni soha mást, csak engem.

Fogva tartott a hang, ami a fülemben cseng, még most is. A lágy és szigorú szeretet hangja. A két szemem között feltapad a bőrömre, lassan elterült, befedte az arcom, lelazította annak minden izmát, mely bántásra képes. A nyúlványai a füleim mögé kúsztak, és ott megkapaszkodtak.
Hozzám nőtt fátyolként ez a lágy, a magamtól szelíden óvó homogén hang. Eltakarta a szám, és nem engedett többé szabad utat annak, hogy bántsak másokat szavakkal, hanggal.

Fogva tartott az áldozat, amit értem hozott. Létét rendelte alám. Értelme lettem az életének. Csak én lettem értelme az életének. Az élete definíciója lettem. A rendje. Az egyetlen tápláléka. Az egyetlen veszélye, mert megsemmisülésem esetén ő is megsemmisült volna.
Nem éreztem ezt a hatalmas felelősséget. Csak lebegtem az önzésben, és szívtam magamba az éltető szeretetet. Ettől éltem. Habzsoltam, mint az éhező a kenyeret. Táplált. Miközben a világ haladt és élt tovább. Nélkülünk.

Nem akarok többé porcelánbaba lenni, de a félmegoldások sem érdekelnek. Fogva tartott a gondolat, de ma nem akarok gondolkozni tovább. Új gyűrűt akarok.

Porcelán babának lenni annyit tesz, hogy valakinek beszipkázom az életét, a gondolatait, az érzéseit, cselekedeteit, szabad akaratát. Ennyire szeretni bűn. De még nagyobb bűn ebben a szeretetben önzően megfürdeni nap, mint nap. Még akkor is, ha ugyanekkora szeretetet adsz cserébe. Magad ellen való bűn, mert egyszer eljön a halál, és elviszi tőled a szerelmedet... akinek emlékét, feledni nem tudván, csak kitépni tudod a szívedből... hogy élhess...

A gondolat egyszerre áldás, és átok. Áldás, ha előrébb visz, átok, ha fogva tart. Ember! Legyél okos, és tudd, mikor kell a gondolathoz ragaszkodni.

Az első csók

Mindenki emlékszik élete első csókjára. A szerencsésebbek annak a nevére és személyére is, akitől kapta. Én nem vagyok ilyen szerencsés.

Minden lány erre a pillanatra vár… minden lány készül rá. Vártam rá, de nem készültem. Éreztem a csók fogalmát, de sosem raktam össze a fejemben milyenségét. Váratlan és kegyetlen volt. Mert hirtelen nőttem fel az érzéshez. Ezt ellensúlyozta lágysága, spontaneitása és őszintesége.

Kulcs híján, sétálni kényszerültem felfoghatatlanul rövid miniszoknyámban a háztömb körül. A közeli kis téren Mária napi búcsú volt, annak minden hangjával, zajával, illatával. Harsány bolondozni vágyás hívott arra a térre. Kíváncsiság, hogy hogyan mulatnak a felnőttek, a nagyok, az idegenek.

Hamar akadt kísérőm a nézelődésben. Sanyinak hívták. Szőke göndör haja volt, hosszú szempillája, őszinte, tanulatlan szeme. Mégis lágyan terelt a pad és a csók felé, mely precíz módon volt megtervezve gondolataiban.

Nedves és forró volt. Törekvő, de mégis bizonytalan. Pont csak annyira, amennyire egy 17 éves fiú törekvő és bizonytalan.

A csók utáni pillanatok szégyenlős derűbe burkolóztak. Titok volt, hogy első csókos voltam. Egyszerre nyílt ki a világ, az érzés, a vágy. A mimóza levelei záródnak így össze, ahogy én megnyíltam. Sorban minden női szirmom életre kelt, és kíváncsian fordult az ég felé, vágyva a váratlant újra és újra.

Életkedvem támadt a semmiből, a felnőtt létre. Pont jó időben, pont jó helyen, pont úgy, ahogy kellett.

A boldogság arcul ütött, és feleszméltem milyenségemre. Nő lettem. Nő, aki vágyik a férfi szeretetére. Minden eldőlt. Egy pillanat alatt. A jövőm is. Erre születtem. Mint minden nő.

Szerelmes lettem a csókba. Szerelmes lettem a lélekcserébe.

Sanyival másnap is találkoztam. Elkezdtem megismerni Isten azon eszközét, aki ezt a varázst megmutatta nekem. Édesanyámat pedig a frász kerülgette, joggal. A csók estéjén – és kulcs híján – miniszoknyában másztam át a kerítésen. Nem volt bennem szégyenérzet… valójában csak a csók volt bennem, amikor átemeltem Sanyi és a közeli buszmegálló népei előtt a lábam a kerítésen. Fehér bugyi volt rajtam. A fehér jó szín. Tiszta, szűzies, naiv. Ez aggasztotta anyámat.

A következő randevú már iskolaidőre esett, így én nem mehettem el. Sírtam. Zokogtam. A falnak támaszkodtam, hogy érezzem, a fájdalmon kívül is van világ. Nem tudtam Sanyi teljes nevét. Miért is tudtam volna. Annyi más megbeszélni valónk volt.

Sanyi eltűnt, én pedig ott maradtam a csókkal, a nőiességemmel, a vággyal.

Mindig próbáltam őt megkeresni. Mindig próbáltam őt megtalálni. Csak azért, hogy megköszönjem neki női létem kezdetét. Sosem akadtam a nyomára. De ott maradt a csók, ami váratlan, nedves, és forró, még most is. A csók, aminek véget nem érő zenéje a mai napig hív és csalogat, szükségszerűen.

Szárnyak nélkül repülni

Megszabadulni a terhektől… és szárnyalni… ez a mottó. Bűneink ragasztanak minket a földhöz. Mint egy elnyűhetetlen, szuper erős ragasztó. Mi a bűn? Minden olyan dolog, amit élvezel.

A szex egy vadidegennel, állatias módon, vagy épp a legesztétikusabb mozgás sorral. Vagy csak azzal, akiről teljes szívvel hiszed, hogy a szerelmed.
Nem a szex a bűn. Az, hogy becsapod magad vele… érintések, melyek a szeretetet hivatottak pótolni. Hazudsz magadnak. És a másiknak is. Minden érintéssel, minden szóval, mellyel a másik felet csupán csak kényeztetni akarjuk, hogy a legjobbat hozzuk ki belőle… hogy végül mi érezzük jobban magunkat. A teljes testi szabadság ostoba érzetét keltve… csak azért, hogy megtapasztald, milyen, amikor repül a lelked a semmibe, céltalanul. Mert nem a szerelem repít a másik karjaiba, hanem az ostoba vágy.

A mohóság, mely melegséggel tölti el minden porcikánk. Mindent akarunk és azonnal. Új tárgyakat, új kellékeket az életünkhöz. Azért, hogyha végig nézünk portánkon, a birtoklás testes érzése telítse el lelkünket. Élőlényeket szerzünk magunk köré… szép szóval, vagy pénzzel. Embert, kutyát, pintyet. Mert értékes a világ szemében, mert drága, vagy épp szép a szemnek. És ez által elvesszük tőlük a legfontosabbat… a szabadságot. Ahogy magunktól is. Az élet szabadságát.
Mert javaink őrzése, álmaink kétségbeesett dédelgetése, rabságra kényszerít minket. A földhöz ragaszt, mint a legerősebb enyv. Ha túl sok mindenhez ragaszkodsz, mert kemény munkával szerezted meg, nem repülhetsz a képzelet szárnyán. Hiszen, szükségszerűen mindig oda kell figyelned javaidra.

Hazugságok, melyek egy részét kegyesnek nevezzük. Nincs olyan. A félrevezetés minden formája megbocsáthatatlan. Miért? Mert egy odatett igazság megváltoztathatja egész látásmódod, felboríthatja komfortos, megszokott rend szerint élt életed – aminek talán épp itt lenne az ideje. És persze ugyan ezt teszi a célszeméllyel is. A kegyes hazugság a gyávák illeme.
Mindenki fél az igazságtól. Pedig gyönyörű. Szabaddá tesz. Azt is, aki adja és azt is, aki kapja. Fájdalmasan gyönyörű. Az igazság a lélek szárnyalása, egy igazabb világ felé.

Lopás, ami megmagyarázható. Minden ember lop. Perceket. Soha vissza nem térő, értékes perceket, saját magától vagy a másik embertől. A hazugságaival. A nemtörődömségével. Az önzésével. A perceket nem tarthatjuk széfben… így csak egy módja van annak, hogy vigyázzunk rá, már, csak értékénél fogva is: ha innentől kezdve minden percet megélünk ott és akkor. Az összes perc olyan, mint egy üres bankó, amire mi írjuk rá az értékét. És, ha értékes percek birtokában vagyunk, mert rutinunk van az értékcsinálásban, akkor gazdagok vagyunk. Ez a gazdagság pedig repülni tanít, úgy, hogy a lábad egy fikarcnyit sem emelkedik fel. Szabadon repülsz a jövő reménységébe, és tudod,  hogy bármit elérhetsz, amit akarsz.

Elhagytuk Istent. Hogy ne éljünk ósdi elvek szerint élő, röghöz kötött rabként, az ő világában. Pedig a világ komfortos. Isten megadott nekünk minden lehetőséget a boldogságra… sőt… megadta nekünk a repülés lehetőségét is. Szárnyak nélkül. A legbiztonságosabb repülés lehetőségét kaptuk. A szabad akarat, a mindig megújuló lélek, és a fantázia által. Mit akarhatunk még? Mikor leszünk elégedettek az életünkkel, létünkkel?

Vitorlák és hullámvasút

Furcsa dologra jöttem ma rá, mely döbbenet igen fájdalmas volt. Arra, hogy nem mindenkinek való a szerelem. És arra, hogy pont azok vágynak rá a legjobban, akiknek nem való. Miért nem való? Mert nem tudják megélni. Csak érzik a hiányt.
Nem érzik az érintés csodáját. Az érintést igen, de a csodát nem.
Nem érzik a csók csodáját. A csókot igen, de a lélekcserét nem.
Nem látják a másik emberben a csodát. A másik embert igen, de a csodát nem.

Vannak, akik nem hagyják magukat szeretni. Mert gyengeségnek tartják a szeretetet. Időigényesnek. Gondolom, így vannak a sírással is. Úgy vélik, gyengeség.

Ma azt mondta nekem egy régi szerelmem, hogy szerette bennem azt, hogy hagytam, hogy szeressen. Fájdalmas mondat volt… bár az egyik legszebb, amit hallottam.

Életemben egyszer már volt arra példa, hogy egy éven keresztül nem tudtam, képtelen voltam sírni. Soha többé nem akarok ilyet. A sírás hiányának szomorú felfedezését egy beszélgetés kapcsán tettem. És akkor döbbentem rá arra is, hogy ugyanannyi ideje, mint amennyi ideje nem sírtam, nem is nevettem… nem nevettem szívből… csak mosolyogtam, terelésként.

Imádok nevetni. És imádok sírni. Imádok élni. Megélni. Megélni az éltet… annak teljes terjedelmében.

Szeretem a fájdalmat, pont úgy, ahogy a boldogságot. Ilyenkor érzem, hogy élek.

Persze harmóniára törekszem, az élet minden pillanatában. Ahogy mindenki. Élvezem a harmóniát, amikor rátalálok. Sokszor találok rá… a boltban, amikor a pénztárnál várom, hogy sorra kerüljek. Amikor kötöm a sapkámat, elmélyülve koncentrálva a mintára. Amikor hímzek. Amikor rajzolok. Amikor zuhanyozok. Amikor csókolok. Amikor mosolygok egy idegenre. Amikor kutyát simogatok. Amikor kertet ások, hogy magot ültessek bele.

Szeretek szeretni. Ez az életem. És szeretem az életem.

Annak minden nyűgével és minden boldogságával. Szeretem ezt a hullámvasutat. Érdekes… az igazi hullámvasútra nem merek felülni. Sok ember igen. Mert élvezi a hullámvasút kiszámíthatatlanul becsapódó adrenalin bombáit.
Vannak emberek, akik nem szeretik, ha szeretik őket. Vannak emberek, akik saját hullámvasútjuk adrenalin bombáit megtagadják, elrejtik, kapálóznak ellene, elmenekülnek előle. A hullámvasutat pedig lerombolják, mint a világ, az élet csábításának bálványát.

Nem vagyunk egyformák.

Az életben a legjobban a szerelmet szeretem… ahogy az anyaságot is, mert az a legnagyobb szerelem.

A szerelem maga a tisztaság. Nem a szerelemtől kell megőrülni, hanem a szerelmet kell őrültté tenni.

Minden vitorlának meg van a maga szele, amely előre viszi a hajót. És minden vitorlának meg van a maga ellensége, ami felborítja a hajót. Attól függ, hogy milyen szél kerül a vitorlába, és attól, hogy a vitorla maga, milyen irányba tekint. Minden rossz, hajóborogató szélből lehet jó széljárás, ha megfelelő irányú a vitorla, és minden jó széljárásból lehet hajósüllyesztő katasztrófa, ha vitorla rossz irányba néz.

Jól kell tehát forgatni a vitorlát.

Azt hiszem, a következő tavasszal, felülök a Vidámparkban hullámvasútra… leszek olyan bátor… mert a saját hullámvasutamra csak én egyedül vagyok kíváncsi. A játék, az élet játéka pedig társas játék. Mert az ember társas lény. Egy igazin, talán majd ül valaki mellettem, aki fogja a kezem. Olyan, aki engedi, hogy szeressem : )

Mondd... ülsz majd mellettem? : )

Élő kavicsok

Gyerekkoromban volt egy bakelit mese lemezem. Volt rajta egy mese, nem tudom már a címét. Viszont emlékszem pár mondatra belőle.

Amikor a nap sírt, könnyei sárga kavicsokká lettek, és lehullottak a földre. És amikor a hold sírt, könnyei fehér kavicsokká lettek, és lehullottak a földre. Gyönyörű szavak. Szerelmes mese volt ez. Hisz a nap a férfi, a hold a nő.

Kavicsok, kövek, amik végig kísérik az ember életét. Ott vannak mindenhol, és mi csak tiporjuk őket, kedvünk szerint. Néha megakad egy-egy szép darabon a szemünk. Szerencsések, ha kiemeljük őket a többi kavics közül. Aztán polcra rakjuk, porolgatjuk egy darabig. És egy idő után eltűnnek. Én dobozban tartom a köveimet. Mert mindnek története van.

Gyerekkorom óta imádom a Dunát. Nézni, szagolni, érezni. Olyan, mint egy hű társ. Mindig meghallgat, némán, méltósággal. Temetője bánatomnak, éltetője boldogságomnak. És tele van a partja kaviccsal. Melyeken taposhatunk.

Apám mutatta meg először a kavicsok létét. Gyűjtögette őket, színenként és nagyságonként, üvegekben, zacskókban. Egy idő után már én is rutinos gyűjtő voltam. Neki segítettem. Együtt töltött idő volt apámmal… Én, ő és a kavicsok… a Duna… Zöld kavicsból van a világon a legkevesebb, aztán pirosból. És az anyaga sem mindegy… vannak hétköznapi sárga és fehér kavicsok, amik mégis szebbek, mint a többi. Mozaikot csinált belőle. Egy delfinen hárfázó férfit, a mitológiából. Ariont. Énekes tehetsége mérhetetlenül gazdaggá tette ezt a férfit. Ám egy hajóútján az irigy hajósok a tengerbe vetették. Egy delfin a hátára vette, és szélsebesen Korinthoszba vitte, ahol a király a hajósokat keményen megbüntette. Varázsos mese a művészet értékéről, az emberi butaságról, és a hatalmasok bölcsességéről – akik attól lettek hatalmasak, mert bölcsek voltak.

Amikor először váltam, és három aprótalpú gyerekem volt, és vágytam a társaságra, édesapámmal és népes családjával kirándulni mentünk. Apám sosem volt jómódú, mégis aznap költött rám. Vett nekem egy kék ásványt. Pénzt adott egy kavicsért, hogy megmosolyogtasson.

Hallottatok már a bolondok aranyáról? Nos, nekem van egy darab belőle. Öcséimtől kaptam. Olyan, mint egy arany rög. Pedig csak vaspirit. Szeretem nézegetni ezt a hazug kődarabot. Néha jó a hazugság.

Sok kövem van. Egy-egy emlék van bele zárva. Egy-egy lezárt emlék. Egy mosoly. Egy tekintet. Egy gesztus.

Gyerekeim is megörökölték a kavics szeretetét. Egy befőttes üvegbe gyűjtötték a legszebbeket, melyeket ők a legszebbnek véltek. Felcímkézték az üveget, és ezt a feliratot írtam rá: KAVICSGYŰJTEMÉNY

               Készítette: Eszter, Anna és Péter

               Szavatossága: korlátlan

Korlátlan, mint a szereteté, amivel édesanyámnak adták. Ez a kavicsokkal teli üveg, mindig ott volt édesanyám éjjeliszekrényén. Minden kavics egy-egy szeretetdarabka volt, egybegyűjtve. Ma ez az üveg a szekrényem egyik polcán van. Gyerekmosoly van benne, szeretet, aminek szavatossága korlátlan.

A pingvinek, amikor udvarolnak, megkeresik a legszebb, legtökéletesebb kavicsot. Orrukkal a nőstény lába elé tolják, jegyajándékként. Ha azt elfogadja a nőstény, egy pár lesznek, örökre.

Annak ellenére, hogy az ember nincs tisztában a kavicsok fontosságával, mégis értékes kavicsokat rak egy gyűrűbe, egy láncba, mellyel boldogságot, szeretetet akar közvetíteni. Ugye milyen érdekes?

Kavicsok, amiken taposunk. Érzelmek lehetőségei… melyeken taposunk.

Szoríts a markodba egy ásványt, egy kavicsot, és megmutatja a lelkét, az erejét. Tartsd a markodban fél percig, aztán rakd le, várj pár másodpercet, és, ha még mindig meleg, szükséged van arra a kőre. Nem minden kő marad meleg, meglátod.

Ma kaptam egy újabb követ. A Duna partján, a téli napsütésben. Átlátszó, víztiszta. Sosem láttam még ilyet. Kaptam egy gesztust, egy mosolyt, egy boldog percet. Egy pillanatot egy másik ember életéből, amiben én fontos vagyok. Amikor megláttam, minden, amit itt leírtam, átviharzott a fejemen. Mire képes egy ásvány… egy kavics… Éltető érzelmeket ad. Figyelmet ad. Gondolatokat. Nincs élőbb egy kavicsnál… jól működik a világegyetem…

Értékmérő

Meddig lehet fenntartani a szépség látszatát? Mikor nehezedik rá az arcra az ember addigi élete? A nő egy a szépséggel? A nő dolga a szépség?

A nő dolga, hogy mosolyt csaljon az emberek arcára. Én nő vagyok. Két fegyverem van csak a világ csúfsága ellen.
Az egyik a tekintetem. Igyekszem minden szembejövő embernek a szemébe nézni, bizakodón, örömtelien. Talán ezzel adok valamit… egy kis hitet, egy kis örömet, egy kis bizalmat.
A másik a mosolyom. Ha valaki visszatekint a szemembe, bele a közepébe, én elmosolyodom. Ha szomorúságot, vagy gondterheltséget látok, még őszintébben próbálok mosolyogni. Adni akarok. Adni abból, ami kiapadhatatlan. Teljesen mindegy, hogy akkor éppen milyen gondokkal küzdök, szomorú vagyok-e, vagy vidám. Nem terhelhetem a velem szembejövőt a saját problémáimmal. Nem azért lépett ki aznap az utcára.

Így, negyven felett, elég tapasztalatot gyűjtöttem a világról ahhoz, hogy lássam, jobbá kell tenni. Minden nap, annak minden órájában.

Érzem, hogy testem fizikai burka nem korlátozza hatvan, bőrrel körbehatárolt kilóra a létemet. A bőrömön kívül is tovább folytatódom, és aki ebbe a térbe lép, annak szívesen adok magamból, annyit, amennyire szüksége van.

Mi a szépség? Mondják, hogy belülről jön. Na ja... nos... a szépség maga az érdeklődés a másik ember iránt. A szépség az adni vágyás. A szépség az emberek szeretete. A szépség az ölelés, legyen az fizikai, vagy akár, csak ha tekintetünkkel öleljük meg a másik embert.

Figyelem az arcokat. Mindent látni lehet rajtuk. A múltat, a jelent. És lehet látni a jövőt is… nagyjából. A meglévő ráncok alapján. Vannak mosolygó, síró, dühös, haragvó, olvasó, ábrándozó ráncok.

A metrón kezdtem el unalmamban játszani egy furcsa játékot. Megfigyeltem az apatikusan ülő emberek arcát. Alaposan. Megpróbáltam elképzelni, milyen az, amikor él… és nem csak bambul, hogy ne kelljen a másik ember szemébe nézni. Elképzeltem azt, hogy hogyan nevet, hogyan sír, hogyan néz a gyerekére, unokájára. Milyen lehet, amikor bosszús, és milyen, amikor kiabál a trehány szomszéddal. Elképzeltem, milyen lehet, amikor lelazul az arca, mert alszik. Találgattam, hogy hogyan eszik, és vajon csámcsog-e…

És elképzeltem, hogy az arcára kiülő bánat alapján, meddig élhet még szeretet nélkül…

A világon a legtöbb a szeretetből van… egy perpetuum mobile, ami önmagát gerjeszti. Az élet kezdete. A leginkább környezetkímélő, legolcsóbb és legnagyobb energiaforrás. Mégis ezzel vagyunk a legfukarabbak. Hová tűnik? Hová illan el? Ki, vagy mi használja fel helyettünk?

Vagy csak magunknak gyűjtögetjük a bensőnk trezorjában, mint a pénzt, amiért oly keményen dolgozunk?

Amennyire zseniális, oly ostoba is tud lenni az ember.

Mi történne akkor, ha minden ember a világon, egyszerre megfogná a mellette lévő ember kezét… Talán az lenne az emberi történelem és időszámítás legnagyobb csodája. Milyen hatalmas erő lenne benne… Talán, még a Föld is kifordulna a sarkából… El tudja ezt valaki képzelni… azt, hogy ilyen történhet valaha…

Kisimulnának a ráncok, megnyugodnának a lelkek, eltűnnének a háborúk. Isten pedig mosolyogna… az ember léte óta talán először. Mert új értékmérő születne. A tűzben elhamvadó pénz helyett. Olyan, ami millió fokon ég, és nem hogy eltűnne, még több lenne belőle ezáltal.

Szép akarok lenni. Úgy, ahogy én gondolom a szépséget. Hogy szépséget tudjak adni.
Tehát... mi a szépség? Értékmérő. Kérdés, hogy a szépség melyik definíciójára gondolunk...

Sírni a zuhany alatt

EZT AZ ÍRÁST CSAK AZOKNAK AJÁNLOM, AKIK BÍRJÁK AZ ŐSZINTESÉGET. 

TARTALMA CSAK FELNŐTTEKNEK AJÁNLOTT.

Nem tudom, hogy más nőnek hányszor tették fel a kérdést. Nekem sokszor. Százszor mondtam nemet. Háromszor igent. Sok gyűrűm volt, ami a szándékot és akaratot - azt, hogy szeretni akarnak - jelképezte. Az első gyűrűmet a nógrádi vár romjának tetejéről hajítottam le a semmibe. Értékes volt, mégis értéktelen. Egyszerűen csak nem akartam szeretni. A világ szerint a legértékesebb gyűrűm egy smaragd köves, cirkóniával díszített aranygyűrű volt. A barátnőmnél végezte, mint fizikai érték. Volt vésett mintás aranygyűrűm, köves, és egyszerű ezüst, vagy három színű arany... sokféle... még fa gyűrűm is volt. Az összetartozás jelképe. Vicces... legalábbis jelképnek...

A legszebb, és számomra a legértékesebb gyűrű egy orvosi fémből készült Anjou liliomos gyűrű, amit többé soha nem veszek le az ujjamról. Próbáltam láncon hordani. Próbáltam polcon tartani. Próbáltam mindent. Próbáltam szabadulni tőle. Azt hittem, a múltat jelenti. De nem. A jövőt. Amikor felhúzták az ujjamra, tartást kaptam. Amikor nem volt a kezemen, ronggyá váltam. Tarka, érdekes ronggyá. Egy használati tárggyá.

Ma felhúztam az ujjamra. Észre sem vettem eddig, hogy mennyire hiányzott a hétköznapokban. A tartás is, és a fizikai érzés, hogy ott van az ujjamon.

Újra megérett az idő a sírásra. Kell néha. Olyankor teszem, amikor rátalálok magamra. Fájdalmas ez a találkozás. Szembesülni kell a tetteimmel. Meghasonlani. Értékelni és átértékelni.

Szeretek sírni a zuhany alatt. A meleg víz a kisbabákat is megnyugtatja. Állítólag azért, mert az anyaméh magzatvizes közegét juttatja eszükbe. A biztonságot. Nincs jobb egy biztonságos helyen gyengének, védtelennek lenni. Mert mindenki gyenge és védtelen néha... és nem mindenkinek adatik meg az ölelő kar biztonsága, szükség esetén.

Édesapám szerint nincs olyan bánat, amit meg ne oldana egy forró fürdő és egy forró tea. Igaza van. Amikor tizennyolc évesen megerőszakoltak, a ruhám sáros, a bensőm mocskos, a harisnyám szakadt volt, és a forró víz valóban segített. Akkor szoktam rá arra, hogy a víz biztonságában sírjak. Egyszerűbben jönnek a könnyek, egyszerűbben jönnek a gondolatok. Aztán valamikor, később, ezután, megindulnak a szavak is.

Ez a történet is az akaratról szólt. Szeretni akartak... csak rosszul. Nem haragszom. Már tehernek sem érzem. Egy drasztikus előrelépés volt a fejlődésemben. Születésemtől fogva úgy élem, hogy mindent magamban tartottam. A jót, a rosszat, az örömet, a bánatot. Mindent mosollyal fedtem el. A hazugság mosolyával. Meg kellett, hogy törjek, hogy képes legyek őszintén élni. Őszintén mosolyogni. És őszintén sírni.

Nem tudom mi a jobb. Olyan gyűrűket viselni hazug mosollyal - saját magamat meghazudtolva és ,megerőszakolva' -, amiket csalárd módon húztak az ujjamra, vagy az, ha egy alsóbb érzelmi intelligenciával rendelkező ember fizikai terrorba burkolt érzelmi szükségleteinek vagyok a tárgya.

Egy pszihológus egyszer megkérdezte tőlem: Hányszor erőszakolja meg még saját magát? Hányszor tesz még saját maga ellen?

Ez volt életem legjobb két kérdése.

Érdekes az élet. Előbb utóbb minden a helyére kerül.

Sokat gondolkoztam azon, hogy képes lennék-e újra igent mondani. Igen, képes lennék rá. Csak erre vagyok képes. Nem kellenek az olyan tettek, amivel bántom magam. Már nem.

Sérthetetlen vagyok. Mert nyitott vagyok mindenre és mindenkire - egyedül a háborúra nem. Mert senki nem tud létével megbántani, legyen akármilyen ember. Mert nem ítélkezem, csak azért, hogy alázzak. Mert tudok sírni - a zuhany alatt. Mert őszintén tudok már mosolyogni. Mert tiszta szívvel fogadom el a veszteséget. Miert mindenkinek őszintén elmondom a véleményem - és aztán kezdjen vele amit tud és akar. Mert látom a világot, és nem csak nézem. Mert ott van a gyűrű az ujjamon.