Első könyvem :) Ízelítő a Publio oldalán, közvetlenül a könyv alatt: Olvasson bele könyvünkbe :)

Ajánlom a gyermekmolesztálóknak, erőszaktevőknek, hogy tudják, utánuk is van élet. Ajánlom férjeknek és feleségeknek, szülőknek, mielőtt nagyot hibáznának

Az elveszett gyerekek könyve ez, legyen valóban gyerek, vagy csak egy felnőtt, akit ezzel a jelzővel illetnek. Egy írás, ami arról szól, hogy bármikor bárki elveszhet, mert a világ túl nagy… és bármikor bárki újra a világ része lehet, mert az emberi hit is elég nagy. Egyszer csak eljön az a pillanat, amikor ítéletet mond az ember, saját magáról, számba veszi hibáit. Nem a kicsiket, hanem azokat, amik romba döntötték, döntik a családját. Érdekes meglátás: az a hiba, amit elkövetsz, és nem tanulsz belőle – ugyanis azt teljesen felesleges volt elkövetned. Egyébiránt, mi a hiba meghatározása? Az ember, maga. És az a történés, ami tovább rugdos a tanulás folyamatában. Az irományról annyit kell tudni, mielőtt az olvasásába belekezdesz, hogy célja nem az volt, hogy bárkit is megalázzak. A cél az volt, hogy egy fejlődési folyamatot írjak le, olyan szavakkal, amik arra a folyamatra jellemzőek. Nem igazságokat írtam le, hanem az én igazságaimat. Ami nekem igazság, az neked hazugság. Minden csak nézőpont kérdése. A könyv rólam szól, és nem a bűnösökről, nem a világ bűnéről, nem a vádaskodásról. Hanem a fejlődésről…

Ebook és nyomtatott könyv formátum, 160 oldalon, magyar nyelven érhető el.

Reggeli tánc a kertben

Megteltem a szennyel. Olyannal, amit víz le nem mos. Harag, kétségbeesés, tehetetlenség, düh, és mélységes fájdalom. Csupa olyan dolog, ami beleragad a bőrödbe, mint a kátrány, vagy a padláspor. Részeddé válik, és húz, le a mélybe. Beteggé tesz. Elsorvaszt. Sajnálhatnám is magam, de nem teszem. Megszállt a nyugalom… ötletem van.

Zene kell. Inspiráló, tisztító, arcomat a nap felé fordító. Rég táncoltam már. Rég énekeltem már. Talán már nem is tudok. Öröm tánc. Örömének. Ami tisztává tesz… ami lepergeti rólad a mocskot. Szív tánc, szívének. A tüdő megtelik levegővel, tiszta levegővel… és teli szívből énekelsz a napnak, aminek sugarai átszűrődnek a fák ágain. Csukott szemed előtt vibrál az életadó fény, ami egyszerre vág és simogat. Mint a kristály tiszta, magas, üveghangok. Közvetlen kontakt a mennyországgal.

A talpam alatt a fű… taposok rajta, és szúr. Kivívja magának a jogot a fájdalommal, a bántással, hogy szúrja a talpam. Néha fájdalom kell ahhoz, hogy embernek érezd magad. Taposok rajta, az élő zöldön. Táncolok, csukott szemmel. Szelíden ölöm a súlyommal a fűszálakat. A lábujjaim közé akadnak a kemény és lágy táncléptek miatt. Tépi ki őket az életadó földből, ami minden fűcsomó kiszakadásánál kifordul magából. Egy meztelen talp szaggatja fel a földet… kifordította a tánc a földet a sarkából.

Csukott szemem bőre alatt vibrálás, fülemben zene, eszeveszett hangos zene. Karjaim önkéntelenül mozognak, lassú, átélt íveket leírva, ahogy csípőm, és egész testem is. Lágy mozgásba, apró mozdulatokba vannak zárva a gondolataim, érzéseim. Hajam nem érinti a vállam… magával ragadta a lendület. Kezdem elveszteni a kontrollt. És akkor megtörténik a csoda… eggyé válok a világgal. Egyszerre érzem a világ minden szegletét. Kinyílik a szám, és éneklek… a világnak. A fájdalom egyre kisebb, a hang egyre több. Tüdő és szív nyílik meg. A túloldalról pedig az egész világ. Kapcsolódunk egymással. Nincsenek gondolataim. Nincs vibrálása a napfénynek… teljesen kikapcsoltam az élet hologramját a tudatomból. Valóban nincs rám hatással a napfény… csukott szemeim előtt fényes szürkeséget látok. Hangok vannak, mozdulat van. Hangjaim vannak, mozdulataim vannak, amik a körülöttem lévő világ szerves része. Ritmusával… szabadságával. Igen… a szabadságával.

Kinyitom a szemem. Mozgok tovább, pedig nyitva van a szemem. Ez a bátorság, azt hiszem. Az álomvilágból, a világmindenség nyugalmából visszatérni az életbe és látni azt, amit pár perccel ezelőtt nem vágytál látni soha többet. Szembe kell néznem a világgal. Csak tudni kell, hogy hol a nadír… nekem ott, ahol most állok. A haldokló fűszálakon. Akiket fel kellett áldoznom ahhoz, hogy képes legyek tovább élni.

Vannak pillanatok, amikor élve halsz. Vannak pillanatok, amikor meg kell születned, újra, bármi áron. Mert nem élhetsz tovább úgy, ahogy addig… és csak azt tudod, hogy szükségszerű élned.

Crazy Child

Őrültek a kamaszok. Maguknak akarják a Napot, a Holdat, a Csillagokat... hisz a Föld már meg van. Birtokolják, szeretettel, gyűlölettel, ésszel, ösztönnel. Az ő energiájuk tartja mozgásban a Földet. Bármit tesznek, érzelmeket váltanak ki, energiát, hatalmasat, észbontót.

Bebújtam lányom mellé, a takaró alá. A hideg lábamat hozzá nyomtam az övéhez. Megsimogattam a haját, ami szétterült teljes és hirtelen szőkeségével a párnán. Néztem őt. Mozgott a szája. Foszlányokat értettem csak a mondatokból. Hangsúlyokat, érzéseket. Beszélt, beszélt, beszélt... mosolygott. Néztem pisze orrát, csacsogó, kicsi ívelt száját, amivel gyerekkorában is karattyolt napestig. Személyiség lett. Felnőtt. Mégis a gyereket láttam benne. Érzelmeket láttam az arcán, hasonlókat, mint gyerekkorában. Nem... ugyan azokat. Egy takaró alatt voltunk, egy család voltunk. A takarón kívül rekedt a rideg világ.

Tíz évvel ezelőtt aludtam utoljára, hosszú idő után édesanyámmal egy ágyban. Világfájdalom volt bennem. Összegömbölyödve sírtam, mint gyerekkoromban. Egymással szemben feküdtünk a takaró alatt. Kezével simogatta a homlokomat, míg álomba sírtam magam. Nem beszélt, csak nézett. Érzelmeket látott az arcomon... azokat, amiket gyerekkoromban. Ugyan azokat. Egy takaró alatt voltunk, egy család voltunk. A takarón kívül rekedt a rideg világ.

Húsz percet töltöttem el vendégségben lányom takarója alatt. Aztán elballagtunk a boltba, és chipszet, mexikói mártást, ketchupot vettünk. Családi szóhasználat szerint ,kurvultunk'... a chipsz és kóla tiltott dolog nálunk... ilyet csak a rossz emberek esznek-isznak... akik rosszat akarnak a világnak és maguknak... Jó volt kicsit rossznak lenni... jó volt kicsit ellentmondani elveinknek... illetve elveimnek, ami szerint gyerekeimet neveltem. Két gyerek voltunk... Hazafelé, az utcán hideg volt, minket mégis fűtött az összetartozás. Nem kellett gondolkozni a szavakon, nem kellett megfelelni, csak létezni. Filmet néztünk. Jó volt csendben maradni, és rágcsálni. Semmit tenni. Egymás közelsége újra indította család kollektív tudatát. Megéltük ezt a napot. Meg kellett élnünk ezt a napot. Túl sokáig voltunk egymástól távol.

Húsz évvel ezelőtt, meglátogattam édesanyámat. Egy éve nem láttuk egymást. Mosott. Ott álltam a fürdőszoba előtt egy virággal. Percekig néztük egymást. Fényes lett a szeme a sós létől, amit könnynek neveznek. Elindult a szoba felé. Kinyitotta nagymamám szekrényét, és benyúlt a ruhák alá. Egy hálós valamit vett elő... valami kórházi kötöző anyag volt, ami jól mutatott sálnak is... tudta, hogy a sál a gyengém... bármit a nyakam köré tekerek, amit lobogtathatok. A kezembe nyomta... belenézett a szemembe. Átöleltük egymást... sírtunk. Egymás közelsége újra indította család kollektív tudatát. Megéltük ezt a napot. Meg kellett élnünk ezt a napot. Túl sokáig voltunk egymástól távol.

Hiányzik az, hogy gyerek legyek. Hiányzik az, hogy anya legyek. Bárkinek a gyereke, bárkinek az anyja. Sok anyát akarok. Sok gyereket akarok. Mert  a világ ellen csak az anyai simogatás véd meg... és a közelség, és a takaró, ami kirekeszti a világot.

Dark Road

Valamikor tavaly decemberben elindultam egy úton. Két tévút, néhány generált érzelmi körtánc, néhány - ahogy János mondaná - elmeszökkenés után, egy szédületes és lealázó buli, néhány lélekölő minőségű, kocsiban elnyálazott smár után már tudom, hogy mi az utam.

Hűvösvölgy, álmaimban, az idill helye. Tündérmesék valósága, valóságok tündérmeséje. Maga az élet, rengeteg fával, melyek kérgében ott volt, van, és lesz mindig anyám gyerekkora. Az Ördög-árok, melynek vize az Örök Élet vizével egyenlő az emlékeimben. Ott van annak a hatalmas csodának a kicsi erdeje, melyről szebben meséltek nekem gyerekkoromban, mint bármilyen más meseírók bármely más meséjét.
A hűvösvölgyi mese anyám szívéből jött. Személyes volt története, személyes lett értéke, ami semmi más értékével nem ért fel.
Nem volt benne boszorkány, sárkány, abszolút rossz. Nem volt benne drámai feszültség és csúcspont. Maga a mese volt. A katarzis, elejétől a végéig, mert ismertem a szereplőket. Minden fontosat tudtam róluk. Azt, hogy ki szeretett pipadohányt rágcsálni, kinek mi volt a gúnyneve, ki kit utált vagy szeretett. Szó sem esett arról, hogy szegény volt-e vagy gazdag, milyen volt a háza, sem arról, hogy milyen magas. Bölcsen tette anyám, hogy csak a lényeget láttatta meg velem: az ember viszonyát a másik emberhez. Más volt akkoriban az ember szó jelentése, és ezt megértettem, magamévá tettem azokból a mesékből.

Sosem laktam ott, mégis mindig az otthont jelentette. Kevésszer jártam ott, mégis minden zugát ismerem. Mintha megörököltem volna anyámtól az emlékeket, a nyugodt zugokat, a kedélyes titkokat. Talán még most is, a fák között, a Balázs vendéglő teraszán viháncolnak az egykor ott lakott emberek lelkei.
Hűvösvölgy az egyszerű emberek egyszerű életérzésének elegáns otthona. A lángosos zsírban tocsogó süleményei sem riasztottak vissza attól, hogy a legjobb helynek érezzem a világon. Talán azért, mert ott még nem sírtam, ott még sosem voltam bánatos, ott mindig nevetős biztonságban voltam.
Amikor Nagyrétre mentünk, az ösvény szélén, a gyermeki száj számára elviselhetetlenül fanyar somot szedtünk. Végre, bármilyen irányba, bármilyen hosszan elszaladhattunk biztonsággal. Közeledve a szabadság felé, haladva az ismerősbe. Énekeltünk ,torkunkszakadtából', senkit nem zavarva. Ott, és és csakis ott, természetes volt a jókedv. Akik kísértek minket, újra megélték a gyermekkor biztonságának csodáját, percről percre, méterről méterre. Felnőttjeink felnőttségének árnya, ott maradt a villamosmegállóban, mert nem kapott vízumot erre a helyre. Ki volt tiltva, kozmikusan, bölcsen, örökre.

Amikor Istvánnal a hűvös-völgyi addiktológiára mentünk, a remény helye lett. Minden alkalommal, amikor dolgunk volt az orvosnál, valaki leemelte vállunkról az elmúlt húsz év őrületének batyuját. Tudjátok, azt a batyut, amit mindenki cipel, amit jobb esetben tapasztalatnak, rosszabb esetben saját keresztjének nevez az ember. Szóval, ez a batyu, mindkettőnk válláról eltűnt... talán az angyalok emelték le, hogy könnyebb legyen őszintének lenni az addiktológus előtt...
A lángos émelyítő zsírossága ugyan az maradt, és mint mindig, újból és röhögve megfogadtam, hogy soha többet nem eszem abból a szarból. A nap ugyanúgy sütött minden alkalommal, bele a szemembe, annak közepébe. A nap sugara ott az élet reményét jelentette, jelenti, és jelenteni fogja. Fáj a sok napfénytől a szemed, mert azt akarja Isten, hogy fájjon. Hogy tudd: itt és most élsz, a többi csak smafu. Amíg nem jártál ott, ostoba módon észre sem veszed a nyilvánvalót: élni jó. Élni, nyitott szemmel, meglátva azt, ami fontos és számít.

Van ott egy gyermekvasút. Egyszer ültem rajta, valamikor nagyon régen. Nyári nap volt, sok felnőtt és sok gyerek várta a kánikulában a lehetőséget, hogy feljusson rá. Kellemetlen volt a tömeg, utáltam, hogy millió idegen emberrel kell megosztani az én nagy élményemet, a vonatocskán utazást. Hangosan kívántam el őket a francba. Közönségesen hangosak voltak, nem hallottam tőlük a kerekek kattogását. Nem éreztem a becsapódó szelet, mert azt felfogták testükkel. Viháncolva nevették el az én átszellemült örömömet. Kicsiként, mindent ihletetten akartam megélni, főleg az olyan dolgokat, amikre csak ritkán adódott lehetőségem. Vádoltam őket azzal, hogy, nem tudják élvezni a kicsi vonat kötött pályás keringőjét, a kicsi erdőben. Az én erdőmben, a mesevilágomban.

Sosem tudtam ,köpőcsövezni'. Hűvösvölgy tanított meg rá, most, felnőttként. Az első nyálas papírgalacsin becsapódási pontja egy étterem kerthelyiségében, egy idősebb, magányos hölgy tarkóján volt. Véletlenül, mert sosem voltam pimasz, csak rossz célzó. A második a lányom arcán. Vihogtunk. Szégyentelen voltam... és jó volt ilyennek lenni. Rosszcsont voltam és gyerek. A álomvilágomban.
Becsaltam gyerekeimet is az anyámtól megörökölt csodák erdejébe. Láttattam valamit ragyogásából, egy töredéket, egy apró morzsácskát, mely kicsinysége ellenére mégis olyan fényes szikrákat hányt, ami meggörbítette a teret, és lehetővé tette az időutazást. Nem csak nekem... a gyerekeimnek is.

Anyám meghalt. István meghalt. Én élek. Most újra szembejött velem Hűvösvölgy. Életet adó valóság meséjével. Az erejével.
Ott lesz anyám, az édes, az összes mesével. Ott lesz lénye, amiben én szabadon sétálhatok, míg le nem megy a nap.
Ott lesz István élni akarásának összes apró, Hűvösvölgyben ragadt foszlánya.
Mutatja nekem az utat, hogy biztonságban elérjek a nyugalmas és valódian megélt életbe.
Mi élők, a kisvasút egyik vagonjában leszünk, és méterről méterre, a vasúti kerekek kattogásainak ütemére együtt fogunk nevetni, lélekkel fogunk örülni a boldogságnak, amit még ez az élet nyújthat számunkra.

Sötét, nehéz út vezet Hűvösvölgy kapujáig, odáig, ahol a villamosmegállóban hagyjuk majd, ugyanúgy, mint szüleink, a felnőtt létünket. Ahol leemelik hátunkról azt a bizonyos batyut.
Gondolom, mindenkinek van batyuja, keresztje, ha úgy jobban tetszik. Ahogy van ilyen útja, ilyen biztonságot jelentő élettere is.
Csak remélni tudom, hogy van...

A szelek városa - az identitás

Vác állíltólag, a vasútállomás bemondója szerint, a kultúra városa. Vác állítólag, az ott lakók szerint, a szelek városa. Vác, szerintem, csak épületek összessége. Sok épület van itt, amihez kötődöm. Mert van múltjuk. Érzelmekkel. Emberekhez nem nagyon. Siralmas, de ez van. Ma, gondolatban végig jártam a várost, számot vetve azzal, hogy ki vagyok én, és miért vonz ez a borzalom, ez a lelki sivárság. Kezdjük hát azzal a hellyel, ahol a legtöbb időt töltöttem: Petőfi utca 70.

Egy épület, melyet a Vácon raboskodók építettek. Éveken keresztül látta mindenki a magas, rabokat és szabadságot elválasztó kerítést, és az őrbódét. Amikor húsz éve mindenhová autóstoppal jártam ez előtt az építkezési paraván előtt suhant el az az autó, mely elvitt A pontból B-be. Az épületek színe kikandikált a szigor bástyája mögül. Mivel mindig is finnyás voltam a színekkel kapcsolatban, kifakadtam a libafos színt látva: nem laknék itt, akkor sem, ha fizetnének érte.
És lőn... első lakásom, melyet édesanyám vett nekem érdemtelenül ajándékba, csak azért, mert a lánya vagyok, ebben a háztömbben volt. Boldogságot adott... biztonságot adott falaival... családot adott. Harminckét négyzetméter gyönyör... Ültem az üres lakásban egyedül, a padlószőnyegen, hátam a falnak támasztottam, és csak néztem a beömlő fényt, ami a lábaim elé feküdt, mint egy rossz kurva, kelletve magát. Csábítva, a biztonságos otthon érzetét keltve. Sírtam. Talán mert éreztem, itt válok majd anyává, érzővé, gondolkodóvá, kiszolgáltatottá, emberré, felnőtté.

A váci Duna partja is sokat adott. Meleg lelket és csókokat, céltalan sétákat és könnyeket, gyerek kacagást, haverokat, akikkel almabort ittunk és friss kenyeret majszoltunk, tizenévesen, amikor minden ellen csak lázadni képes az ember... kamaszként minden könnyebb... akkor még nem látod az állandót... ahogy később nem láttam a Dunát, a szemtanút... az elegáns hölgyet, aki elsimít mindent, és aki visszadobja emlékeidet húsz évvel később, ha te is akarod. Ha akarsz emlékezni. Láttam az ostoba konfliktusokat, melyekből csak vesztesként jöhettem ki. A mosolyokat, melyek hamisak. Az emlékeket, melyek igazak... igazabbak, mint a mostani, valós életem. A víz olyan, mint a nő... életet ad, és elvesz, ha nem tiszteled különleges tulajdonságait.
Vajon minden hullám ki ér a partra? Vajon minden kamasz aki akkor ott itta velem az almabort, aki alapvetően önmaga egy lehetőség volt a boldogságra, partot ért? Vannak olyan emberek, akiknek nem való a Duna... azoknak nem való, akiknek nincs lelkük... akik az ördögtől valók... mert nem kívánnak emlékezni, nem kívánják meglátni maguk szeretetét...

A Dóm tér rózsái közel álltak hozzám mindig. Kiskorom óta ott vannak, és ott lesznek... mindig... legalábbis így gondoltam. Ezek a rózsák is az állandóságot jelentik nekem, mint a Duna... Ott van a felirat a Dóm homlokzatán, melyre csak felnézni lehet: IN HONOREM ASSUMTAE IN CAELUM VIRGINIS ET S. MICHAELIS ARCHANGELI... százszor olvastam el, vagy tán ezerszer. Bevésődött. Rózsák és latin nyelv... szabadon szárnyaló szél, mely elől csak egy helyre tudsz elbújni: Isten házába.

Vasútállomás, peronok, vagonok. Vonatok, amik elhozták anyámat hozzám Pestről. Vonatok, amik elvittek engem és gyerekeimet anyámhoz Pestre. Tehervonatok, melyek kocsijainak számolásából versenyt csináltunk. Emberek, üres tekintettel, a semmibe bambulva. Nyári éjszakák, amikor jól esett várakozás közben az, hogy Vác a szelek városa... mert kifújta a lélekből a port...

Szél! Bizonyítottad, hogy tudsz jó is lenni! Kapj fel... engem, a gyerekeimet, a Dunát... és vigyél innen messze. Olyan helyre, ahol az emberek az állomáson és az utcán egymásra néznek, ahol az emberek egymásba is néznek... ahol nem csak az épületeknek van lelkük, hanem a benne lakóknak is...

A szív harmóniája

Mit jelent boldognak lenni? Egészséget? Szerelmet? Pénzt? Nekem többnyire a zenét. A lélek zenéjét. Nyakamba hulló hangokat, bizsergést az ujjbegyeimben, amivel képes vagyok arra, hogy hangot, ritmust csikarjak ki a létből... Ezek a kicsikart hangok, ütemek a lelket gyógyítják. Mások zenéje pedig manipulálják azt. Csak jól kell használni.
A zene fogalma az, hogy amint elkezdődik, kiesünk a harmóniából, aztán mindig visszatalálunk hozzá. A jól szerkesztett zene olyan, mint a tökéletesen esztétikus szex... A jól szerkesztett zene, ami hozzád, csak hozzád szól olyan, mint a tökéletesen esztétikus szerelmeskedés... ez pedig az élet kezdete... biológiailag és érzelmileg is...

A boldogság a harmónia, mely mindig visszatalál hozzád. Megcsiklandozza a múlt jelen és jövő érzelmeit... az emlékeket és a lehetőségeket egyszerre veti a lábaid elé... és te csak mosolyogni tudsz, csak erre vagy képes. Pár percig tart csak. Élvezd ki. Úgy, mint a tökéletes pillanatokat az életedben. Kösd össze agyadban a zenét és a tökéletes pillanatot - legyen az akár boldogító, akár végletesen drámai, akár mélységesen szomorú. Ha eme képesség birtokában vagy, bármikor elő tudod húzni a bűvészkalapból A Pillanatot, amikor meghallod azt a bizonyos zenét. Vagy tán még anélkül is...

Hallgasd a nyakadba hulló hangokat és érezd kedvesed simogatását az arcodon. A képek és érzetek életre kelnek, önálló életre. Érezni fogod az ölelést, ami befedi szemérmedet, látni fogod hajad, ami az extázis végén a tekinteted elé hullik. Hallani fogod a mély, nyugodt, tüdőt elöntő lélegzet élet-hangját.

Hallgasd a nyakadba hulló hangokat, és érezni fogod édesanyád illatát. A képek és érzetek életre kelnek, és újra gyerek leszel, anyád egyetlen, imádott, óvott és féltett gyermeke. Lelked energiáival érezni fogod a biztonságot. Az abból kinyúló, tétován kereső nyúlványaival rátapadhatsz a gyermek biztonságának érzetére. Életerőt, megingathatatlanságot, felhőtlen gyermekörömöt kaphatsz. Tudni fogod, hogy nem vagy egyedül. Soha nem is voltál és soha nem is leszel... mert ő mutatta meg neked, hol leled a harmóniát. Ő, az édesanyád.

Hallgasd a nyakadba hulló hangokat, és hallani fogod gyereked kacagását. A képek és érzetek életre kelnek, és te újra öleled összes gyerekedet. A meg nem születetteket és az élőket. A testközelben tartózkodókat és a saját életüket élőket. Ők a te munkád. Ők a te munkád gyümölcsei. Ők a te családod. Látni fogod őket szülőként, és bár lehet, hogy nem fog tetszeni a fantáziád, mégis a te részed lesz, a te munkád gyümölcse, vetülete. Ez te harmóniáid a jövőben. El kell hát fogadnod.

A boldogság az élet. A boldogság az élet harmóniája. A boldogság az élet zenéjének a harmóniája. A boldogság te magad vagy.

Rohanás a boldogságba

Elhagytam a gyerekeimet. A gyerekeim elhagytak engem. Valamikor másfél éve. A férfi a férjem lett. Azért, mert szívemben tartotta az anyaság lehetőségét, amit miatta vesztettem el. Hitte, hogy minden megadatik, csak akarni, tenni kell érte. És szeretni. Nem ígéret volt, hanem munka, sok munka, az amit a szavak mögé rakott. Házikó, kert, családi ebédek... hely, emberek, amik, akik még nincsenek az életemben. Álmom volt, de túl törékeny volt ahhoz, hogy megvalósuljon. Olyan törékeny, mint maga az ember. Mint a férfi, akinek egyik percben még dobogott a szíve, a másikban pedig már nem. Összetört egy test, és összetört egy földi lélek. Az enyém. Néha felnézek az égre, és látom a sebesség lehetőségét. Olyan sebességét, ami elvette tőlem őt, olyan sebességét, amire csak egy testen kívüli lélek képes, olyan sebességét, aminek szele messze repítette tőlem az álmaimat.

Borért mentük. Kellett neki az normális, üzemszerű lét fenntartásához. Nyár este. Csillagokkal. A boldogság, az egymásban élés, az egylelkűség burkában ballagtunk haza. Mosolyogtunk. Mindig mosolyogtunk. Megállt. Letette a két üveget a járdaszegély szélére. Megfogta a két kezemet. Rám nézett. Meg akart győzni. Győzni akart. Természetét akarta legyőzni. Rabságát akarta legyőzni. Szabadságot akart az alkohol rabsága helyett.

Fussunk! - mondta - Olyan nagy kedvem van futni! - mosolyogta az a szemeimbe. Felkapta a két üveg bort, bal kezével szorította, jobb kezével pedig az én kezemet. Hittem, hogy az én kezemet erősebben. Megindult, erővel. Magával rántott mosolygós akarata. Belezuhantam az ő rendszerébe... bal, jobb, bal, jobb... egyre gyorsabban. Egyre nagyobb léptekkel. Repültem, ahogy a fekete, bokáig érő, csipkével díszített szoknyám. A mosoly nevetés lett. Fejem hátra hajtottam, élveztem, ahogy erejével megránt, és nagyobbat tudok lépni lábaimmal, mint valaha. Az esti és nyári szél szétnyílt előttem... előttünk. Elfogyott a járda, elfogyott az éj, elfogyott a világ. Csak mi voltunk. Mi voltunk a világ. Mi voltunk az éj. A boldog éj voltunk. A csillagok belezuhantak az arcunkba... csiklandoztak. Szívkacaj és boldogság voltunk. Lélek voltunk. Egymásban. A tökéletes pillanat. A pillanat, amikor megálltunk egymás mellett. Bal kezében a bort fogta, jobb kezében az én kezem. Hittem, hogy a kezemet erősebben.

A sebesség szabadsága vette el tőlem őt. A szabadság sebessége vette el az álmaimat... már szabad vagyok. Egy test, egy lélek. Dönthetek sorsomról. Egyedül.

Érzem, ahogy repül a fekete, bokáig érő csipkeszoknya... úszik a világ felett, mert én futok. Rohanok. A boldogságba. Mert úgy döntöttem. Egyik kezem szabad... a másikat fogja valaki, és húz. Az életbe. Vissza a gyerekeimhez, egy másik álomba, másik tervbe. Remélem hosszú lesz a járda, és erősen fogja a kezem, míg elérek a végéig, míg elfogy a világ. És remélem, együtt nevet majd velem... csak annyira, hogy átjárja az nyári, esti szél a tüdőm.