A szív harmóniája

Mit jelent boldognak lenni? Egészséget? Szerelmet? Pénzt? Nekem többnyire a zenét. A lélek zenéjét. Nyakamba hulló hangokat, bizsergést az ujjbegyeimben, amivel képes vagyok arra, hogy hangot, ritmust csikarjak ki a létből... Ezek a kicsikart hangok, ütemek a lelket gyógyítják. Mások zenéje pedig manipulálják azt. Csak jól kell használni.
A zene fogalma az, hogy amint elkezdődik, kiesünk a harmóniából, aztán mindig visszatalálunk hozzá. A jól szerkesztett zene olyan, mint a tökéletesen esztétikus szex... A jól szerkesztett zene, ami hozzád, csak hozzád szól olyan, mint a tökéletesen esztétikus szerelmeskedés... ez pedig az élet kezdete... biológiailag és érzelmileg is...

A boldogság a harmónia, mely mindig visszatalál hozzád. Megcsiklandozza a múlt jelen és jövő érzelmeit... az emlékeket és a lehetőségeket egyszerre veti a lábaid elé... és te csak mosolyogni tudsz, csak erre vagy képes. Pár percig tart csak. Élvezd ki. Úgy, mint a tökéletes pillanatokat az életedben. Kösd össze agyadban a zenét és a tökéletes pillanatot - legyen az akár boldogító, akár végletesen drámai, akár mélységesen szomorú. Ha eme képesség birtokában vagy, bármikor elő tudod húzni a bűvészkalapból A Pillanatot, amikor meghallod azt a bizonyos zenét. Vagy tán még anélkül is...

Hallgasd a nyakadba hulló hangokat és érezd kedvesed simogatását az arcodon. A képek és érzetek életre kelnek, önálló életre. Érezni fogod az ölelést, ami befedi szemérmedet, látni fogod hajad, ami az extázis végén a tekinteted elé hullik. Hallani fogod a mély, nyugodt, tüdőt elöntő lélegzet élet-hangját.

Hallgasd a nyakadba hulló hangokat, és érezni fogod édesanyád illatát. A képek és érzetek életre kelnek, és újra gyerek leszel, anyád egyetlen, imádott, óvott és féltett gyermeke. Lelked energiáival érezni fogod a biztonságot. Az abból kinyúló, tétován kereső nyúlványaival rátapadhatsz a gyermek biztonságának érzetére. Életerőt, megingathatatlanságot, felhőtlen gyermekörömöt kaphatsz. Tudni fogod, hogy nem vagy egyedül. Soha nem is voltál és soha nem is leszel... mert ő mutatta meg neked, hol leled a harmóniát. Ő, az édesanyád.

Hallgasd a nyakadba hulló hangokat, és hallani fogod gyereked kacagását. A képek és érzetek életre kelnek, és te újra öleled összes gyerekedet. A meg nem születetteket és az élőket. A testközelben tartózkodókat és a saját életüket élőket. Ők a te munkád. Ők a te munkád gyümölcsei. Ők a te családod. Látni fogod őket szülőként, és bár lehet, hogy nem fog tetszeni a fantáziád, mégis a te részed lesz, a te munkád gyümölcse, vetülete. Ez te harmóniáid a jövőben. El kell hát fogadnod.

A boldogság az élet. A boldogság az élet harmóniája. A boldogság az élet zenéjének a harmóniája. A boldogság te magad vagy.

Rohanás a boldogságba

Elhagytam a gyerekeimet. A gyerekeim elhagytak engem. Valamikor másfél éve. A férfi a férjem lett. Azért, mert szívemben tartotta az anyaság lehetőségét, amit miatta vesztettem el. Hitte, hogy minden megadatik, csak akarni, tenni kell érte. És szeretni. Nem ígéret volt, hanem munka, sok munka, az amit a szavak mögé rakott. Házikó, kert, családi ebédek... hely, emberek, amik, akik még nincsenek az életemben. Álmom volt, de túl törékeny volt ahhoz, hogy megvalósuljon. Olyan törékeny, mint maga az ember. Mint a férfi, akinek egyik percben még dobogott a szíve, a másikban pedig már nem. Összetört egy test, és összetört egy földi lélek. Az enyém. Néha felnézek az égre, és látom a sebesség lehetőségét. Olyan sebességét, ami elvette tőlem őt, olyan sebességét, amire csak egy testen kívüli lélek képes, olyan sebességét, aminek szele messze repítette tőlem az álmaimat.

Borért mentük. Kellett neki az normális, üzemszerű lét fenntartásához. Nyár este. Csillagokkal. A boldogság, az egymásban élés, az egylelkűség burkában ballagtunk haza. Mosolyogtunk. Mindig mosolyogtunk. Megállt. Letette a két üveget a járdaszegély szélére. Megfogta a két kezemet. Rám nézett. Meg akart győzni. Győzni akart. Természetét akarta legyőzni. Rabságát akarta legyőzni. Szabadságot akart az alkohol rabsága helyett.

Fussunk! - mondta - Olyan nagy kedvem van futni! - mosolyogta az a szemeimbe. Felkapta a két üveg bort, bal kezével szorította, jobb kezével pedig az én kezemet. Hittem, hogy az én kezemet erősebben. Megindult, erővel. Magával rántott mosolygós akarata. Belezuhantam az ő rendszerébe... bal, jobb, bal, jobb... egyre gyorsabban. Egyre nagyobb léptekkel. Repültem, ahogy a fekete, bokáig érő, csipkével díszített szoknyám. A mosoly nevetés lett. Fejem hátra hajtottam, élveztem, ahogy erejével megránt, és nagyobbat tudok lépni lábaimmal, mint valaha. Az esti és nyári szél szétnyílt előttem... előttünk. Elfogyott a járda, elfogyott az éj, elfogyott a világ. Csak mi voltunk. Mi voltunk a világ. Mi voltunk az éj. A boldog éj voltunk. A csillagok belezuhantak az arcunkba... csiklandoztak. Szívkacaj és boldogság voltunk. Lélek voltunk. Egymásban. A tökéletes pillanat. A pillanat, amikor megálltunk egymás mellett. Bal kezében a bort fogta, jobb kezében az én kezem. Hittem, hogy a kezemet erősebben.

A sebesség szabadsága vette el tőlem őt. A szabadság sebessége vette el az álmaimat... már szabad vagyok. Egy test, egy lélek. Dönthetek sorsomról. Egyedül.

Érzem, ahogy repül a fekete, bokáig érő csipkeszoknya... úszik a világ felett, mert én futok. Rohanok. A boldogságba. Mert úgy döntöttem. Egyik kezem szabad... a másikat fogja valaki, és húz. Az életbe. Vissza a gyerekeimhez, egy másik álomba, másik tervbe. Remélem hosszú lesz a járda, és erősen fogja a kezem, míg elérek a végéig, míg elfogy a világ. És remélem, együtt nevet majd velem... csak annyira, hogy átjárja az nyári, esti szél a tüdőm.

Okham borotvája

Egyszer volt hol meg nem volt… ilyen a normális férfi. Egyesek szerint. Tehát nem örök, hanem esetleges. Keresgélünk. Éveink nehéz óráit vagyunk hajlandóak beáldozni. Már ez a szó – beáldozni - is sértő a férfiakra nézve. Pedig, ha tudnák, hogy egy iszonyatos ösztön hajt minket, nőket, feléjük, mely a világ legpusztítóbb erejévé válik, ha nem válhat teremtő erővé… akkor talán megbocsátanának nekünk ezért a szóért: beáldozni.

A nő túlbonyolít mindent. Aztán magyarázatokat, ideológiákat gyárt. Magyarázatokat saját gyengeségének elfedésére. Ideológiákat, melyek olyan hazugságok, amiket képes meghasonlás nélkül elhinni, hogy ne bomoljon meg az elméje. Magyarázatot ad tudatlanságára, melyek abból fakadnak, hogy nem akar tanulni semmiből.
Tudom én, hogy nehéz az, hogy szembe kell nézni önmagunkkal. Hogy át kell lépni saját árnyékunkon, és meg kell látni hibáinkat. Hogy analizálni kell, az ott és akkor legfájdalmasabbat. Hogy meg kell látnunk saját gyávaságunkat. Azokat a pillanatokat, mikor nem mertük kinyitni a szemünket, és nem mertünk ránézni arra az önmagunkra, melynek görbe tükre a másik, a férfi volt.
Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél - mondják, tehát, a férfitól reakciókat kaptunk, melyeket a mi tulajdonságaink váltottak ki. Amikor haragszunk a másikra, inkább saját magunkra kellene. Hisz olyan tulajdonságok alapján kaptunk választ, melynek meglétével magunkban, talán tisztában sem voltunk, vagyunk. Melyek nem jó tulajdonságok, értékrendünk szerint. Mégis ott vannak. Összezavarodunk, és nem tudunk velük mit kezdeni. Amivel pedig nem tudunk mit kezdeni, attól félünk. Ez pedig tehetetlen dühöt vált ki.

Mi nők vagyunk mindennek a kezdete. A bűné, a boldogságé, az életé. A nyugalomé, az őrületé. A pokol és a mennyország is a nőben kezdődik. Nagy felelősség a miénk. Nagyobb, mint gondolnánk.

Egy dologgal tudjuk mindezt - ezt az Istentől kapott felelősséget, melyből játékot, társasjátékot csináltunk - jóvátenni. Azzal, hogy gyerekeket szülünk. Teremtünk. Életet. Lehetőséget.

Persze nem mentem fel a férfiakat. Számos fura figura van köztük. Szinte csak az van. Csak annyi a különbség köztük és köztünk, hogy ők nem kezdenek magyarázatokat gyártani saját maguknak. Egyszerűbbek. Ugyanis, ők fel sem fogják, hogy van tükör, mely visszatükrözi őket. Ez pedig a nő, aki nélkül nem élhetnek.

És hogyan tehetjük rendbe lelkünket? Vagy akár, azt is kérdezhetném, hogyan csináld meg a lehetetlent… vagy azt is kérdezhetném, hogyan kell kanalat hajlítani gondolattal… Nos... ennek a szép kérdésnek a válaszára egy filmben akadtam: Gondold azt, hogy nincs kanál.

Ockham borotvája… ennyire egyszerű.

Ockham borotvája: filozófiai elv, mely szerint két, az adott jelenséget egyformán jól leíró magyarázat közül azt érdemes választani, amelyik az egyszerűbb.

Kívánságlista

Ki a férfi?

Férfi az, aki bon-bont hoz.

Férfi az, aki csodál téged. Férfi az, aki lelkesedik érted… és nem csak a melledért, mert neki olyan nincs. Férfi az, aki megtanulta a szemed színét. Férfi az, aki ismer… annyira, hogy tudja azt, hogy mikor kell neked hazudni, hogy ne veszíts az önbecsülésedből egy fikarcnyit se. Férfi az, aki gondolkodik helyetted, amikor az agyad elmegy legelni.

Férfi az, aki érint... és ezt egy örökkévaló boldogságnak érzed. Férfi az, akinek az érintése gyógyít, kívül, belül. Férfi az, aki megjegyzi a szavaidat.

Férfi az, aki megtanul téged.

Férfi az, aki ölel… pont a derekadat, pont elég erősen, és pont elég gyengéden – egyszerre mindkettőt.

Férfi az, aki ismeri önmagát. Férfi az, aki tud sírni. Férfi az, akiben látod a fiút. Férfi az, akiben látod az apa biztonságát. Férfi az, aki ismeri a korlátaidat… és segít ezeket odébb vonszolni, hogy nagyobb élettered legyen.

Férfi az, aki mosolyogva viszi a terheidet. Férfi az, akinek ösztönösen és mosolyogva viszed a terheit. Férfi az, akinek nem égeti meg a tenyerét a csillag, amikor lehozza neked az égből.

Férfi az, akitől tanulsz. Férfi az, aki olyan dologra képes, amire te nem leszel soha. Férfi az, akit tisztelsz. Férfi az, aki tisztel téged… mint embert, mint nőt, mint anyát.

Férfi az, aki szépen beszél az édesanyjáról. Férfi az, aki szépen beszél rólad.

Férfi az, aki képes benned élni… hogy te benne élhess. Férfi az, aki elkap téged, amikor behunyt szemmel, kitárt karral dőlsz felé.

Férfi az, aki tűri léted zaját... aki szereti léted zaját. Férfi az, aki érzi a táncot… és aki érzi a te táncodat is. Férfi az, akinek női ösztöneidből fakadóan meg akarod mutatni a ragyogásod… és azt, ahogyan elnyelsz minden fényt a világból, és esőt csinálsz, mert szomorú és kétségbeesett vagy.

Férfi az, aki látja benned az angyalt… és aki látja benned az ördögöt... és kordában tudja tartani mindkettőt. Férfi az, aki látja benned a kislány bizonytalanságát a nagyvilágban. Férfi az, aki ezzel nem él vissza. Férfi az, aki látja a szárnyaidat… és érzi a védőangyalaidat… és nem fél.

Férfi az, aki ész nélkül tud szeretni téged, és ésszel tud uralni téged.

Férfi az, aki látja benned a lehetőséget. Férfi az, aki tudja, hogy teremtő vagy. Férfi az, aki segít teremteni.

Férfi az, akinek a tenyerébe simul az arcod... mert pont oda illik. Férfi az, akinek a tenyerébe hullik a lelked, és megőrzi azt neked sértetlenül.

Férfi az, aki maga az erő. Férfi az, aki elég erős ahhoz, hogy meghajtsa a fejét. Férfi az, akinek van hite. Férfi az, aki hisz Isten létezésében... és hisz benned. Férfi az, aki hisz magában.

Férfi az, aki megfogja a kezed. Férfi az, akibe karolhatsz. Férfi az, aki igényli ezt. Férfi az, aki kívánja az érintést... aki tűri akkor is, ha fáradt.

Férfi az, aki érzi a tested forróságát… és aki érzi lelked forróságát is. Férfi az, aki hajnalban simogat és csókol. Férfi az, aki beléd feledkezik.

Férfi az, aki a bántó szavakat csókkal fojtja beléd. Férfi az, aki szeretetével a benned lévő pusztító erőt teremtővé teszi.

Férfi az, aki hallja benned a zenét. Férfi az, aki képes erre őszintén mosolyogva táncolni.

Csak egy férfi van. A többi csak hímnemű humanoid, akik valamennyire kompatibilisek veled. És, ha megtaláltad a férfit, már nincs szükséged fétisekre, sem kívánságlistákra.

A női lét gyönyörűségei

A női lét gyönyörűségei közé tartozik, hogy minden reggel el kell döntenem, hogy szép legyek, vagy okos. Komoly, és minden nőt érintő dilemma ez… hogyan lehetek ma sikeresen önmagam… és hogyan tudom mindezt eladni a világnak… azért, hogy ne halljak éhen. Mármint egyedül álló nőként. A válasz egyszerű: többnyire képmutatással. Ami igen fárasztó, és hozza magával kistestvérét is, a hazugságot.

A férfiak által irányított hím soviniszta világban okos nem lehetek… nincs elég főiskolám hozzá… Az sem megoldás, ha lenne, mert az megölné az egyszerű paraszti eszemet. Zseniális érzelmi és értelmi csapda.

Így kaptam reggelenként azon magam, hogy a tükör előtt púderezem az orrom, mint egy fruska. Egy mészkőhegyet az arcomra pamacsoltam az elmúlt időszakban. Merthogy, öregszem… már húsz éves korom óta…
Amikor először rádöbbentem erre a tényre, az idő múlására, mely karcokat hagy az arcon, elkezdtem gyűlölni az időt. Ez a mai napig tart, csak púderhasználat közben már más a motivációm.

Jó dolog öregedni, de rossz dolog belegondolni. Természetesen, nem azért jó a tény, hogy öregszem, mert vágyom a klimaxot, az unalmas öregasszonyos színeket, a naftalin szagot, a betegségeiket tétként kezelő, és azzal pókerező vénülő barátnők csacsogását, a gyógyszer alapanyagú reggeliket és a töménytelen unokát, akik gyermekeim túlzottan komolyan vett libidójának lesznek majd köszönhetőek.

Inkább azért várom ezt a ráncokkal teli, csontritkulásos, az öregség végső stádiumát képező időszakot, mert sok időt spórolok meg majd reggelenként a sminknek nevezett hazugság mellőzése okán. Persze, csak ha eljön az ideje, belép életembe a klimax, mely végleg kilök a húspiacról.
Nemrég, valamikor rájöttem, hogy öreg vagyok én már bohócnak… és fiatal vagyok az élethez, a sok koravén, megfontolt, főiskolás, mama-hotelt előnyben részesítő gyerek között. Mert túl sok bennem a spiritusz, ami félre löki néha a jó ízlést is.  Ha részleteiben nézzük ezt a kérdéskört, az igazság az, hogy húsz évesen is öreg voltam bohócnak, mégis az voltam. A különbség csak annyi volt, hogy amikor bohóc lettem mégis, mindenki megtapsolt. Így lehetetlen volt abbahagynom ezt az életvitelt. Most leegyszerűsödtek a dolgok. Az érdek és a felszínen maradás vezérel.

A világ által ránk kényszerített hazugság, a hamvasító smink fedi el egyéniségünk egy jókora részét, pont úgy, ahogy a divat. Elfednek ezek mindent, ami való… többek között a lehetőséget is… a normális életre.

Mi nők pedig hagyjuk, hogy ez így legyen… hogy olcsó mázakkal valósítsuk meg magunkat, életünket, miközben iszonyatos önfegyelemmel tartjuk kordában a bennünk, joggal hisztériázó, ,,tisztaszívű" kislányt.

Ezért kezelnek minket a természet viccének a férfiak. Egy körhintába ültetnek bennünket, és mi természetesen beleszédülünk. Jogos retorzió ez az élettől. Aki a drága idejét a rövid életéből arra pazarolja, hogy önigazolást és ócska sikert csikarjon ki az ellenkező nemből, csupán csak azért, hogy meglássák őt, mire számíthat, ha nem arra, hogy megmosolyogják.

A férfiak előítélettel és elvárásokkal viseltetnek irántunk a végtelenségig. Ugyanakkor, imádnak minket. Eme kettősség megbolondítja a nőt, mint szélkakast az északi szél… Legyetek átkozottak, feminista melltartóégető némberek… a ti hibátok az, hogy nem tudjuk, kik vagyunk. Kivettétek az egyetlen fegyvert a kezünkből. Elvettétek azt a lehetőséget, hogy a férfi tiszteljen minket, csak azért, mert nők, szeretetadók, potenciális anyák vagyunk.
Legyetek átkozottak, hisz semmi valóban lényeges dolog nem változott, csak annyi, hogy nincs fegyverünk, mert kiütöttétek a kezünkből… egy lángocska, értelmi-érzelmi szalmaláng kedvéért, mely valamikor régen egy melltartón keletkezett, '68-ban, egy szépségversenyen.
Sem egy, sem millió lángoló melltartó sem képes felfűteni már a családi tűzhelyet, melyet mindig a nő őrzött.

Észrevettem magamon, hogy - talán bosszúból, hisz egy ágyban háltam az elmúlt húsz évben az ellenséggel, Istentől kapott természetes vágyaim miatt, amit manapság libidónak neveznek – előítélettel viseltetek a férfiak iránt. Gyors megfogalmazásban ez annyit tesz: senkiben se bízz, aki állva hugyozik. Létemben az előítélet, egyre nagyobb méreteket öltött a fiatalság és szépség lassú, fájdalmasan haldokló elvesztésével. Groteszk válaszként a férfiak világának, mely válaszra senki sem kíváncsi.

Fárasztó tevékenység volt ez a kezdetekben... mármint a bizalmatlanság és előítélet. Az őrületig. Ez volt az a pont, az őrület, amikor rádöbbentem, bármit megtehetek… bármit, ami boldoggá tesz, tehet. Mert nem a férfi tesz boldoggá, hanem én, saját magam. Azóta halkan kopik le rólam a képmutatás. Passzív lázadással, melyet az élet természetes múlása dörzsöl le minden porcikámról, centiről centire, lassan, de biztosan… és néha fájdalmasan. Kellemesen fájdalmasan.

Nem mehetek boltba melegítőben, hónaljszaggal, egy identitástudat gyilkoló hét után? Rendben. Akkor hát, utáljuk és szóljuk le a parfümériában a Chanel illatmintát… és nevezzük csak szagmintának. Pofátlanul kérkedve azzal, hogy ezt is megtehetjük. Azután pedig büdösen, szakadtan, önelégült mosollyal menjünk ruhavásárlást imitálni a környék legelitebb boltjába, és próbáljuk végig a kollekciót. Mit nekünk elvárások, melyeket néhány, pirított ribanc, reprezentációként tálalt a világot irányító férfiaknak, hogy ím: ez az igazi nő.

Persze ezt a polgárpukkasztást és önalázást többedmagunkkal, és akkor tegyük, ha van humorérzékünk a megaláztatáshoz, melyet a ropogós húsú, tökéletes mosolyú, agymentén fodrászolt, ijesztően fiatal és sovány eladók ontanak ránk, tettünk következménye és megcsúfolásaként.

Amúgy, ezekről a divatos ruhába öltözött Rozoga Mancikról meg van a magam véleménye. Az élet – leginkább a nemi élet – teljes felfedezésének vágya átlökte őket a Sötét oldalra… lojalitásuk a férfinemhez alaptalan és felesleges. Árulók ezek a némberek, hisz teljes női díszben pompáznak, és csontig nyalnak a hím soviniszta világnak. Azzal, hogy meg akarnak neki felelni, hátha valaki beporozza a bibéjüket végre. Bolondok is ezek a nőpalánták, mert csak elodázzák az időt, amikor ruhájukkal és frizurájukkal együtt mennek ki a divatból. És ez lesz az a pillanat, amikor életük úgy pukkan ki, mint egy lufi. A probléma ezzel az, hogy nem lehetek ott minden egyes lufi kipukkanásánál, így nem érezhetem a káröröm kéjes érzését.

Ezért inkább már most csapjunk oda az árulóknak. Viseltessünk előítélettel azon nők iránt is, akik valamilyen mulandó és ködös oknál fogva cserbenhagyták öregedő, vagy épp csúnyácska, amúgy, kiaknázatlan lehetőségeket rejtő nőtársaikat, akiket első táncra nem egy pasi kér fel, hanem a feminizmus gonosz kistestvére, a depresszió.

Én a feje tetejére állítottam a világomat, és szemléletet váltottam, mert nem kívántam tovább ezt a káoszt.

Rendszert alkottam, melynek két összetevője van… a számomra élhető világ és számomra élhetetlen világ.

Más bolygón élek.

Az igazi álmok, az igazi emberek, valamikor gyerekkorban születnek a padláson, a pokrócból épített kuckó alatt, melyet az angyalok tesznek biztonságossá és boldogságossá. Csak valami alapjaiban elromlott… volt, amikor még tudtuk, hogy ki a nő, ki a férfi, ki az anya, ki az apa, ki a gyerek. Akkor volt ez a világ, amikor még a púdert nem hazugságra használtuk, hanem saját örömünkre... Akkor volt ez a világ, amikor mindent elutasítottunk, ami nem volt méltó a női léthez... Akkor volt ez a világ, amikor a férfi felemelte a nőt, nem tiporta - joggal...

Zongoráim

Fekete és fehér. Hang. A hang. A harmónia teremtésének lehetősége. A világ bújának és örömének kalitkája.

Logika és érzelem. Sorrendiség és összevisszaság. Az elmélyülés lehetősége. A világ kizárásának lehetősége. A gyerekkor emléke. Az időutazás, a múltidézés. Leültem a zongorámhoz és játszottam. Ugyan az a kislány vagyok, aki gyűlölte és imádta hangszerét.

Emlékszem a felvételimre. Sok komoly ember ült egy szobában, sorban. A kezemet méregették némán és lemondóan. Nem néztek a szemembe. Nem mosolyogtak. Szakemberek voltak. Elutasítottak, mert nem tudnék átfogni egy oktávot sem. Mi az az oktáv? – kérdeztem magamtól. Az ismeretlen és komoly szó félelemmel töltött el. Ekkor egy apró, szikár és szigorú asszony azt mondta: Én elvállalom. Még ,,csendebb" lett a fülledt helyiségben.

Emlékszem az első zongorámra. Barna pianínó volt. Nehéz billentésű, komor lelkű zongora volt.

Emlékszem az első komoly koncertemre. Bachot játszottam. A harmónia összezavarásának és kisimításának mestere Bach. Játszik a lelken. Szurkálja, csiklandozza. És közben pimaszul a képedbe nevet, mert minden hanggal, melyet leütsz, egyre közelebb érzed magad az ő zsenialitásához, és egyre távolabb érzed magad attól, hogy te valaha, valamikor zseninek érezd magad. Az utolsó hangot, az utolsó tercet felejtettem el. Nem találtam. A kezem megállt a billentyűk felett, miközben ötven ember várta a megnyugvást, melyet Bach kottázott le valamikor.

Emlékeszem az első koncertemre a Zeneakadémián. Tél volt. Édesanyám egy gyönyörű fekete, fodros ruhát adott rám. Becsavarta a hajam és feltűzte. Ott volt végig, a nézőtéren. A színpad mögött, egyedül állva melengettem az ujjaimat. Egyetlen darabot játszottam. Tökéletesen. Nem a zongorázás volt nehéz. Hanem megköszönni a tapsot, egy meghajlással. Nem akartam megköszönni, csak játszani akartam. A koncert végén, amikor édesanyám mellett álltam, felnéztem rá. Boldogságot láttam… és büszkeséget. Piruló arcot, mert jól játszottam, és nyilvánvaló lett mindenki számára, hogy ő az anyám. Erika néni, egy csokoládéval várt. Ez volt az első alkalom, hogy kaptam valamit azért, mert zongoráztam. Kaptam tapsot idegenektől, kaptam csokit a tanáromtól, és kaptam elismerést édesanyámtól.

Emlékszem a második zongorámra. Fekete, fatőkés bécsi zongora volt. Egy hónapig volt a szőnyegen apró darabokra szedve, mert nem volt hangja. Minden kalapácsra, sorba rakva. A zöld posztóra. A bonyolultságára. Az egyszerűségére. A lelkére.

Emlékszem, amikor a zeneakadémián bemutattuk, mi, az alig pár éve zongorázó kezdők, hogy mit tudunk. Emlékszem arra is, hogy a bemutató után, Erika néni dagadt a büszkeségtől, és azt mondta, hogy itt a helyem. Ígéretet kaptam, én, a sok kis zongorista közül az egyik. Megjegyezték a nevem. Hittek bennem. Hittek a tanárok, hitt édesanyám, hitt édesapám.

Emlékszem, amikor nem mentem többé zongoraórára. Az öt év lejátszott hangjai évekig némák voltak a lelkemben. Aztán elkezdtek lehullani, mint őszi fáról a levelek. Minden egyes levél sikított, amikor haldoklott. Az őrületbe kergettek.

Emlékszem, amikor feltámadt bennem a vágy újra. Vágytam a játék örömét. Vágytam a hang örömét. Vágytam a dinamika erejét. Vágytam a hangokat… a zongora hangjait.

Sokszor néztem a kezemre. Nap, mint nap. Krumpli pucolás közben, pelenkázás közben, rajzolás közben, simogatás közben. Olyan volt, mint egy jelbeszéd. Néma és akaratos volt, hogy meghalljam. Meg akart szólalni, hogy nem kell több gyűrű, nem kell több cicoma. Billentyű kell. Sok. Az összes. Mind a 88.

Húszévnyi vágy. Húszévnyi türelem. Türelem, saját magamhoz. A döntéseimhez. Sokszor vehettem volna zongorát. Mindig halogattam. Mindig más volt fontosabb. Nem volt bátorságom szembenézni gyerekkori döntésemmel, azzal, hogy cserbenhagytam a legjobb barátomat. Aki némán tűrte, amikor dühből csapkodtam a billentyűit, aki elviselte, hogy akár egy hétig nem nézek felé, aki boldog volt, amikor végig simítottam az ujjaimmal fekete-fehér gerincét.

Aztán történt valami. Cserbenhagytak azok, akiknek éltem. A saját útjukat járták. Ki a földön, ki pedig az égben. Átfogalmaztam mindent. Az életem, a lelkem. Rendet raktam. Lett egy hatalmas üres hely a szívemben. Öröm kellett. Megnyugtató öröm kellett. Hang kellett. Fekete-fehér kellett. Egyértelmű kellett. Hűséges kellett. Zongora kellett. A múlt kellett. A múlt öröme, a jelen valóságának megélése.

A harmadik zongorám itt van, tőlem két méterre. Sötétbarna. Letisztult. Okos. 88 billentyű van rajta. Mind ismerős. Mindet szeretem. Ott van édesanyám fotója a tetején. A képen, büszkén és szeretettel mosolyog egy csecsemőre, rám. Ott van a malacpersely, amibe gyűjteni kezdtük férjemmel a pénzt. Ott van a Kockásfülű Nyúl, férjem emlékére. És ott van a bizalom, hogy már elválaszthatatlanok vagyunk, a zongora és én.

Köszönöm édesanyámnak, Czaller Annának, zongoratanárnőmnek, Dr. Sebestyénné Erikának, férjemnek Balogh Istvánnak, Gézának, Pankának, Katának, Darabont Adélnak, Vörös Attilának, hogy lehetővé tették azt, hogy újból legyen zongorám.

Három apa egy lánya

Furcsa teremtmények a kislányok. Csüggnek apjukon. Szerelmesek belé. Ez a szerelem egész életen át kíséri őket. Van kire felnézni, van kihez viszonyítani, van kitől tanulni, van kit tisztelni. Boldog lehet az a férj, akinek felesége egykor szerelmes volt az apjába… mert immáron magáénak tudhatja azt a tiszteletet, amit egykor a gyereklány, édesapja iránt érzett.

Nem tudom, hogy nagy általánosságban szerencsés, vagy szerencsétlen-e az a lány, nő, aki elmondhatja magáról, hogy több olyan ember is él, élt a földön, akit akkor, vagy a múlt emlékei és tapasztalat hatására a jelenben apának szólíthat, apaként tisztelhet.

Azt tudom, hogy én szerencsésnek érzem magam. Volt két ,hasznos’-apám, és van egy édesapám. Gyűlölöm a mostoha szót…

Három különböző ember, három különböző világ, három különböző élet, mégis egyetlen cél. Az, hogy én ember legyek. Boldog, a világgal kibékült, és azt elfogadó ember. Ezáltal több mint más ember lánya.

Amikor kiskamasz voltam, megkérdeztem édesapámtól, hogy ő e az igazi apám. Mármint genetikailag. A kérdés ostoba volt, okom pedig nem volt arra, hogy feltegyem. Magamat kerestem csak.

Azt mondta, hogy az apaság nem azon a pár csepp fehérjén múlik. Nem volt több kérdésem.

Édesapámat szólítottam csak apunak, soha, senki mást. Mégis azt kell, hogy mondjam, három apa figyelt rám életem három, különböző szakaszában. Kiérdemelték a tiszteletet, az apa megnevezést. Munkájukkal, szeretetükkel, tanításukkal. Karizmatikus emberek voltak. Olyanok, akire ösztönösen figyelsz. Lehet őket gyűlölni, és lehet őket imádni, de nem lehet őket figyelmen kívül hagyni. Figyelmüket élvezhettem, élvezem minden pillanatban, míg volt, van rá lehetőség.

Édesapám megtanított arra, hogy szeressem a világ színeit, formáit, és vesszek el ebben a legapróbb részletekig, mert az ember csak úgy élhet, ha táplálkozik a világból, ha az apró részletekbe kapaszkodik. Megemészti azt, és tanul tőle, belőle. Általa ismertem meg a Dunát, annak minden rezdülését. Általa ismertem meg a kavicsokat, és azt, hogy – bár élettelenek - a kavicsok nem csak nagyon szép, hanem nagyon hasznos dolgok is lehetnek az életben, ha lelket adunk nekik. Általa ismertem meg a szavakat, a szavak fűzését. Remekül forgatja őket. Humorral, ízzel, logikával – édesanyám (és mindenki) csodálatára, aki egyszer azt mondta nekem, hogy ugyanolyan élvezettel tekerem a szavakat, mondatokat, ahogy édesapám. A világ ,anyagismeretét’ is édesapám tanította. Megmutatta, miként és mivel ízleljem a színeket, a formákat, az elemeket… a természetet. Megtanította, hogyan tudom elképzelni, elhelyezni magam a világmindenség csodájában úgy, hogy magamra is csodaként tekinthessek majd. Lehetőségként. Tevékeny és hasznos emberként.

Megmutatta hogyan és hol kell kapaszkodni az életbe vész esetén. A ceruza és papír segítségével, a zene segítségével, festmények segítségével, az Iliász segítségével, melyet kisgyerekként olvasott nekem, és melyet határtalanul untam akkor. Közel, s távol nem volt olyan öt éves gyerek, akinek az édesapja esti mese gyanánt eme rémséges történetet olvasta. Közel, s távol nem volt olyan gyerek, akinek édesapja Beatles számokat gitározott, énekelt és tanított. Közel, s távol nem volt olyan gyerek, aki édesapjával a Duna ezerszínű kavicsából hatalmas mozaikot rakott ki az éjszaka közepén, nagy műgonddal.

Lepkét fogtunk, naplementét néztünk szótlanul – ami valljuk be, egy gyereklánynak csak igen nagy önuralommal sikerülhet - sétáltunk, sokat, nagyon sokat. Szaratov hűtőszekrényt hoztunk haza nyikorgó, kétkerekű kiskocsiban tolva, a kettes út szélén, tíz kilométer hosszan. Betonoztunk, amibe belenyomtam a talpam, és tetőt javítottunk.

Megtanított biciklizi, tollasozni, dugós puskával lőni, görkorizni, mikroszkópot használni és metszetet készíteni, egyszerű fakockából gyönyörű és mesés várat építeni. Labdát elkapni, sérves mozgáskoordinációm miatt. Megtanított a forró homok érintését élvezni a talpamon, és nem fájlalni azt. Megtanított élvezni a trágya szagát. Megtanította, hogy a szellő a legjobb simogató-pajtás ha el vagyok kenődve, hogy az esőcsepp az életet, az éltető vizet hozza a földre. Élni, megélni tanított. Élni a világban örök gyerekként, boldogan.

Megtanított vitázni. Amikor anya lettem, és látogatóba mentünk hozzá unokáival, a beszélgetés éltető vitává nőtte ki magát. Egy idő után azt vettem észre, hogy a testvéreim és gyerekeim körénk gyűltek, és önfeledten, némán figyelték a szóáradatot, az érveket és ellenérveket, azt, hogy hogyan foglalkoztatjuk, szórakoztatjuk és fárasztjuk ki egymást ebben a verbális táncban. Olyan volt ez, mintha kamaraszínházi előadáson vettek volna részt, családilag.

Első hasznos apám, olyan ember volt, aki éltében és holtában is fájdalmat okozott az őt szeretőknek. Mégis, mindenki szerette... vagy szeretni vélte. Szépfiú volt, örök agglegény, jó illattal, eleganciával, sármmal, hideg racionalitással, és a lelki sivárság palástjával, melyet arra használt, hogy szeretethiányát kellőképp elfedje. Elárulta szíve titkát az, hogy imádta az operákat, legjobban a három tenort.

Mindent, ami pénzen megvehető, megkaptam tőle. Nem akart szeretet vásárolni, csak sajátját akarta leplezni. Talán úgy és akkor történt apasága, amikor rádöbbent, hogy annyira életképtelen vagyok nagy elkényeztetettségemben, hogy folyamatosan magyarázni kell nekem. Az ezzel eltöltött idő pedig magával hozta a kötődést és felelősséget. A saját csapdájába esett. Fricskázni, alázni akart azzal, hogy az orrom alá dörgölte racionális élettapasztalatait, de ez idő alatt megszeretett. Új apát szereztem, akinek csak egyszer mondtam azt, hogy apa. A halálos ágya mellett, felnőtt koromban. Talán előbb kellett volna… talán akkor elereszti félelmeit és szabad utat enged az esszenciális szeretetnek. Eszméletlen volt három napja. Én halkan és sírva, a kezét szorítva csak annyit mondtam: Tudd, hogy jó apa voltál. Megszorította a kezem egy pillanatra. Ez volt talán az első valódi, szeretetet őszintén megélő pillanata... és az utolsó is.

Milliószor utaztam sárga Ford Escort-jában, Rigóban. Nagyon szerencsésnek éreztem magam, hogy egy ilyen feltűnő kocsiban utazhatok. Imádtam játszani az eszem abban a Fordban. Gyerek lehettem háza kertjében, betegre ehettem magam a cseresznyefáiról, összefirkálhattam az aszfaltot és a falat krétával. Órákat táncolhattam hatalmas, egybenyíló szobáiban, a zenét bömböltetve, vinnyogva énekelve.

Megtanultam tőle, hogy az öntöttvas radiátor, szenes vasaló, kézi gyalu és hasonló régi, divatjamúlt dolgok szépek és hasznosak. Megtanultam tőle, hogy felnőtt korban is kell iskolába járni, tanulni, sőt. Jól tanulni, mert azt csak úgy érdemes. Elhivatottan. Létének példájával megmutatta, hogy nem szabad soha feladni céljainkat, nincsenek örök kudarcok, csak akarat van. Ha pedig akarat van, minden van. Megtanított ping pongozni a kórházi alagsorban, ahol órákat játszottunk, amikor ügyeletes volt. Emlékszem, amikor eltörtem elefántcsontból faragott oroszlánját. Véletlenül törtem le a farkát a kicsi szobornak. Visszafogta dühét, bár láttam rajta, hogy ez volt tűrőképességének végső határa. Nem bántott sem szóval, sem tekintettel, csak éreztem.

Megtanultam tőle, hogyan legyek fölényes és lekezelő. Hogyan élvezzem az életet bűntudat nélkül, másokat figyelmen kívül hagyva. Hogyan legyek a semmivel a hátam mögött győztes. Azt tanultam tőle, hogyan nyerhetek meg minden csatát, csupán csak a szavaimmal, mimikámmal, a szívemet kizárva.

Megtanultam tőle, hogy az ember mennyire törékeny. Testben is, és lélekben is. Azt, hogy az ember halandó. És azt is, hogy sokat kell küzdeni a megváltó halálért. Megtanultam, hogy az élet mély, húsba és lélekbe vágott kegyetlen sérüléseit hogyan rejtsem el tökéletesen mások elől. Megmutatta, milyen mocskos tud lenni az ember, testben és lélekben. Megtanított a civilizációra. Elmagyarázta. Éreztette. Úgy, hogy sohasem fájt. Tettei és szavai alatt ott volt a jól elrejtett védőháló, amibe bátran belepottyanhattam bármikor.

Második hasznos apámat harminc éves koromban ismertem meg. Sosem nevetem őt apámnak. Most teszem ezt meg, megkésve. Magas, inas, mosolygós ember volt. Olyan érzelmekkel, melyeket nem csak érzett, hanem az eredetüket is ismerte. A világ minden olyan dolga érdekelte, ami logikus és magyarázható. Legnagyobb erénye a tolerancia volt. Sokáig azt hittem, hogy ismerem ennek a szónak a jelentését, és gyakorlom is. Ő, létével rádöbbentett, hogy a közelében sem vagyok az elfogadásnak, megértésnek. Toleránsnak, elfogadónak, megértőnek lenni nem csak annyit jelent, hogy behunyom a szemem, és közhelyeket mormolgatok, hogy minden ember más… toleránsnak, elfogadónak, megértőnek lenni annyit tesz, hogy emberi előjogként megadjuk a másik embernek a bizalmat, feltételek és kérdezősködés nélkül segítjük őt útján. Megadjuk neki a lehetőséget arra, hogy, ha szükségét érzi, elmondja tettei miértjét. Ha pedig mégsem teszi, nem tolakodunk bele életébe kérdéseinkkel, kíváncsiságunkkal.

Megtanultam tőle, hogy az emberi sorsok felől egy isteni hatalom dönt. Teljesen mindegy, hogy ez a hatalom felemeli vagy eltiporja az embert, mert mindkét sorsnak Istentől eredő indoka van, amit mi nem bírálhatunk felül kérdéseinkkel, kétkedésünkkel. Emberként csak annyit tehetünk, hogy mosolygunk és segítünk, ha kell… de akkor teljes szívvel. Hallgatunk, meghallgatunk, értelmezünk, gondolkozunk, cselekszünk.

Sokszor beszélgettünk fizikáról, rendszerekről, melyek a világot működtetik. Tudományos értekezés volt ez a konyhában állva, konyhanyelven, mely alkalmakra szomjaztam.

Mély szeretetet tanultam tőle, és betyár becsületet. A szeretetet a szülőföldem iránt… szavai néha égettek. Azt a fajta hazaszeretetet, amit nem lehet magyarázni, csak érezni. De azt szükséges. Azt tanultam, hogy érezni csak őszintén érdemes, főleg, ha fontos dologról van szó. Megbocsátó ember volt, de volt, amit ő is bűnként kezelt. Megtanította, melyek azok a bűnök, amiket nem szabad megbocsátani. Elárulom a titkot. Azokat a bűnöket nem szabad megbocsátani, amik Isten fő műve ellen, az ember, emberiség ellen valók.

Megtanultam tőle gyászolni, és megtanultam tőle méltósággal meghalni… hasznos tudás annak tükrében, hogy életünkben ez az egy dolog biztos, mégis erről tudunk a legkevesebbet.

Furcsa teremtmények a nagylányok. Férjeket választanak apáik után. Boldogok lehetnek azok a férjek, akik annyit tudnak adni feleségüknek, mint kedvesük apái. Szerencsések azok a nagylányok, akik feleségként végzik az ilyen férfiak karjában.

Én szerencsésnek érzem magam.